Arany Ágnes : AZ ÖREG HINDU

Nyomtatás

Recseg a lakáshoz vezető falépcső Jeffrey súlyos léptei alatt, majd egyet fordul a zárban a kulcs. ` What`s up? ` fogadja Kati nyilvánvaló türelmetlenséggel a férjét, és vonásait fürkészve nyújtja a kezét, hogy elvegye az aktatáskáját. – Man, did I have a rough day!- simít végig a homlokán Jeffrey. Állát felfelé feszíti, meglazítja a nyakkendőjét, amely félrehúzva a fél árbocra eresztett zászló szomorúságával csüng. Másodpercekig komótosan babrálja az inge felső gombját. Amikor a szűk gomblyuk végre utat enged a szürkés gyöngyháznak, Jeffrey kidörzsölt nyaka, akárcsak az újévi kismalac tokája, piros-kövérkésen buggyan elő a mell fakó szőrzete fölött. ` Szóval? – sürgeti Kati. ` Szingapúrba küldenek. Évekre. `Course you`ll be coming along, too. ` Szingapúrba… Szóval én is mehetek veled ` révedezik Jeffrey napszítta hajára, és képzelete az előszoba lámpa fényét napsugárrá változtatja. ` Ott lesz a vállalat székhelye, ott fogunk lakni. ` Aha! És maga a munka? ` A környéken. ` Mi az, hogy a környéken? Hol, pontosabban? ` Főként Indonéziában, meg Malajziában `, mondja Jeffrey félúton a szoba felé. ` És még? ` Esetleg Thaiföldön, a Fülöp szigeteken. ` Akkor ugyanúgy fogunk élni, mint most ` alszik ki Katiban a fény. ` Én egyedül, te meg valahol a nagyvilágban valami szerelésen. ` Áh! A központban leszek. Csak néha kell majd ellenőrizni a szerelőket. Esküszik rá a főnököm. ` Esküszik ` húzza fel Kati a vállát. ` És ha ezek csak üres szavak? Mindig Ázsiába akartam menni… Szingapúr! De hát, ha ott sem leszünk együtt ` válik sírós-vékonnyá a hangja. ` Miért nem tudom elérni én is azt, ami mindenki másnak teljesen természeteső Férjhez megy, a férjével él, és kész. Nálunk meg? Te vagy a legritkább vendég a háznál. Mondd, mennyit töltöttünk együtt a kilenc évből? Kettőt? Mert hármat biztos nem. Jössz és mész, ennyi az egész házasságunk. ` Most másképp lesz ` erőlködik a mosoly Jeffrey arcán. Amint elfordul, Kati elkapja tompa tekintetét. ` Magad sem hiszed ` állapítja meg hidegen. Jeffrey konokul hallgatva ül le az asztalhoz. -Mibe, hogy megint utazgatni fog? – szögezi le magában Kati, miközben a levest meri Jeffrey tányérjába. -Szingapúrban leszek – enyhül meg: -Malajzia, Indonézia tulajdonképpen egy ugrás onnan. Mármint repülővel. Olyan közel van, és hátha tényleg nem fog annyit utazgatni. Valakinek a központban is irányítania kell a dolgokat? ` kezd pislákolni Katiban a remény, a halovány őrláng. * Reggel fél hatkor még sötét a világ, pedig nyár van. Itt egész évben nyár van. Mint valami hatalmas mosókonyha, a trópusok lázas forró párájukkal okádják tele egész Délkelet-Ázsiát. A Malakka félsziget leszakadt csúcsán, a budapestnyi városállamban előbb-utóbb a Dél-Kínai tengerbe, a -mosókonyha- soha ki nem apadó vízforrásába torkollnak az utcák. A klimatizált szobából Kati kilép a konyhába, amelynek ablakai zsalugáter módjára összeillesztett üveg lemezkékből állanak, és réseiken könnyedén beáramlik a trópusok lehelete. Eleinte nehezére esik a légzés, mintha a hörgők finom membránját feszítené a sűrű levegő. Észrevétlen tevékenységük most bejut a tudatába, és ott motoszkál, amíg hozzá nem szokik. Itt, az Egyenlítőn, a világ rendje is más: a Nap mindig későn kel fel, és üggyel-bajjal tör át a földet takaró köd-sűrű párarétegen. Már hét óra felé jár az idő, amikor sugarai milliárdnyi prizmaként törnek meg a levegő pára-gömböcskéin, és szanaszét szóródva, megsokszorozódva, önmaguk lámpásaiként világítják be a környéket. A Nap hamarosan magának követeli a földrészt, és perzselve tombolja ki magát birodalmában. Hamar ki is merül: délután öt felé egyre-másra hunynak ki a fény-nyalábok, és rövid fél óra alatt leszáll nyirkos ölelésével a sötétség. A Holdat csak sejteni lehet. Ha azonban beszakad a vastag ködburok, hátán fekve fél karéjban unatkozik az égen, és saját rideg kék fényében tetszeleg. Most még túl korán van. A ház ablakai világtalan ürességgel merednek a kertre, és Kati mintha tapogatóznék a szemével, amikor a hatalmas fák körvonalait keresi. Amint átszűrődik a félhomály függönyén a világosság, az ólmos dermedtség csöndjét sercegő hang zavarja meg: az öreg hindu söpri a kertet. Seprűje éles bambusz hasítékok nyalábjából áll, amely a meg-megújuló félkörös mozdulatok elején sipítva serceg, aztán elhalkul az ívek delelőjén, és halk surrogással fejezi be útját, hogy ismét felszisszenjen a következő félkör kezdetén. A kert fái még emlékeznek arra az időre, amikor öles ágaik és terebélyes leveleik árnyékával azt védték, akinek éppen erre vezetett az útja. Akkoriban nem választotta el őket kerítés a sziget többi fájától; leveleik a törzs közelében porladtak el, és nap-átjárta testük rostjai fénnyel is táplálták a gyökereket. Ma már csak a széles pengéjű futófű tekergőzik alattuk, és itt-ott ujjnyi vastagságban még ki is látszik közülük az okkersárga, vagy a rozsdavörös talaj. A levelek örökké hullanak, de helyükön máris megjelennek a tövis-formába tekeredett világos hajtások. Nőnek, egyre nőnek, mintha az eget akarnák átbökni, aztán pár nap múlva meghasad az aljuk, és kibomlanak a levelek. Nincs más dolguk, minthogy nedves, puhán viaszos felületüket ráérősen szárítgassák a napon, és hallgassák a sötétzöld levelek susogását; nézzék, ahogyan sárgásra érett társaik elengedik az ágat, vagyis: tanulják az életet. A frissen hullott levelek még hangtalanul engedelmeskednek az öreg hindu seprűjének, de ellenállnak, ha már barnára és bőrszerűre cserzette őket a nap: zörögve, zsörtölődve sodródnak a bambusz nyaláb alatt. Az öreg hindu meg egyre csak seper: sipító sercegés, halk surrogás, sipító sercegés, halk surrogás `, és ez így megy órákon át, úgy tűnik, vég nélkül. Amint Kati figyel, szinte látja az egymásba kapaszkodó félköröket, amelyekben sorsát ` ezt az örökös taposómalmot ` bambusz hasítékokkal a földbe karcolja. Újból és újból ismétlődnek a mozdulatok, újra ismétlődnek a hangok, amíg csak a déli forróság fáradtság formájában inas karjaiba nem telepszik. Olcsó borbélyt látott ősz haját ilyenkor már veríték tapasztja csomókba a homlokára. A felülről áradó fény a többnapos sörtét ezüstre festi beesett arcán, és olyan lágyságot kölcsönöz vonásainak, mint szél fújta havasi gyopár bársonya a kérges, humuszos földnek. Az öreg bőre sötétbarna, akárcsak a napcserzette falevelek. Arcán ugyanaz az egyhangúság tükröződik, mint a mozdulataiban. De a szemei! Csillogva tekintenek ki a gyér szemöldök alól, mintha belső fény törne át rajtuk. Az öreg hindu félig behunyt szemmel a napba pislog, végigsimít barázdás homlokán, és nedves kezét pólóingébe törli. Az inget olcsó szappannal már szürkére mosta, kicsit el is szakította, és a foszló anyag a hátára telepedett púpon lelógva puhán, cirógatóan lengi körül görnyedt alakját. Rövid nadrágjából meglepően sovány lábszárak kandikálnak ki, amelyeken a kerek, puffadtnak látszó térdkalácsok úgy festenek, mint kötélen a túlságosan nagyra sikerült csomók. Sarkán vastag-érzéketlenre szarusodott a bőr: az öreg mindig mezítláb jár. A nap során kicsi, megtört alakja hol itt, hol ott bukkan fel a kertben, amint söpör vagy hajlong, hogy nagy, szakadt kartondobozokba gyűjtse a száraz leveleket, amelyeket minden erejét megfeszítve a ház mögötti utcára hord, és bedob a szemétbe. A seprű és az öreg szinte elválaszthatatlanok. A napi munka végeztével gondosan kiszedi a bambuszhasítékok közé beakadt növénydarabkákat, hulladékokat, azután szárával lefelé az ajtaja mellé támasztja, mintha minden pillanatban attól tartana, hogy lehull egy elszáradt falevél, és neki nem lesz mivel felsepernie. Ez a tevékenység az egész élete ` talán még álmában is seper. * A lépcsőfeljáró alatti sötét szobába csak tétován jut be a fény, mert a medencére néző ablak fém zsalugáterén lefelé hajlanak a lemezek, és forrasztás merevíti őket egybe. Itt lakik az öreg, ebben a rosszul szellőző szobában. A levegőbe állandóan szúrós húgyszag keveredik, és nem lehet tudni, hogy a földre helyezett, szennytől kérges matracokból, a kajla lábú székre hányt ruhadarabokból, vagy a sarokból árad-e. A helységet az öreg nemrég még Roberttel, fiatalabb sorstársával osztotta meg. Roberttel mindjárt ideérkezése napján ismerkedett meg Kati. Amikor a medence korlátját markolva lendületet vett, hogy a vízbe vesse magát, Robert a kert végéből futott felé karjait hirtelen mozdulatokkal keresztezve, majd lendülettel széttárva, és a nyomaték kedvéért még kiabálta is: – Ne! Ne! – Ugyan, miért ne? – fordult felé kíváncsian Kati. Amikor a közelébe ért, a bejáratot elzáró székre mutatott, és ugyancsak gesztikulálva, lágyra kerekített mássalhangzókkal, az angoltól idegen szólejtéssel magyarázta:- Erős vegyszer! Fertőtleníteni kellett. – Erre nem gondoltam – fürkészte Kati a vizet, amin semmi változást nem látott. – Jó, hogy szólt. Köszönöm. Robert arcán halvány, jóleső mosoly futott át. Elégedetten kacsázott vissza görbe lábain a kert végébe, hogy tovább messe a bokrokat. Másnap, amikor Kati teli szatyrokkal tért haza a vásárlásból, megszólította a kapuban: ` t dollárra lenne szükségem… kölcsön. Orvosra. ` Tényleg? ` nézett rá oldalvást a nő. Robert szenvedően összehúzta a szemét, amint elkapta a pillantását, aztán halántékára tapasztotta a kezét, és panaszosan nyögte: ` Nagyon fáj a fejem. Estefelé bizonytalan léptekkel mászkált az udvaron, és kecskeszerő ugrásokkal került ki egy-egy útjába eső akadályt. Nagyot csuklott, amikor Katit meglátta. Napokig kerülte a medencének még a környékét is, és akárhol összeakadtak, lelkiismerete az ellenkező irányba kergette. Elmúlt a karácsony, amikor Kati emlékezete a hóhullást idézte. Annyi erőfeszítésébe került a nyíló orchideák, meg a fullasztó hőség ellenére azt a hangulatot megteremteni magában, amit odahaza a friss hó illata, és a téli föld kipárolgása olyan nagylelkű természetességgel ajándékoz. Szingapúrban soha sem burkolózik hideg takaróba a világ, hogy melegét élesztve önmagával számot vessen, és a felismerésekből éljen, amíg a húsvéti friss zöld fű fel nem oldozza. Itt minden harsogva él, kitárulkozik, és az embernek egyedül a maga erejéből kell eljutnia az ünnephez. ` Van már karácsonyfád? ` kérdezte egy nap Elke, a német szomszéd. ` Tegnap láttam a Tangling-nál. Sejtelmem sincs Amerika melyik vidékéről hozták, de olyan bozótosan sűrű az águk, hogy nem is tudom, hogy lehet feldíszíteni. ` Ne is törődj vele, adok egyet. Otthonról kaptunk kettőt, a férjem cége küldte. A fácskával a lakásba egyszerre beköltözött a Fekete Erdő gyantás illata. Kati a kádba állította, hogy minél tovább élvezhesse, és valahányszor zuhanyozott, őt is testvériesen végigpermetezte. Mégis hiábavaló volt minden igyekezete, mert amint a nappaliban felállította, az északi szél fagyos leheletéhez szokott fácska tikkadt-szomjasan egyre rozsdásabb színt öltött, és ágai lekókadtak, mintha a pergő levelek halmocskáit akarnák elérni a padlón. Nem volt mit tenni, el kellett válniuk. Kati Robertet kérte, segítsen összekötözni a szúrós, merev ágakat, és levinni az utcai nagy kukába, ahová az öreg a száraz leveleket hordja. Robert sohasem látott még igazi fenyőt, és az első találkozás megilletődöttségével szemlélte a haldokló fát. Mélyen belélegezte a halmocskákból áradó idegen illatot, tenyerébe vett egy marék tőlevelet, és alaposan megszemlélte. Képzeletében mindezt összeillesztve életre keltette a fát, és elmosolyodott örömében. Végre látta, milyen az igazi, a messziről érkezett karácsonyfa. Eddig csak műanyag másaival találkozott, amikor néha rakodásnál segített a városközpontban. Hogy megcsodálta őket a fényes kirakatokban! Azokat vattacsomók pöttyözték, és Robert el is álmélkodott rajta, hogy ilyen a hóhullás. A zsineget megcsomózva óvatosan hóna alá vette a fa maradványait, és kifelé igyekezett vele az ajtón. ` Robert ` tartotta vissza Kati `, köszönöm. tdolláros bankjegyet nyújtott felé. ` De… ` harapta el a szót. Kellemetlen emlék futott át a tekintetén. Zavartan nézett Katira, a pénzre, megint vissza, és végre megértette, hogy a múltkori kölcsönt nem tartják számon. Elvette a bankjegyet, és soha többet nem kért Katitól pénzt. Még az ebéd meghívást sem fogadta el, amikor a közeli Newton Circle szabadtéri kifőzdéinél akadtak össze. ` Választhat, amit akar. Igazán, na! ` biztatta Kati. Csak tagadóan rázta a fejét, és ment a maga útjára. Egy nap véraláfutásos, dagadt homlokkal látta viszont Kati, arcán ágak csapódásának nyomait viselte. `Elesett részegségében`, pusmogták a házban `alaposan beverte a fejét.` Egy hét múlva eltemették, és az öreg hindu egyedül maradt a bűzös, sötét szobában. Azóta söprűjét, mint egyetlen társát, akkor is a kezében szorongatja, amikor munkája végeztével végre pihenhet egyet. * A ház ügyes-bajos dolgait hindu házaspár intézi, irodájuk az udvarról nyílik. Előtte rendszerint a házőrző kutyák lustálkodnak a fullasztó hőségben. ` Legyen szíves, ismertessen meg a kutyákkal ` kérte Kati Ratnami urat az első nap. – Szeretem őket, mégis úgy félek tőlük – nevette el magát zavarában. A délceg termetű ember komolyan bólintott, s máris kiment vele az udvarra. Számba vette az öt kutyát, aztán megjegyezte: ` Blacky nem tűri a simogatást ` és amint közelített feléje, a kutya egyetlen mozdulattal felugrott, és elszaladt. A kerítés mellett állt meg, toporgott, és azt leste, mikor térhet vissza társaihoz. -Milyen emlékei lehetnek? ` töprengett Kati, – -hogy vakkantva menekül. Másnap hanyagul lerágott, húsos csontokkal csalogatta, de a kutya csak nyalta a szája szélét, mellső lábait kifeszítve nyújtózkodott, és tisztes távolban maradt. Az öreg hindu éppen arrafelé húzta a földön a levelekkel púposra tömött kartondobozt, és egy pillanatra felegyenesedett. Blacky odaszaladt, hozzásimult, vadul csóválta a farkát, és szelíd szemhunyorgatásokkal tűrte, hogy az öreg a hátát paskolja, az állát vakargassa. Amikor tovább akart menni, a kutya rá-ráugrált, átfogta a lábát, és nyaldosta a kezét. Az öreg meg beszélt hozzá, mosolygott rá. A gondnokék irodáját élénk piros-mintás szőnyeg és a kékre festett falon félelmetes külsejű hindu istenség színpompás képe díszíti. A virágfüzér hiába friss körülötte, aromáját elnyomja az indiai füstölő rudacskák émelygős, erős illata. Ratnamiék igen vallásos emberek: templomukban dob-hasú, elefántfejű istenekhez, sokkarú, telt keblű istennőkhöz imádkoznak. Katit egyszer behajtotta a kíváncsiság az emeletnyi magasságban zsúfolt, szoborral teli díszes kapun. A fő szentély padlóján hasas rézüstben éppen tejet forraltak. A pap magokat szórt bele, és amikor a tej habosan ömlött le az edény szélén, a templomszolga a csúcsán levágott tengeri kagylóval tülkölve adta hírül az isteni kinyilatkoztatást. -Anya meg mindig bosszankodik, amikor kifut a tej! ` villant át Katin a gondolat. A gondnokék minden alkalommal ` és ez gyakran esik meg ` homlokukon a megtisztulás jelével térnek vissza a szertartásról, és az ujjal húzott szürke hamu csíkot egész nap egyenes tartással, kihangsúlyozott méltósággal viselik. Egy alkalommal éppen az irodájukban tartózkodott Kati, amikor a trópusokon honos nagytestű csótány körözött a piros szőnyegen, és hosszú csápjaival már-már elérte Ratnami asszony arannyal átszőtt szárijának a szegélyét. ` Vigyázzon, egy bogár! ` figyelmeztette Kati fintorogva. ` Valóban ` nézett le az asszony, és félreállva utat engedett a rovarnak. Kati kérdően húzta fel a szemöldökét. ` Neki is joga van az élethez ` indokolta meg Ratnami úr, és kurta, türelemre intő mozdulatot tett. Amikor beszélt, az indiaiak szokása szerint jobbra-balra ingatta a fejét, ami mozdulatainak vonaglásszerő jelleget kölcsönzött. A csótány komótosan végigsétált a szőnyegen, és a szélesre tárt ajtón kiment a szabadba. ` Csoda, hogy vannak bogarak a lakásban? Hiszen a gondnokék nem irtják. Még jó, ha nem etetik őket ` panaszkodott később Kati a japán szomszédnőnek. ` Azt hiszik, hogy a fizikai test halála a lelket felszabadítja, és előkészíti az újjászületésre. A lélek meg szerintük bármilyen élőlénybe beleköltözhet, ezért nem ölnek meg még egy vacak rovart sem. Indiában van olyan templom, ahol etetik a patkányokat; miért ne etetnék Ratnámiék a csótányokat? ` Nahát, ha egy lélek olyan alacsony fokon áll, hogy csótányba költözik, akkor szerintem jobb, ha eltapossuk ` szögezte le Machiko bosszankodva, és keskeny mandula szemét olyan szűkre húzta össze, hogy Kati azon csodálkozott, kilát-e még egyáltalán rajta. ` Tegnap is kihúzok egy fiókot, és mi mászik ki belőle? Azóta rosszullét fog el, ha csak arra nézek. Törődnének inkább az élő lelkekkel, mint ezzel a szerencsétlen öreggel is! A ház régi lakói állítják, hogy a gondnokék rabszolga sorban tartják az öreg hindut: napi egyetlen szingapúri dollár fizetségért, és a legolcsóbb halebédért dolgoztatják. Azt is mesélik, hogy ez már időtlen idők óta így megy. Kati gyakran látja estefelé az öreget egydolláros bankjeggyel a kezében, amelyet verejtékes homlokára tapaszt, és így sétál a ház körül. Ilyenkor a gyerekek leplezetlen tetszéssel kinevetik. Az délutáni forróságban, amikor a hatalmas, terebélyes fák a nedveikben keringő nyugalmon tűnődnek, az öreg hindu a medence közelében ül. Üres, fényes aljú dobozt forgat két keze között az elragadtatás letagadhatatlan örömével. Aszott felsőteste mezítelen: pólóinge a bokor ágaira kiterítve szárad. Kati érkezésének zajára röviden felnéz, aztán ismét belemerül foglalatosságába. A kert most csendes; csak ketten vannak. Kati beleveti magát a nyugágy ölébe, és keserőségében hullámokat rugdos a sima víztükörbe. A férje itt is ritka vendég, és a magányosság ebben a csodálatos kertben, mint az egyedül átélt édenben, kétszeresen fáj. Ha tudna tamilul vagy malájul, beszélgethetne az öreg hinduval. Vajon hány év és mennyi szenvedés vezethette a -minden mindegy- lemondásra, az egykedvűség szürke útjára? És mi lehetett az a pont, ahol megtört az összhang a szellem és az azt befogadandó agysejtek között? Az öreg most maga mellé teszi a fényes aljú dobozt, és kezeit térdére támasztva szelíden hunyorog a víz tükrébe. A közelben egy levél vitorlázva, tengelye körül lassan pörögve ér földet. Szisszenését felfogja a rugalmas, széles pengéjű fű, és zöld párnáján pihenteti másnap reggelig, amíg a seprű éles hasítékai közé nem kerül. Az öreg most nyugodtan ülhet, hunyoroghat a vízre ` mást nem is tehet: a ház szabályai tiltják, hogy az alkalmazottak fürödjenek benne. Gyakran látni az öreget délutánonként a medence szélén térdelni, amint a túlfolyót fedő rácsokat illesztgeti a helyére, mert a gyerekek szanaszét szórják őket, majd unottan otthagyják. Ma azonban helyükön szenderegnek a rácsok a kiszáradt túlfolyó fölött. Mintha rendben lenne a világ: a percek a természet időtlen nyugalmába és végtelen csendjébe vesznek. A medence körül a cementbe öntött barnás kavicsok égethetik ugyan az öreg talpát, de ő oda sem figyel, meg sem érzi. A kert sarkában alacsonytörzsű, terebélyes fa áll: az otthoni akác trópusi rokona lehet, bár alig látni rajta néhány méregzöld levelet. Ágain azonban pazar fürtökben tűzvörös, nagy szemű akácok pattannak ki a barnás-zöld kemény kelyhekből. A fű recseg, és csiklandozza Kati bokáját, amint átvág rajta, hogy a fához érjen. Megkapaszkodik egy ágban, és a fürtök között felnéz a türkizkék égre, bele a fehéren izzó Napba. Az öreg meg a távolból úgy hunyorog rá, mintha őt is vakítaná a fény. Hangosat csobban a víz, a kert megtelik az iskolából hazatért gyerekek visongásával. Amikor lefröcskölik az öreget, összerázkódva feláll, és imbolygó léptekkel bemenekül a sötét bűzös helyiségbe, ahonnan reggelig ki sem jön. Csak nagyritkán hagyja el a házat, hogy az udvar hátsó kijáratán a szomszédos maláj üzletekbe, vagy a Bukit Timah út olcsó kis kínai boltjaihoz menjen. A maláj üzletek élelmiszert árusítanak, és az öreg ott téblábol előttük egy darabig, majd leül a lépcsőre, és arcát a tenyerébe temeti. rákig is elüldögélne így csendesen, ki tudja mivel vívódva magában, ha az olcsó, szűk lakások betonfalai közül kitörő gyerekek békén hagynák. Csak hogy azok egymást biztatva, egyre inkább felbátorodva piszkálják addig, amíg az öreg vissza nem menekül a kerítés védelmébe, az udvarra. A ház mögött a Bukit Timah út kilométereken át kígyózva szeli át a szigetet északról délre. A sarki posta kerítésén a rövidre nyesett ágak a maguk meztelenségét és elveszett virágtakarójukat gyászolják. Tegnap még tenyérnyi húsos, rózsaszín szirmok tengerével fordultak az utca felé, és egyre terebélyesedő hajtásaikat karokként előre nyújtva elfoglalták a járdát. De ma reggel hatalmas ollók csattogtak: ágak, levelek, virágok méteres magasságban feküdtek a földön, mint elszállításra váró, értéktelen szemét. A megkopasztott kerítés fölé piros szirmú hibiszkusz hajol; hosszú fehérnyelő porzóján a sok sötét-bordó gömböcske, mint megannyi kíváncsi szem. Az öreg néha kijár ide; áll-álldogál türelmesen a kerítés mellett, mintha levél érkezését várná, pedig ki tudja emlékszik-e még a feladó címére. Levél aztán csak nem jön, és ő lassan visszabandukol. Az út túloldalán három karcsú pálma tör az égre, és ahogy a magasba érve elvékonyodik a törzsük, összehajlanak, mintha tanácskoznának. Leveleik tövében mogyorónyi bogyókkal terhes fürtök sárgállanak. Ha fúj a szél, lassan megmozdulnak, de nem tudják utolérni a könnyű, rugalmas levelek lengését, amelyek még az enyhe légáramlatnak is integetnek. A pálmák mögött friss zöld fűvel benőtt térség terpeszkedik egy egész udvarnyi szélességben. Nemrég itt még fekete penésztől szennyes házikó állott, és rozsdás, kerekeit vesztett kocsi éktelenkedett előtte. Mindez úgy festett az üde zöld környezetben, mint rákos daganat az egészséges húsban. Töpörödött kínai öregasszony lakta a házikót. Mindig bő, fekete klottnadrágot hordott állig begombolt fekete kabátkával, és még a legderősebb napsütésben is magával cipelte ormótlan fekete esernyőjét, ha csak az utcára lépett. Hosszú őszes haja egyetlen copfba fonva himbálódzott a dereka körül, amint csupa csont testét vitték előre ó-betűvé formálódott lábai. Egy nap koporsót szállítottak a házba, másnap már a buldózer érkezett. Elvitték az autóroncsot, lerombolták a házikót, és felásták az egész területet. A csupasz földre futófűvel benőtt rögöket hajigáltak nagy fonott kosarakból, aztán sorsukra bízták. Az eső táplálékkal dúsította a földet, a fény kicsalogatta a kacsokat, a meleg pára meg burkot vont köréjük, és védte. A fű három hét leforgása alatt teljes nagyságában befutotta a telket ` az arra járó nem is sejthette, hogy alig pár napja még csak rögök néztek fel a pálmákra. -Ennyi az egész?? ` nyílalt bele talán az öreg hinduba, aki a telek szélén ácsorgott a minap; látásból ismernie kellett az öregasszonyt. Egy kiadós zápor után szivárvány íve feszül a pálma-testvérek fölé. A tömör fekete felhők előterében a szokatlan fény sötétzölddé változtatja üstöküket, a szürke törzsön élénk sárgán virítanak a bogyók. Az elvarázsolt tájban, mintha az ég aranyfényű hírnökével üzenne a földnek. Vajon így érzi ezt az öreg hindu is? Mert most a pálmákkal szemben, a fölüljáró lépcsőjén ül, és magának hadonászik. -Jöjjön haza!? ` szólítja meg Kati, de nem érti. -Vittuk vanga!? ` ismétli meg szájában forgatva az idegen szavakat, hiszen ez minden tamil tudása. A hindu bolt kifutófiújától tanulta a minap, hogy a kerítés védelmébe csalogathassa vele az öreget, mert éppen a zöldségestől jött, amikor itt találta az utcakölykök körében. Kati rájuk ripakodott, de azok csak annál jobban hahotáztak az öregen, sőt még kavicsokkal is megdobálták. Az öreg most meglepődve néz Katira, azonnal feláll, és vár. Kati érzi, hogy tennie kell valamit. Elővesz egy dollárost, és átnyújtja. Az öreg tenyerei közé szorítja a bankót, mintha imára tenné össze kezeit sok-istenszobros templomában, aztán könyökét széttárva a homlokához emeli. Másodpercekre megmerevedik ebben a mozdulatban, majd derékból mélyen meghajol. Amikor felegyenesedik, elindulnak haza a forróságtól perzselő járdán: Kati elől, ő három-négy lépéssel mögötte. * Nem messze a pálmáktól néhány sárgafalú ház szegélyezi az utat. Mintha mindig aludnának, ablak-szemeiket leeresztett bambuszfüggöny fedi. A kis kínai üzletekhez az álmos házak előtt át kell menni a híd alatt, amelyen a Bukit Timah út autóforgalma folyik. Most ugyan nem lakik itt senki, de az esős időszakban dohos-koszos rongyaikon csavargók húzódnak meg az ív védelmében. A régi kínai üzletházak földszintjükön a boltoknak adnak helyet, amelyek oldalában meredek lépcsők vezetnek fel az emeletre, a tulajdonosok lakásába. Az élelmiszerbolt mellett patika áll: a levegőben a gyógynövények meg a szárított tintahal és a garnélák szaga keveredik. A kopottas boltokban még kimérve is kapni főzőolajat, csak üveget kell hozni, és a száraz kínai vajas süteményt horpadt pléhdobozokból darabonként adják. Az üzlet ` főként főzési célokra ` olcsó rizspálinkát is árul. Kati néha itt találja az öreg hindut, amint kezében megkezdett üveggel a járda szélén ül. Izgatott arcából mélységes szomorúsággal csillannak ki fekete szemei. Ahogy az árkádok oszlopához támaszkodik, és cingár lábait szétveti, valahogy még kisebbnek és öregebbnek is látszik. Robert mintha említette volna egyszer, hogy a hetvenet vagy két-három évvel lépte át, és hogy Indiában felesége, családja is van valahol. Az öreg már régen elkerült otthonról, írni nem egyszerő, és csak a mesékben hozzák-viszik madarak a híreket. ?bizonyára sok mindent másképpen képzelt, amikor elhagyta a szülőföldjét, talán kis házról, kertről álmodott. Aztán egyre inkább ránehezedett a valóság, mindannak a súlya, amit már átélt, és a jövendő éveké is, amelyeket akkor még csak sejtett. Az emlékeken átszűrődött az idő, és maradtak a keserves mindennapok, majd a belenyugvás, hogy haza már sosem jut. A seprő eleinte csak szerszám volt a kezében, egyszerő tárgy. Később egy kicsit meggyűlölte, amiért felülkerekedett rajta, aztán lassan hozzászokott kényszerőségében. Ma meg? Hűséges társává lett, amelybe csakis az ő magányossága lehel lelket. Abban a kis indiai faluban a felesége is ki tudja meddig reménykedett, meddig várt, amíg egy nap ráébredt, hogy az életét egyedül kell leélnie. őt is megbéníthatta a tehetetlenség, a kilátástalanság. Hírek csak nem érkeztek, így aztán idővel arra gondolt, hogy a férje meghalt. Neki már mindenképpen meghalt. Biztosan el is temette magában. Kati elnézi a mocskos járdát, meg az öreget, akit bizonyára még életében eltemettek. Az öreg hindut a hétköznapok egyhangúságából már csak az alkohol zökkenti ki. Ilyenkor azonban mintha őrült szitát ráznának kegyetlen kezek, úgy peregnek ki belőle az emlékképek életre kelve, olyan elevenen, hogy csak a karját kell kinyújtania értük. De hiába nyúl utánuk… így aztán csak ül a járdaszélen, és egy tönkrement élet keserveit kántálja magának, a kék égnek, meg a járókelőknek, és tehetetlen megvetésében ki-kiköp. Az arrajáró malájok, kínaiak megmosolyogják, néha kuncognak is rajta, de aki tamilul ért, az sohasem nevet.* ` Ráérsz pénteken? ` kérdezi Elke, amikor összeakad Katival a ház előtt. ` Meghívtam a barátnőimet ebédre, rád is számítok. ` Egyedül vagyok, mint általában, ráérek. Elke a ház felső emeleti luxus lakásában, vagy ahogy mondani szereti: a penthause-ban lakik férjével, egy német bank igazgatójával. -Ezért a pénzért akár házat is bérelhetnénk, de Hansnak az az elve, hogy az ember lakjon a munkahelye közelében. Idegesíti a forgalom – magyarázta egyszer Katinak. A nappali padlóját kínai selyemszőnyeg borítja, selyem a kanapé, a székek párnája is. Az egész falat betöltő vitrin hátsó tükörborítása megduplázza a polcokon az elefántcsont-faragásokat, az aprólékosan kidolgozott ezüstmunkákat. A sarokban karcsú fa teljes virágpompában. Jáspis kőből csiszolt szirmain az ablakból odavetődő napfény hol homályos fehéren áttör, hol diszkrét csillogással verődik vissza. A falon otthonról hozott olajfestmények és nagy tekercs kínai kalligráfia. -Ezzel olyan szerencsésen jártam – magyarázza Elke. -Húsz éve vettem egy kis faluban potom pénzért, nemrég sült ki, hogy vagyont ér. Elke új barátnőjének nevezi Katit a bemutatásnál. Borostyán-barna apéritif várja a vendégeket a kisasztalon. Amikor a poharak tartalma már csak centinyi, átmennek az ebédlőbe. Tízen ülik körül a fekete lakk asztalt. Kati a szalvétát nézegeti s a dús hímzést Elke monogramja körül. ` Ma már nemigen gyártanak ilyen batiszt finomságú vásznat ` kapja el tekintetét a szomszédja. Könnyed mozdulattal felcsippenti, és óvatosan megtörli a száját, mielőtt megemeli a pezsgős poharat. A rúzs szétkenődik a hímzésen. A kínai cseléd körbeviszi a tálat: ` Bitte! ` kínálja a filet mignon-t. ` Mást se tud németül ` jegyzi meg a szomszéd `, pedig már húsz éve itt szolgál. Viszont istenien főz. Elke meghallja a megjegyzést: ` Csak haza kell telefonálnom, hogy ennyi és ennyi vendég érkezik, készítse ezt, vagy azt, mindent ragyogóan megcsinál. De ha szólok, hogy megváltozik a vendégek száma, akkor teljesen összezavarodik, valósággal megbénul. Leáll, nem érti a világot ` húzza fel a vállát. ` Na, azért ne szóljak egy szót se, nagy szerencsém van vele. ` Az enyém olyan babonás! Vettem egy maszkot Pápua Új-Guineából, hát a közelébe se mer menni. Azt állítja, hogy valami gonosz szellem lakik benne. Még látta is! ` neveti el magát a hosszúarcú Inge. ` Furcsák ezek az emberek. Én semmit nem tudok az enyémről. Ha a családjáról kérdezem, úgy tesz, mintha nem értené ` jegyzi meg a hirtelen szőke Margot az asztal végén. ` Te meg vagy elégedve a tiéddelő ` kérdezi Katit a szomszéd két falat között.` Én? Igen` igyekszik meggyőzően mosolyogni. -Na még csak az hiányozna! Egy cseléd! Hogy egyedül énrám dolgozzon !? ` mereszti szemét a tányérjára.` Bon – mondja a francia vendég – , tegnap látom, hogy a lepedő a padlón van, úgy ki van terítve, a vége meg azon a deszkán van, vasalja a hindu bonne. Mondom, hogy mossa ki megint, akkor a hátát mutatja, és valamit mond a nyelvén. Nem értem, csak gondolom. Azonnal kirúgtam. Arra a hétre nem fizettem, csak kedd volt még. Meg kell tanulni viselkedni.` Nem adtad meg neki legalább a hétfői bérét? ` kapja fel a fejét Elke.` Nem.` Ugyan, sose sajnáld őket, jól keresnek itt. Indonéziában ezért a pénzért egész családot lehet alkalmazni ` vélekedik Margot.` Thaiföldön is ` szól bele Kati szomszédja.` A Fülöp szigeteken is ` bizonygatja a francia hölgy.` Csak ne panaszkodjunk ` fejezi be Elke a témát. ` Otthon talán meg tudnánk fizetni a cselédet? ` Valamit kell kapni nekünk is, sok nincs itt, ami otthon. Singapore meg Párizs! Eh bien enfin… ` csapja szét kezeit a francia hölgy. Elke megvárja, amíg mindenki leteszi az evőeszközt, diszkréten megrázza a keze ügyébe helyezett ezüst harangocskát, hogy a cseléd bejöjjön, és összeszedje a tányérokat. Pár perc múlva hangtalan léptekkel hozza a következő fogást. Minden új tálat más vendéghez visz először. ` Bitte! ` kínálja. A francia hölgy elhúzza a száját. Elke italt tölt. ` Hm, Henkel trocken ` mondja Kati szomszédja. ` Nem csoda, ha ízlik ` kacsint. Elke egyre gyakrabban tölti fel a karcsú pezsgős poharakat; mire a házi készítésű mignon-hoz érnek, már egymás szavába vágva hahotázik a hölgykoszorú. A szobából tágas terasz nyílik. Zöld csempével kirakott padló, öblös nagy cserepekbe ültetett virágos bokrok, fák keltik azt az érzést, hogy kertben jár az ember. Középen kávéra terített kisasztal. Amikor Kati csészéje kiürül, feláll, és két fa között kihajol a terasz korlátján. Hét emelet mélységben látja az öreg hindut, amint a medence mellett térdel a forró kövön, és a túlfolyó rácsait illeszti a helyükre. * A bolt melletti ház földszintjének kicsit megereszkedett, kicsit megkopott, de gondosan kékre festett ajtaját mindig zárva tartják. Csak egyszer, egyetlen egyszer találja nyitva Kati. -Meglepem a magyarokat! Disznótoros vacsorát adok nekik!? ` határozza el. Egész nap a szakácskönyveket bújja, hosszú listát ír, bevásárol. Már csak egyetlen tétel hiányzik: ` Hol lehet disznóvért kapni, szalad fel a mindentudó Elkéhez. ` Hurkához kéne. A piaci hentest kérdezd meg. Pont ez ne lenne? Van itt minden, amit szem-száj kíván. Negyven évvel ezelőtt remegve vártuk az angol hajó érkezését, hogy mustárport vehessünk. Európából mindig százas égőkkel felpakolva jöttünk vissza, ma meg! A japán csemegéktől az amerikai leves konzervig… van itt minden. ` Magyar étterem nincs. ` Volt vagy harminc éve, Piroskának hívták a tulajdonost. Lehet, hogy ő magán meg a családján kívül nem is élt itt több magyar. ` Most velem együtt pont egy tucat van a szigeten. Már meguntuk ezt a rengeteg kínai kosztot. A malájt nem különösen szeretjük, az indiai meg túl fűszeres. Elkezdtünk főzni egymásnak, most én vagyok soron. Mindenkinek van egy-két specialitása; haza húz a hasunk.- Dicső, hazafias érzés.- Ahogy vesszük. Már az is valami, hogy összetartunk. Két magyar az három párt.- Szóval ti esztek a hazáért. Mi meg iszunk. A múltkor partyt rendezett a bank a Nemzeti Egység napján; láttam az italszámlát. ` Meglepetés lesz a disznótoros, nem árulom el, mi lesz a vacsora. – Schlachtplatte! ` ragyog fel Elke szeme. ` A férjed is biztosan díjazná. ` Ha méltóztatna egyszer meglátogatni. Azt sem tudom, hol van most: Borneón, vagy Szumátrán. Ha legalább telefonálna!- Nagyon elfoglalt? – néz rá behatóan Elke. – Nagyon – rebben meg Kati szája széle.- És milyenek a magyarok? ` Tarka kis társaság. Csak két pár jött Magyarországról, a többi mind máshonnan. Persze, mindenkinek van valami célja, vagy inkább álma, ami ide hozta. A kereskedelmi kirendeltség vezetője tegnap vallotta be, hogy a karrierje beindulását reméli ettől a kiküldetéstől. Szerintem, meglesz, ha a feleségén múlik: valóságos szakácsművész. A másik egy zenész házaspár, aki a pesti lakás bankrészleteit fizeti a keresetéből. A férj zongorista a szimfonikusoknál, de olyan omlós, habkönnyű vargabélest süt, hogy akár boltot is nyithatna. Viccesen szomorú: többször hallottam, hogy gügyögnek egymásnak ` gyerektelenségükben egymás gyermekeivé lettek. Van ez így. A legintelligensebb egy professzor Amerikából. Arra vagyok kíváncsi, hogy valóban olyan nagy tudású, vagy csak néhány kedvenc témája van. Mellesleg nem is néz ki rosszul.- Mi vezethette ide, ha olyan intelligens? Annyi egyetem van az USÁ-ban. – Azt mondta, nem jött ki a kollégáival.- És elbújt előlük erre a kis szigetre.- A sok kínai közé.- Nős?- A felesége ott tanít, ahonnan jött.- Értem. Szóval, nem jött ki a kollégáival?- Jé, tényleg! ` kap a fejéhez Kati. ` Csak egyéves Fulbright szerződése van, de úgy televásárolta a lakását bútorokkal, mütyürökkel, mintha azok garantálnák, hogy a végtelenségig itt maradhat. Mellesleg, tegnap káposztás kockát főzött nekünk, a tésztát is maga gyúrta. Háziasabb, mint gondoltam. – Nem lenne érdemes közelebbről megismerkedni vele?Kati elengedi füle mellett a kérdést:- Ami engem illet, azt reméltem, hogy végre együtt leszek a férjemmel, és rendbe jön a házasságunk. – Én gyerekeket akartam, méghozzá ötöt ` mereng el Elke, ` mert itt könnyű segítséget kapni a háztartáshoz. Csak addig akartunk maradni, amíg a legnagyobb gimnáziumba nem kerül. Próbálkoztunk, próbálkoztunk. A férjem már vissza akarta magát helyeztetni Németországba, én meg könyörögtem, maradjunk még, hátha. A kitartásomon igazán nem múlott, de úgy halványodott évről évre az álmom, mintha a trópusi Nap szítta volna ki ` legyint. ` Tény, hogy itt ragadtunk.- Mint Marika, Kanadából. Az esküvői asztaltól egyenesen a reptérre mentek az ifjú férjjel. Marika esküvői ruhában érkezett meg a fagyos Albertából a ragyogó napsütésbe, a boldogságba. Kereken félévig tartott. Elváltak. Nem akart visszamenni a hidegbe, nagy kitartással próbálkozik ilyen-olyan üzlettel. Most Indonéziában gyárttat batikolt selyem ingeket, Kanadában próbálja eladni. Tőkére lenne szüksége. Titokban azt reméli, hogy a sok amerikai üzletember között módos férjre talál.- Erre többen áhítoznak a helyi hölgyek közül is.- Nem rosszak az esélyei: igen dekoratív megjelenésű, és erős akaratú egyéniség. A jelenlegi udvarlója szállodaigazgató, de a legelegánsabb francia éttermet is otthagyja Marika vadas marhasültjéért, meg a zsemlyegombócáért.- Drukkolok neki! – Mindannyian azt tesszük. Kis körünknek különben egyetlen jólszituált tagja van, Tomi. Azt hiszem, három éve vált el az ausztrál feleségétől. Mindenét eladta Sidneyben, áttelepült ide. Yachtokat épít. Körös-körül a tenger, egyre több itt is, a környéken is a gazdag, mit mondjak, mesésen megy az üzlet. Vett magának egy hatalmas lakást a huszadik emeleten, természetesen tengeri kilátással, és az ötvenkettedik születésnapján elárulta, hogy babaszerő tüneményt kíván feleségnek sűrű, hosszú hajjal, törékeny termettel. Kuncogott, hogy izgalmas lehet egy -kislánnyal együtt élni. Suzyt kétheti ismeretség után vette el élettapasztalatára, meg emberismeretére hivatkozva, és azóta is a hetedik mennyországban lebeg. Nekem azzal mutatta be: -Egyidősek vagyunk, csak az én évszámaimat balról jobbra, az övét meg jobbról balra kell olvasni?. Dicshimnuszokat zeng az ? kínai Zsuzsikájáról, akiről állandóan azt meséli, hogy gyermekesen naiv és önzetlen. Suzy-Zsuzsi megtanult dobostortát sütni, paprikás csirkét főzni. Tomi nem győzi köszönni neki, hogy szemmel tartja a könyvelést, és mentesíti őt az anyagi ügyek intézését?l. Nem tudom, mit mondjak, nekem van valami zavaró a viselkedésében.- De hiszen tudod, hogy a távol-keleti nőket a férfiak iránti feltétlen alázatra nevelik.` Pont ez az. Suzy-Zsuzsi nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy fennen ne hirdesse: a kereset azt illeti, aki megdolgozik érte, és, hogy neki semmi sem fontosabb, mint a férje jóléte, kényelme. Amilyen odaadással Tomi kezét csókolgatja! A múltkor a családjáról kérdeztem. Tomit leste, figyeli-e, és legyintett, hogy nem tartja velük a kapcsolatot, mert fél, hogy kérincsélnének tőle. őpedig abból nem adhat, ami nem az övé.` Tudod, hogy mikor született ez a hajasbaba?` A kínai horoszkóp szerint? A tigris évében. A piacon a vért meg kell rendelni. ` Mennyi legyen? ` pillant fel a hentes abba sem hagyva a munkáját. A bárd szemmel nem követhető sebességgel táncol a kezében, a vékonyra szeletelt hús halomba nő körülötte. Kati aggódva figyeli, a hentes meg szánt szándékkal félre néz. ` Úgy egy liter. Annyi bőven elég lesz. Már második napja izzad Kati egyedül a konyhában. A kolbász tegnap óta illatos, paprikától piros kígyókba tekerve a hűtőszekrényben vár esti szereplésére, a májas hurkát épp most abálja. Besüt a Nap a konyhába, a fazékból forró pára gomolyog, és Katinak még a lába szárán is csiklandozva fut a veríték. -Mennyi vért tegyek a töltelékbe?? ` töpreng, mert a szakácskönyv csak annyit árul el, hogy a keverék híg legyen. Újból és újból hozzáönt egy picit. A vér fröcsköl` már a padlóra, a csempére is jut belőle. Amikor émelyegni kezd tőle a gyomra, a vacsorára, a meglepetésre gondol, és összeszedi magát. A sózott, szárított, Pestről hozott marhabelek az éjszaka folyamán az áztatástól megpuhultak. Most már csak meg kellene őket tölteni, de a lágy keverék sehogy sem engedelmeskedik a kézi darálóra szerelt egyszerű csőrnek. -A villanydaráló sokkal gyorsabb, azzal biztosan sikerülni fog? – bíztatja magát, és előkotorja a szekrény mélyéből. Csakhogy a csőr alapján a korong vagy egy centivel nagyobb a daráló leszorító gyűrűjénél. -Körbe kell vágni! De mivel? Egyik kezében a töltő részt, másikban a darálót tartja, és hol az egyikre, hol a másikra néz valami csodára várva. A lap kerülete csak nem lesz kisebb. -Pléhvágó olló kell ide!? ` vakarja meg a fejét. Leszalad az utcára, át az úttesten a benzinbűzös műhelyek irányába. De el sem megy odáig, mert az élelmiszerbolt melletti kékre festett ajtót meglepetésére résnyire nyitva találja: L-alakú alumínium idom lóg ki a járdára. Lendülettel tárja ki az ajtót. Középkorú kínai ül sámlin a félhomályban, és valamit reszelget. Meg sem lepődik, csupán kérdő tekintettel néz fel. Kati akár magyarul is magyarázhatná, mi járatban van, mert az ember aligha ért angolul, de a széles töltőkorong, meg a keskenyebb lezáró gyűrű nem kíván különösebb magyarázatot. A férfi szó nélkül elővesz egy ollót, körbevágja a korongot, és átnyújtja. Kati kinyitja a pénztárcáját. A kínai csak legyint, és tagadólag rázza a fejét. Kati soha többé nem látja viszont: valahányszor erre jön, az ajtó mindig lakattal zárva. Ilyenkor felnéz a pálmákra, és a szivárványra gondol. * Beköszönt az esős évszak, amikor a Napot elnyelik a ritkulni nem akaró fekete felhők, és úgy tűnik, hogy özönvizet akarnak zúdítani a világra. A várost keresztül-kasul átszelő levezető csatornák megtelnek a szüntelenül ömlő esővel. Ha a Hold a sötét felhők mögül int a tengernek, felemelkedik a víz, lassú, kitartó hullámok formájában megérkezik a dagály, és a csatornák folyását megfordítva, a tenger beköltözik a szárazföldre. Ilyenkor felbolydul a város, megbénul az élet, és a környék házai vízben gunnyasztva várják az apályt. A kórház ablakából az eső szürke sávjain keresztül mindössze a szemközti zöld dombra és azon túl fehéres épületekre látni. Kati fázik. Egyenletes zúgással működik a léghűtő berendezés, és akárhogy is próbálja, nem képes lejjebb csavarni. Elke hozta őt ide kis bogárhátú kocsiján, és egész úton szabadkozott, amiért nem maradhat vele fél óránál tovább. Kati reszket ` kívül a hidegtől, belül a félelemtől. Elke látja is, érzi is, és marad. Nem is néz az órájára, hanem csak mesél, mesél. A negyven évvel ezelőtti Szingapúrról beszél, amikor a város még csupa egyszerő, földszintes házból állt, az élet a maga ráérős ázsiai ritmusában folyt, és az emberek verejtéke szentelte meg a mindennapi kenyeret. Később a szabad kikötő megnyitásával ismerték meg a modern kapitalizmust, és ezzel együtt a busás hasznot. Túlságosan hirtelen köszöntött be a jólét, és a meggazdagodás nagy sietségében valahol az úton elkallódott, eltűnt a régről ismert szívélyesség, meg a híres ázsiai szerénység. Elke egy bő óra múlva elbúcsúzik, de alig telik el pár perc, amikor hatalmas virágcsokorral ismét az ajtóban áll. Mosolyog. Magához öleli Katit, majd elmegy. -Meddig leszek itt? Egy napot? Tízet?? ` találgathatja Kati, mert minden a benne keletkezett, ismeretlen daganat szeszélyén múlik. Csikorogva nyílik az ajtó. Vastagon púderezett angol ápolónő lép be, és valamikori bájos mosolyának erőltetett felidézésével próbálja megnyugtatni: ` Minden a legnagyobb rendben megy . ` Mikor fognak operálni? ` türelmetlenkedik Kati. ` Bőven van még ideje, három óra múlva kerül magára a sor. Pihenjen csak nyugodtan, én majd mindenről gondoskodom ` kedélyeskedik. Zöld hálóinget, meg fityulát hagy hátra, amíg Kati a betegfelvételnél átadott tekintélyes csekkre gondol. Telik ugyan drága kórházra, de ha Jeffrey vele töltené ezt a három órát, ha érezné, hogy félti… Az eső odakint nem akar szűnni, és a vacogó hidegben azt képzeli: jeges víz ömlik a magasból. Az éjjeli szekrényen telefon áll. -Ha hazaszólnék a földgolyó túloldalára…? Ott hét órával később kezdődik a nap. Most időn, távolságon túl, az emlékezet kristálygömbjén át látja, amint anya a reggelit készíti. Az öccse megjelenik az ajtóban elfeküdt hajjal, kócosan, kezében az elmaradhatatlan rádióval, míg apa a hálószobában egyet krákog, és a nyugdíjasok kiváltságával a másik oldalára fordul. -Ha odaszólnék!…? De csak felzaklatná őket. -A férjem meg? Most is valahol Indonéziában szorgoskodik. Hova telefonáljak?? ` hanyatlik le a keze. Az eső most szürkére festi a szemközti fehér házcsoportot, és elmossa a domb zöld színét is. Vigasztalanságtól konganak a falak. Kati összehúzódik egész picire, és hangosan kimondja: -Félek!? De hogy senki sem válaszol, kezébe temeti az arcát, mint az öreg hindu, aztán előkeresi az imakönyvét. Ahogy egyik lapot a másik után fordítja, a sorok már nem is betűkkel, hanem hangokkal szólnak hozzá… -Lehet, hogy mégsem vagyok egyedül?? Másnap csak arra emlékszik, hogy vacogott az éjjel, és valaki betakarta. Délben az agyonpúderezett ápolónő valósággal sértésnek veszi, hogy nem várja meg az ebédet, hanem összeszedi a holmiját, és sietősen elhagyja a kórházat. A lakásban fülledt meleg fogadja. Machiko egészen apró sárgafejű orchideákat hoz, és alig lép be, amikor megszólal a telefon. Jeffrey érdeklődik. Szabadkozik, amiért nem fog visszajönni a hétvégére, mert a vállalata, ugye… Különben is biztos segítenek a szomszédok, hát majdcsak ellesz valahogy. * Marika izgalmában hadar a kagylóba: Suzy-Zsuzsinak nyoma veszett, üres széfet, és bankkontókat hagyott maga után. Tomi három napig sokkban várt rá, mintha rémálmot látott volna. Próbált telefonálni a felesége szüleinek, csakhogy a telefont kikapcsolták. Odahajtott. A család elköltözött. Bezárult a kör, nem tudta, hol keresse a -kislány-t. Privát detektívet fogadott, és megparancsolta a cselédnek, hogy tapodtat se mozduljon a lakásból, hátha jelentkezik Suzy-Zsuzsi, amíg ő dolgozik. A detektív napok múlva kiderítette a család új címét: kertes házba költöztek, valóságos villába. Kelletlenül fogadták Tomit, és hiába érvelt, tagadták, hogy bármit tudnának Suzyról. -A feleség a férj felelőssége? ` közölte vele hidegen az apa. Kati gyakran beszélget mostanában Bálinttal, az amerikai professzorral. Megbizonyosodott róla, hogy rendkívüli tudással rendelkezik, és hallgatja, mintha megint előadáson lenne az egyetemen. ` Holnap a hinduk ünnepe, Thaipusam lesz ` mondja Bálint, ` állítólag a Tank úton vonul a menet, a Chettiar templom a végcél. Eljön velem?` Nem is tudom… elég riasztó dolgokat hallottam róla. Mennék is, meg nem is. A kíváncsisága győz. A Serangoon útról közeledik a menet: az úttesten az önsanyargatók, a járdán a mantrákat skandáló rokonok. -Ennyi szép fiatalembert egy rakásra! néz végig Kati a félmeztelen testeken ` -de ez szörnyű! Egy tizenkilenc év körüli fiú szájszöglete kötőtűnyi vastag tűvel átszúrva, kinyújtott nyelvén ugyanez kereszt irányban. A tűk végére réz leveleket erősítettek, és láncokkal kötötték össze, amelyek lépései ritmusában fityegnek. Melle bőrében kampók, vagy egy tucat zöld citrom függ rajtuk. Mellette a hasonló korú fiúnak még a karja, a combja is teleaggatva kampókkal, de nem citromok, hanem a templomokban tej forralására használatos fémköcsögök kisméretű sokasága himbálódzik rajtuk. Oldalt egy nő arca átszúrva, mellette a mákos hajú férfinek még a homlokán, halántékán is kampók, tele van velük derékig a háta. A kampókat láncok kötik össze, jóformán az egész testét befedik. Bokáján csengő csilingel. Mögötte középkorú férfi lépked. ` Ez a kavadi ` mutat Bálint a fémszerkezetre. ` Nyomhat legalább tíz kilót. A férfi feje feletti nagy alumínium karikából két szár indul ki, és a vállára helyezett, lefordított U-formában végződik. Alatta lapos párna. A karikából ugyanakkor rudak emelkednek ki elől-hátul, amelyekből tűk sokasága irányul a test felé. Átszúrja a bőrét, és minden lépésnél bele-bele váj a húsába. -Mindjárt rosszul leszek kezd háborogni Kati gyomra, és legszívesebben Bálint nyakába csimpaszkodna, de azt mégsem… Mély lélegzetet vesz, és marad a magázódásnál. Az alumínium karikát pávatollakkal sűrűn körbe rakták, közöttük félelmetes isten képe. ` Ki kíván ilyen áldozatot ? ` szörnyülködik Kati. ` Subramaniam. A bátorság, az ifjúság, a szépség, az erény, a hatalom iste… ` A bátorságot azt látom, de iszonyúan fájhat! ` Állítólag nem is érzik, olyan túlfőtött lelki állapotban vannak. Három hónapig készülnek rá, az ilyesmi nem megy máról holnapra. Sri Lankában magyarázták el nekem egyszer, hogy külön, igen tisztán tartott szobában kell lakniuk, a földön gyékényen aludniuk. Alapvető követelmény az önmegtartóztatás is, és csak bizonyos növényeket esznek, de főként koplalnak. Egész nap a szent szövegeket olvassák, imádkoznak; három hónapon keresztül egyedül erre az egyetlen napra koncentrálnak. ` Látom, hogy hamuval hintették be a testüket, ahol valamit beleszúrtak. ` Nem vérzenek. A templomban pap jelenlétében szúrják beléjük a tőket, és ha valaki vérzik, azonnal kiveszik. Azt mondják, készüljön fel alaposabban, és jöjjön megint jövőre. A hamu nem árt: a füstölő rudacskák hamva. Steril. A jelentése persze szimbolikus. Újabb kavadi vivők. Kilométereket tettek meg, mire a Perumal templomból ide értek. A mezítlábas, égőszemű csapat ` vannak vagy százan ` megáll az útkereszteződésnél, türelmesen vár, amíg elhaladnak az autók, és zöldre vált a lámpa. -Ezek se magyarok? ` bólogat Kati magában. Egy fiatalember léptei elbizonytalanodnak, arcára kiül a fáradtság. A nyelvét átszúró tű körül szivárog a vér. A rokonok a járdáról azonnal körbeveszik, citromot csepegtetnek a szájába, szent szövegeket skandálnak, és nagy igyekezettel tapsolják hozzá a ritmust. Két perc sem telik bele, a fiatalember tartása kiegyenesedik, szemébe visszatér a ragyogás. ` Miért ez az önkínzás? ` Van, aki a bűneiért vezekel, van, aki ígéretet tett az istennek, hogy így fogja megköszönni, ha teljesíti valamilyen kívánságát. Van, aki ezzel akar nyomatékot adni a kérésének. Katit nem hagyja a gondolat: -Vajon az öreg is közéjük tartozott egyszerő Talán akkor, amikor még kis házról, kertről álmodott? Akkor még volt benne erő, akkor még lehetett benne elszántság, akarat. Ahogy az önsanyargató csapat elhalad mellette, kutatja, melyik arcban lelhet fel az öregéhez hasonló vonásokat. Hazaérve az udvaron találja a hindut. -A Thaipusamról jövök ` mondja ` -Thaipusam?. Az öreg elmosolyodik, mintha valamire emlékezne. A nap még élesen világít, és Kati a tűszúrások nyomait kutatja az arcán. Vagy fél centire a szája szegletétől kis, kerek alakú sötétebb folt. Mindkét oldalon! Mellén az aszott bőr telis-tele sötét pöttyökkel! -Lehet, hogy ez mind…? ` vizsgálgatja Kati megindultan. Az öreg egy szúnyogot kerget el az orra elől, és türelmesen vár. -Thaipusam?` mondja Kati zavarában. Az öreg áll és mosolyog. Az esős évszak vége felé járunk, amikor a föld már fulladásig itta magát a felhők terhével, és a fű közötti tócsákban itt-ott kéken tükrözi az égboltot. Kati heteken keresztül alig látja az öreg hindut, hiszen csak akkor bajlódik a levert levelekkel, amikor két égszakadás között pihennek a felhők. A reggelek lusta csendjét sokáig a víz zuhogásának, csapkodásának hangja váltja fel, de ` talán, mert benne a hang és a reggelek elválaszthatatlanul összefonódtak ` a zubogáson át, mintha seprű sercegését, surrogását hallaná. Egy nap kórházba kerül az öreg hindu; azt mondják, hogy csúnyán elesett. ` Ellökték a szomszéd gyerekek ` mesélik többen a házban. ` Vasnani, ezen a néven érdeklődjék utána a portán ` válaszolja Kati kérdésére a ház gondnoka ingó fejtartással, homlokán a szentelt hamu csíkjával. Tágas, üvegtelen ablakú kórterem sarkában talál rá az öregre, amint hófehér lepedőn, igazi ágyban alussza a tiszta emberek nyugodt álmát. ` Felkeltsem? ` kérdezi a szomszéd ágyból egy beteg. ` Dehogy, hagyja csak pihenni. vatosan az éjjeli szekrényre tesz egy fürt szőlőt, és csendben kimegy. Az öreget megoperálják. Pár nap múlva hazakerül, de erősen sántít, és minden lépésnél kirajzolódik arcára a fájdalom. A házban újabban az a hír kering, hogy továbbra is ott lakhat a sötét bűzös helységben, hiszen nincs is hová mennie, de mivel dolgozni már nem tud, a gondnokéktól sem élelmet, sem pénzt nem kap többé. A kerti munkák elvégzésére másnap vékonydongájú fiatal hindu költözik az öreg melletti matracra. Délben Kati leviszi a tegnapról megmaradt húst a kutyáknak, és amikor visszaszalad a postaládához, látja, amint az öreg felvesz egy-egy falatot a földről. A kutyák meg engedékenyen csóválják a farkukat, és hagyják. -Milyen indiai ételt tudnék főzni?? ` töpreng Kati, és az idegen, átható illatú fűszerek garmadára gondol, amelyeket a Serangoon út üzlet-negyedében őrölnek, és nyitott zsákokból kínálnak. -Curry! Csirke curryvel. Hamar elkészíti nagy lángon, rizst főz hozzá, papír tányérba teszi, és leviszi az öregnek. Evőeszközre nincs szükség: az egyszerő indiaiak általában a kezükkel esznek. Az öreg tekintetét valóssággal vonzza a párolgó étel. Kati meghajol, és gyorsan sarkon fordul, hogy ne zavarja. A lakásba visszatérve eszébe jut, hogy Elkétől tegnap mézes-szézámos fánkocskákat kapott. Levisz néhányat az öregnek. Amint megjelenik, a fiatal hindu riadtan ugrik fel az asztaltól, ujjai között egy falatnyi rizses csirkét tartva. A hirtelen mozdulattól hullámos fekete haja sűrű tincsekben az arcába bukik, az orráig lóg. Amint félig elfordul, meztelen, vézna hátából úgy állnak ki a lapockái, mintha szárnyakat növesztene. Hogy Kati nem ripakodik rá, a fiatalember hátralöki a haját, lassan visszafordul, és félelemmel a szemében fürkészi a tekintetét. Kati odalép hozzá, leteszi elé a fánkot. Az foghíjas szájával elmosolyodik, az öreg meg pislog, és csak eszik, eszik. Most, hogy kizuhogta magát valamennyi felhő, végre tiszta, friss kékségében, és mérhetetlen magasságában tárulkozik ki az ég. Perzselő forróságát olyan zavartalanul küldi le a Nap, hogy a tenger felől érkező enyhe szelet sugaraira tűzi, megállítja. Egy délután Kati kinéz a fényben fürdő kertre, és megakad tekintete az öreg hindun, amint a tisztás nedves füvén alszik. sszecsavart törülközővel lazán körültekert fejével, meggyötört testével, széttárt karjaival úgy fekszik ott a csupa szín, vadul burjánzó kertben, mint egy megfeszített, fekete Krisztus. A napfény von feje köré glóriát.