Recseg a lakáshoz vezető falépcső Jeffrey súlyos léptei alatt, majd egyet fordul a zárban a kulcs. ` What`s up? ` fogadja Kati nyilvánvaló türelmetlenséggel a férjét, és vonásait fürkészve nyújtja a kezét, hogy elvegye az aktatáskáját. – Man, did I have a rough day!- simít végig a homlokán Jeffrey. Állát felfelé feszíti, meglazítja a nyakkendőjét, amely félrehúzva a fél árbocra eresztett zászló szomorúságával csüng. Másodpercekig komótosan babrálja az inge felső gombját. Amikor a szűk gomblyuk végre utat enged a szürkés gyöngyháznak, Jeffrey kidörzsölt nyaka, akárcsak az újévi kismalac tokája, piros-kövérkésen buggyan elő a mell fakó szőrzete fölött. ` Szóval? – sürgeti Kati. ` Szingapúrba küldenek. Évekre. `Course you`ll be coming along, too. ` Szingapúrba… Szóval én is mehetek veled ` révedezik Jeffrey napszítta hajára, és képzelete az előszoba lámpa fényét napsugárrá változtatja. ` Ott lesz a vállalat székhelye, ott fogunk lakni. ` Aha! És maga a munka? ` A környéken. ` Mi az, hogy a környéken? Hol, pontosabban? ` Főként Indonéziában, meg Malajziában `, mondja Jeffrey félúton a szoba felé. ` És még? ` Esetleg Thaiföldön, a Fülöp szigeteken. ` Akkor ugyanúgy fogunk élni, mint most ` alszik ki Katiban a fény. ` Én egyedül, te meg valahol a nagyvilágban valami szerelésen. ` Áh! A központban leszek. Csak néha kell majd ellenőrizni a szerelőket. Esküszik rá a főnököm. ` Esküszik ` húzza fel Kati a vállát. ` És ha ezek csak üres szavak? Mindig Ázsiába akartam menni… Szingapúr! De hát, ha ott sem leszünk együtt ` válik sírós-vékonnyá a hangja. ` Miért nem tudom elérni én is azt, ami mindenki másnak teljesen természeteső Férjhez megy, a férjével él, és kész. Nálunk meg? Te vagy a legritkább vendég a háznál. Mondd, mennyit töltöttünk együtt a kilenc évből? Kettőt? Mert hármat biztos nem. Jössz és mész, ennyi az egész házasságunk. ` Most másképp lesz ` erőlködik a mosoly Jeffrey arcán. Amint elfordul, Kati elkapja tompa tekintetét. ` Magad sem hiszed ` állapítja meg hidegen. Jeffrey konokul hallgatva ül le az asztalhoz. -Mibe, hogy megint utazgatni fog? – szögezi le magában Kati, miközben a levest meri Jeffrey tányérjába. -Szingapúrban leszek – enyhül meg: -Malajzia, Indonézia tulajdonképpen egy ugrás onnan. Mármint repülővel. Olyan közel van, és hátha tényleg nem fog annyit utazgatni. Valakinek a központban is irányítania kell a dolgokat? ` kezd pislákolni Katiban a remény, a halovány őrláng. * Reggel fél hatkor még sötét a világ, pedig nyár van. Itt egész évben nyár van. Mint valami hatalmas mosókonyha, a trópusok lázas forró párájukkal okádják tele egész Délkelet-Ázsiát. A Malakka félsziget leszakadt csúcsán, a budapestnyi városállamban előbb-utóbb a Dél-Kínai tengerbe, a -mosókonyha- soha ki nem apadó vízforrásába torkollnak az utcák. A klimatizált szobából Kati kilép a konyhába, amelynek ablakai zsalugáter módjára összeillesztett üveg lemezkékből állanak, és réseiken könnyedén beáramlik a trópusok lehelete. Eleinte nehezére esik a légzés, mintha a hörgők finom membránját feszítené a sűrű levegő. Észrevétlen tevékenységük most bejut a tudatába, és ott motoszkál, amíg hozzá nem szokik. Itt, az Egyenlítőn, a világ rendje is más: a Nap mindig későn kel fel, és üggyel-bajjal tör át a földet takaró köd-sűrű párarétegen. Már hét óra felé jár az idő, amikor sugarai milliárdnyi prizmaként törnek meg a levegő pára-gömböcskéin, és szanaszét szóródva, megsokszorozódva, önmaguk lámpásaiként világítják be a környéket. A Nap hamarosan magának követeli a földrészt, és perzselve tombolja ki magát birodalmában. Hamar ki is merül: délután öt felé egyre-másra hunynak ki a fény-nyalábok, és rövid fél óra alatt leszáll nyirkos ölelésével a sötétség. A Holdat csak sejteni lehet. Ha azonban beszakad a vastag ködburok, hátán fekve fél karéjban unatkozik az égen, és saját rideg kék fényében tetszeleg. Most még túl korán van. A ház ablakai világtalan ürességgel merednek a kertre, és Kati mintha tapogatóznék a szemével, amikor a hatalmas fák körvonalait keresi. Amint átszűrődik a félhomály függönyén a világosság, az ólmos dermedtség csöndjét sercegő hang zavarja meg: az öreg hindu söpri a kertet. Seprűje éles bambusz hasítékok nyalábjából áll, amely a meg-megújuló félkörös mozdulatok elején sipítva serceg, aztán elhalkul az ívek delelőjén, és halk surrogással fejezi be útját, hogy ismét felszisszenjen a következő félkör kezdetén. A kert fái még emlékeznek arra az időre, amikor öles ágaik és terebélyes leveleik árnyékával azt védték, akinek éppen erre vezetett az útja. Akkoriban nem választotta el őket kerítés a sziget többi fájától; leveleik a törzs közelében porladtak el, és nap-átjárta testük rostjai fénnyel is táplálták a gyökereket. Ma már csak a széles pengéjű futófű tekergőzik alattuk, és itt-ott ujjnyi vastagságban még ki is látszik közülük az okkersárga, vagy a rozsdavörös talaj. A levelek örökké hullanak, de helyükön máris megjelennek a tövis-formába tekeredett világos hajtások. Nőnek, egyre nőnek, mintha az eget akarnák átbökni, aztán pár nap múlva meghasad az aljuk, és kibomlanak a levelek. Nincs más dolguk, minthogy nedves, puhán viaszos felületüket ráérősen szárítgassák a napon, és hallgassák a sötétzöld levelek susogását; nézzék, ahogyan sárgásra érett társaik elengedik az ágat, vagyis: tanulják az életet. A frissen hullott levelek még hangtalanul engedelmeskednek az öreg hindu seprűjének, de ellenállnak, ha már barnára és bőrszerűre cserzette őket a nap: zörögve, zsörtölődve sodródnak a bambusz nyaláb alatt. Az öreg hindu meg egyre csak seper: sipító sercegés, halk surrogás, sipító sercegés, halk surrogás `, és ez így megy órákon át, úgy tűnik, vég nélkül. Amint Kati figyel, szinte látja az egymásba kapaszkodó félköröket, amelyekben sorsát ` ezt az örökös taposómalmot ` bambusz hasítékokkal a földbe karcolja. Újból és újból ismétlődnek a mozdulatok, újra ismétlődnek a hangok, amíg csak a déli forróság fáradtság formájában inas karjaiba nem telepszik. Olcsó borbélyt látott ősz haját ilyenkor már veríték tapasztja csomókba a homlokára. A felülről áradó fény a többnapos sörtét ezüstre festi beesett arcán, és olyan lágyságot kölcsönöz vonásainak, mint szél fújta havasi gyopár bársonya a kérges, humuszos földnek. Az öreg bőre sötétbarna, akárcsak a napcserzette falevelek. Arcán ugyanaz az egyhangúság tükröződik, mint a mozdulataiban. De a szemei! Csillogva tekintenek ki a gyér szemöldök alól, mintha belső fény törne át rajtuk. Az öreg hindu félig behunyt szemmel a napba pislog, végigsimít barázdás homlokán, és nedves kezét pólóingébe törli. Az inget olcsó szappannal már szürkére mosta, kicsit el is szakította, és a foszló anyag a hátára telepedett púpon lelógva puhán, cirógatóan lengi körül görnyedt alakját. Rövid nadrágjából meglepően sovány lábszárak kandikálnak ki, amelyeken a kerek, puffadtnak látszó térdkalácsok úgy festenek, mint kötélen a túlságosan nagyra sikerült csomók. Sarkán vastag-érzéketlenre szarusodott a bőr: az öreg mindig mezítláb jár. A nap során kicsi, megtört alakja hol itt, hol ott bukkan fel a kertben, amint söpör vagy hajlong, hogy nagy, szakadt kartondobozokba gyűjtse a száraz leveleket, amelyeket minden erejét megfeszítve a ház mögötti utcára hord, és bedob a szemétbe. A seprű és az öreg szinte elválaszthatatlanok. A napi munka végeztével gondosan kiszedi a bambuszhasítékok közé beakadt növénydarabkákat, hulladékokat, azután szárával lefelé az ajtaja mellé támasztja, mintha minden pillanatban attól tartana, hogy lehull egy elszáradt falevél, és neki nem lesz mivel felsepernie. Ez a tevékenység az egész élete ` talán még álmában is seper. * A lépcsőfeljáró alatti sötét szobába csak tétován jut be a fény, mert a medencére néző ablak fém zsalugáterén lefelé hajlanak a lemezek, és forrasztás merevíti őket egybe. Itt lakik az öreg, ebben a rosszul szellőző szobában. A levegőbe állandóan szúrós húgyszag keveredik, és nem lehet tudni, hogy a földre helyezett, szennytől kérges matracokból, a kajla lábú székre hányt ruhadarabokból, vagy a sarokból árad-e. A helységet az öreg nemrég még Roberttel, fiatalabb sorstársával osztotta meg. Roberttel mindjárt ideérkezése napján ismerkedett meg Kati. Amikor a medence korlátját markolva lendületet vett, hogy a vízbe vesse magát, Robert a kert végéből futott felé karjait hirtelen mozdulatokkal keresztezve, majd lendülettel széttárva, és a nyomaték kedvéért még kiabálta is: – Ne! Ne! – Ugyan, miért ne? – fordult felé kíváncsian Kati. Amikor a közelébe ért, a bejáratot elzáró székre mutatott, és ugyancsak gesztikulálva, lágyra kerekített mássalhangzókkal, az angoltól idegen szólejtéssel magyarázta:- Erős vegyszer! Fertőtleníteni kellett. – Erre nem gondoltam – fürkészte Kati a vizet, amin semmi változást nem látott. – Jó, hogy szólt. Köszönöm. Robert arcán halvány, jóleső mosoly futott át. Elégedetten kacsázott vissza görbe lábain a kert végébe, hogy tovább messe a bokrokat. Másnap, amikor Kati teli szatyrokkal tért haza a vásárlásból, megszólította a kapuban: ` t dollárra lenne szükségem… kölcsön. Orvosra. ` Tényleg? ` nézett rá oldalvást a nő. Robert szenvedően összehúzta a szemét, amint elkapta a pillantását, aztán halántékára tapasztotta a kezét, és panaszosan nyögte: ` Nagyon fáj a fejem. Estefelé bizonytalan léptekkel mászkált az udvaron, és kecskeszerő ugrásokkal került ki egy-egy útjába eső akadályt. Nagyot csuklott, amikor Katit meglátta. Napokig kerülte a medencének még a környékét is, és akárhol összeakadtak, lelkiismerete az ellenkező irányba kergette. Elmúlt a karácsony, amikor Kati emlékezete a hóhullást idézte. Annyi erőfeszítésébe került a nyíló orchideák, meg a fullasztó hőség ellenére azt a hangulatot megteremteni magában, amit odahaza a friss hó illata, és a téli föld kipárolgása olyan nagylelkű természetességgel ajándékoz. Szingapúrban soha sem burkolózik hideg takaróba a világ, hogy melegét élesztve önmagával számot vessen, és a felismerésekből éljen, amíg a húsvéti friss zöld fű fel nem oldozza. Itt minden harsogva él, kitárulkozik, és az embernek egyedül a maga erejéből kell eljutnia az ünnephez. ` Van már karácsonyfád? ` kérdezte egy nap Elke, a német szomszéd. ` Tegnap láttam a Tangling-nál. Sejtelmem sincs Amerika melyik vidékéről hozták, de olyan bozótosan sűrű az águk, hogy nem is tudom, hogy lehet feldíszíteni. ` Ne is törődj vele, adok egyet. Otthonról kaptunk kettőt, a férjem cége küldte. A fácskával a lakásba egyszerre beköltözött a Fekete Erdő gyantás illata. Kati a kádba állította, hogy minél tovább élvezhesse, és valahányszor zuhanyozott, őt is testvériesen végigpermetezte. Mégis hiábavaló volt minden igyekezete, mert amint a nappaliban felállította, az északi szél fagyos leheletéhez szokott fácska tikkadt-szomjasan egyre rozsdásabb színt öltött, és ágai lekókadtak, mintha a pergő levelek halmocskáit akarnák elérni a padlón. Nem volt mit tenni, el kellett válniuk. Kati Robertet kérte, segítsen összekötözni a szúrós, merev ágakat, és levinni az utcai nagy kukába, ahová az öreg a száraz leveleket hordja. Robert sohasem látott még igazi fenyőt, és az első találkozás megilletődöttségével szemlélte a haldokló fát. Mélyen belélegezte a halmocskákból áradó idegen illatot, tenyerébe vett egy marék tőlevelet, és alaposan megszemlélte. Képzeletében mindezt összeillesztve életre keltette a fát, és elmosolyodott örömében. Végre látta, milyen az igazi, a messziről érkezett karácsonyfa. Eddig csak műanyag másaival találkozott, amikor néha rakodásnál segített a városközpontban. Hogy megcsodálta őket a fényes kirakatokban! Azokat vattacsomók pöttyözték, és Robert el is álmélkodott rajta, hogy ilyen a hóhullás. A zsineget megcsomózva óvatosan hóna alá vette a fa maradványait, és kifelé igyekezett vele az ajtón. ` Robert ` tartotta vissza Kati `, köszönöm. tdolláros bankjegyet nyújtott felé. ` De… ` harapta el a szót. Kellemetlen emlék futott át a tekintetén. Zavartan nézett Katira, a pénzre, megint vissza, és végre megértette, hogy a múltkori kölcsönt nem tartják számon. Elvette a bankjegyet, és soha többet nem kért Katitól pénzt. Még az ebéd meghívást sem fogadta el, amikor a közeli Newton Circle szabadtéri kifőzdéinél akadtak össze. ` Választhat, amit akar. Igazán, na! ` biztatta Kati. Csak tagadóan rázta a fejét, és ment a maga útjára. Egy nap véraláfutásos, dagadt homlokkal látta viszont Kati, arcán ágak csapódásának nyomait viselte. `Elesett részegségében`, pusmogták a házban `alaposan beverte a fejét.` Egy hét múlva eltemették, és az öreg hindu egyedül maradt a bűzös, sötét szobában. Azóta söprűjét, mint egyetlen társát, akkor is a kezében szorongatja, amikor munkája végeztével végre pihenhet egyet. * A ház ügyes-bajos dolgait hindu házaspár intézi, irodájuk az udvarról nyílik. Előtte rendszerint a házőrző kutyák lustálkodnak a fullasztó hőségben. ` Legyen szíves, ismertessen meg a kutyákkal ` kérte Kati Ratnami urat az első nap. – Szeretem őket, mégis úgy félek tőlük – nevette el magát zavarában. A délceg termetű ember komolyan bólintott, s máris kiment vele az udvarra. Számba vette az öt kutyát, aztán megjegyezte: ` Blacky nem tűri a simogatást ` és amint közelített feléje, a kutya egyetlen mozdulattal felugrott, és elszaladt. A kerítés mellett állt meg, toporgott, és azt leste, mikor térhet vissza társaihoz. -Milyen emlékei lehetnek? ` töprengett Kati, – -hogy vakkantva menekül. Másnap hanyagul lerágott, húsos csontokkal csalogatta, de a kutya csak nyalta a szája szélét, mellső lábait kifeszítve nyújtózkodott, és tisztes távolban maradt. Az öreg hindu éppen arrafelé húzta a földön a levelekkel púposra tömött kartondobozt, és egy pillanatra felegyenesedett. Blacky odaszaladt, hozzásimult, vadul csóválta a farkát, és szelíd szemhunyorgatásokkal tűrte, hogy az öreg a hátát paskolja, az állát vakargassa. Amikor tovább akart menni, a kutya rá-ráugrált, átfogta a lábát, és nyaldosta a kezét. Az öreg meg beszélt hozzá, mosolygott rá. A gondnokék irodáját élénk piros-mintás szőnyeg és a kékre festett falon félelmetes külsejű hindu istenség színpompás képe díszíti. A virágfüzér hiába friss körülötte, aromáját elnyomja az indiai füstölő rudacskák émelygős, erős illata. Ratnamiék igen vallásos emberek: templomukban dob-hasú, elefántfejű istenekhez, sokkarú, telt keblű istennőkhöz imádkoznak. Katit egyszer behajtotta a kíváncsiság az emeletnyi magasságban zsúfolt, szoborral teli díszes kapun. A fő szentély padlóján hasas rézüstben éppen tejet forraltak. A pap magokat szórt bele, és amikor a tej habosan ömlött le az edény szélén, a templomszolga a csúcsán levágott tengeri kagylóval tülkölve adta hírül az isteni kinyilatkoztatást. -Anya meg mindig bosszankodik, amikor kifut a tej! ` villant át Katin a gondolat. A gondnokék minden alkalommal ` és ez gyakran esik meg ` homlokukon a megtisztulás jelével térnek vissza a szertartásról, és az ujjal húzott szürke hamu csíkot egész nap egyenes tartással, kihangsúlyozott méltósággal viselik. Egy alkalommal éppen az irodájukban tartózkodott Kati, amikor a trópusokon honos nagytestű csótány körözött a piros szőnyegen, és hosszú csápjaival már-már elérte Ratnami asszony arannyal átszőtt szárijának a szegélyét. ` Vigyázzon, egy bogár! ` figyelmeztette Kati fintorogva. ` Valóban ` nézett le az asszony, és félreállva utat engedett a rovarnak. Kati kérdően húzta fel a szemöldökét. ` Neki is joga van az élethez ` indokolta meg Ratnami úr, és kurta, türelemre intő mozdulatot tett. Amikor beszélt, az indiaiak szokása szerint jobbra-balra ingatta a fejét, ami mozdulatainak vonaglásszerő jelleget kölcsönzött. A csótány komótosan végigsétált a szőnyegen, és a szélesre tárt ajtón kiment a szabadba. ` Csoda, hogy vannak bogarak a lakásban? Hiszen a gondnokék nem irtják. Még jó, ha nem etetik őket ` panaszkodott később Kati a japán szomszédnőnek. ` Azt hiszik, hogy a fizikai test halála a lelket felszabadítja, és előkészíti az újjászületésre. A lélek meg szerintük bármilyen élőlénybe beleköltözhet, ezért nem ölnek meg még egy vacak rovart sem. Indiában van olyan templom, ahol etetik a patkányokat; miért ne etetnék Ratnámiék a csótányokat? ` Nahát, ha egy lélek olyan alacsony fokon áll, hogy csótányba költözik, akkor szerintem jobb, ha eltapossuk ` szögezte le Machiko bosszankodva, és keskeny mandula szemét olyan szűkre húzta össze, hogy Kati azon csodálkozott, kilát-e még egyáltalán rajta. ` Tegnap is kihúzok egy fiókot, és mi mászik ki belőle? Azóta rosszullét fog el, ha csak arra nézek. Törődnének inkább az élő lelkekkel, mint ezzel a szerencsétlen öreggel is! A ház régi lakói állítják, hogy a gondnokék rabszolga sorban tartják az öreg hindut: napi egyetlen szingapúri dollár fizetségért, és a legolcsóbb halebédért dolgoztatják. Azt is mesélik, hogy ez már időtlen idők óta így megy. Kati gyakran látja estefelé az öreget egydolláros bankjeggyel a kezében, amelyet verejtékes homlokára tapaszt, és így sétál a ház körül. Ilyenkor a gyerekek leplezetlen tetszéssel kinevetik. Az délutáni forróságban, amikor a hatalmas, terebélyes fák a nedveikben keringő nyugalmon tűnődnek, az öreg hindu a medence közelében ül. Üres, fényes aljú dobozt forgat két keze között az elragadtatás letagadhatatlan örömével. Aszott felsőteste mezítelen: pólóinge a bokor ágaira kiterítve szárad. Kati érkezésének zajára röviden felnéz, aztán ismét belemerül foglalatosságába. A kert most csendes; csak ketten vannak. Kati beleveti magát a nyugágy ölébe, és keserőségében hullámokat rugdos a sima víztükörbe. A férje itt is ritka vendég, és a magányosság ebben a csodálatos kertben, mint az egyedül átélt édenben, kétszeresen fáj. Ha tudna tamilul vagy malájul, beszélgethetne az öreg hinduval. Vajon hány év és mennyi szenvedés vezethette a -minden mindegy- lemondásra, az egykedvűség szürke útjára? És mi lehetett az a pont, ahol megtört az összhang a szellem és az azt befogadandó agysejtek között? Az öreg most maga mellé teszi a fényes aljú dobozt, és kezeit térdére támasztva szelíden hunyorog a víz tükrébe. A közelben egy levél vitorlázva, tengelye körül lassan pörögve ér földet. Szisszenését felfogja a rugalmas, széles pengéjű fű, és zöld párnáján pihenteti másnap reggelig, amíg a seprű éles hasítékai közé nem kerül. Az öreg most nyugodtan ülhet, hunyoroghat a vízre ` mást nem is tehet: a ház szabályai tiltják, hogy az alkalmazottak fürödjenek benne. Gyakran látni az öreget délutánonként a medence szélén térdelni, amint a túlfolyót fedő rácsokat illesztgeti a helyére, mert a gyerekek szanaszét szórják őket, majd unottan otthagyják. Ma azonban helyükön szenderegnek a rácsok a kiszáradt túlfolyó fölött. Mintha rendben lenne a világ: a percek a természet időtlen nyugalmába és végtelen csendjébe vesznek. A medence körül a cementbe öntött barnás kavicsok égethetik ugyan az öreg talpát, de ő oda sem figyel, meg sem érzi. A kert sarkában alacsonytörzsű, terebélyes fa áll: az otthoni akác trópusi rokona lehet, bár alig látni rajta néhány méregzöld levelet. Ágain azonban pazar fürtökben tűzvörös, nagy szemű akácok pattannak ki a barnás-zöld kemény kelyhekből. A fű recseg, és csiklandozza Kati bokáját, amint átvág rajta, hogy a fához érjen. Megkapaszkodik egy ágban, és a fürtök között felnéz a türkizkék égre, bele a fehéren izzó Napba. Az öreg meg a távolból úgy hunyorog rá, mintha őt is vakítaná a fény. Hangosat csobban a víz, a kert megtelik az iskolából hazatért gyerekek visongásával. Amikor lefröcskölik az öreget, összerázkódva feláll, és imbolygó léptekkel bemenekül a sötét bűzös helyiségbe, ahonnan reggelig ki sem jön. Csak nagyritkán hagyja el a házat, hogy az udvar hátsó kijáratán a szomszédos maláj üzletekbe, vagy a Bukit Timah út olcsó kis kínai boltjaihoz menjen. A maláj üzletek élelmiszert árusítanak, és az öreg ott téblábol előttük egy darabig, majd leül a lépcsőre, és arcát a tenyerébe temeti. rákig is elüldögélne így csendesen, ki tudja mivel vívódva magában, ha az olcsó, szűk lakások betonfalai közül kitörő gyerekek békén hagynák. Csak hogy azok egymást biztatva, egyre inkább felbátorodva piszkálják addig, amíg az öreg vissza nem menekül a kerítés védelmébe, az udvarra. A ház mögött a Bukit Timah út kilométereken át kígyózva szeli át a szigetet északról délre. A sarki posta kerítésén a rövidre nyesett ágak a maguk meztelenségét és elveszett virágtakarójukat gyászolják. Tegnap még tenyérnyi húsos, rózsaszín szirmok tengerével fordultak az utca felé, és egyre terebélyesedő hajtásaikat karokként előre nyújtva elfoglalták a járdát. De ma reggel hatalmas ollók csattogtak: ágak, levelek, virágok méteres magasságban feküdtek a földön, mint elszállításra váró, értéktelen szemét. A megkopasztott kerítés fölé piros szirmú hibiszkusz hajol; hosszú fehérnyelő porzóján a sok sötét-bordó gömböcske, mint megannyi kíváncsi szem. Az öreg néha kijár ide; áll-álldogál türelmesen a kerítés mellett, mintha levél érkezését várná, pedig ki tudja emlékszik-e még a feladó címére. Levél aztán csak nem jön, és ő lassan visszabandukol. Az út túloldalán három karcsú pálma tör az égre, és ahogy a magasba érve elvékonyodik a törzsük, összehajlanak, mintha tanácskoznának. Leveleik tövében mogyorónyi bogyókkal terhes fürtök sárgállanak. Ha fúj a szél, lassan megmozdulnak, de nem tudják utolérni a könnyű, rugalmas levelek lengését, amelyek még az enyhe légáramlatnak is integetnek. A pálmák mögött friss zöld fűvel benőtt térség terpeszkedik egy egész udvarnyi szélességben. Nemrég itt még fekete penésztől szennyes házikó állott, és rozsdás, kerekeit vesztett kocsi éktelenkedett előtte. Mindez úgy festett az üde zöld környezetben, mint rákos daganat az egészséges húsban. Töpörödött kínai öregasszony lakta a házikót. Mindig bő, fekete klottnadrágot hordott állig begombolt fekete kabátkával, és még a legderősebb napsütésben is magával cipelte ormótlan fekete esernyőjét, ha csak az utcára lépett. Hosszú őszes haja egyetlen copfba fonva himbálódzott a dereka körül, amint csupa csont testét vitték előre ó-betűvé formálódott lábai. Egy nap koporsót szállítottak a házba, másnap már a buldózer érkezett. Elvitték az autóroncsot, lerombolták a házikót, és felásták az egész területet. A csupasz földre futófűvel benőtt rögöket hajigáltak nagy fonott kosarakból, aztán sorsukra bízták. Az eső táplálékkal dúsította a földet, a fény kicsalogatta a kacsokat, a meleg pára meg burkot vont köréjük, és védte. A fű három hét leforgása alatt teljes nagyságában befutotta a telket ` az arra járó nem is sejthette, hogy alig pár napja még csak rögök néztek fel a pálmákra. -Ennyi az egész?? ` nyílalt bele talán az öreg hinduba, aki a telek szélén ácsorgott a minap; látásból ismernie kellett az öregasszonyt. Egy kiadós zápor után szivárvány íve feszül a pálma-testvérek fölé. A tömör fekete felhők előterében a szokatlan fény sötétzölddé változtatja üstöküket, a szürke törzsön élénk sárgán virítanak a bogyók. Az elvarázsolt tájban, mintha az ég aranyfényű hírnökével üzenne a földnek. Vajon így érzi ezt az öreg hindu is? Mert most a pálmákkal szemben, a fölüljáró lépcsőjén ül, és magának hadonászik. -Jöjjön haza!? ` szólítja meg Kati, de nem érti. -Vittuk vanga!? ` ismétli meg szájában forgatva az idegen szavakat, hiszen ez minden tamil tudása. A hindu bolt kifutófiújától tanulta a minap, hogy a kerítés védelmébe csalogathassa vele az öreget, mert éppen a zöldségestől jött, amikor itt találta az utcakölykök körében. Kati rájuk ripakodott, de azok csak annál jobban hahotáztak az öregen, sőt még kavicsokkal is megdobálták. Az öreg most meglepődve néz Katira, azonnal feláll, és vár. Kati érzi, hogy tennie kell valamit. Elővesz egy dollárost, és átnyújtja. Az öreg tenyerei közé szorítja a bankót, mintha imára tenné össze kezeit sok-istenszobros templomában, aztán könyökét széttárva a homlokához emeli. Másodpercekre megmerevedik ebben a mozdulatban, majd derékból mélyen meghajol. Amikor felegyenesedik, elindulnak haza a forróságtól perzselő járdán: Kati elől, ő három-négy lépéssel mögötte. * Nem messze a pálmáktól néhány sárgafalú ház szegélyezi az utat. Mintha mindig aludnának, ablak-szemeiket leeresztett bambuszfüggöny fedi. A kis kínai üzletekhez az álmos házak előtt át kell menni a híd alatt, amelyen a Bukit Timah út autóforgalma folyik. Most ugyan nem lakik itt senki, de az esős időszakban dohos-koszos rongyaikon csavargók húzódnak meg az ív védelmében. A régi kínai üzletházak földszintjükön a boltoknak adnak helyet, amelyek oldalában meredek lépcsők vezetnek fel az emeletre, a tulajdonosok lakásába. Az élelmiszerbolt mellett patika áll: a levegőben a gyógynövények meg a szárított tintahal és a garnélák szaga keveredik. A kopottas boltokban még kimérve is kapni főzőolajat, csak üveget kell hozni, és a száraz kínai vajas süteményt horpadt pléhdobozokból darabonként adják. Az üzlet ` főként főzési célokra ` olcsó rizspálinkát is árul. Kati néha itt találja az öreg hindut, amint kezében megkezdett üveggel a járda szélén ül. Izgatott arcából mélységes szomorúsággal csillannak ki fekete szemei. Ahogy az árkádok oszlopához támaszkodik, és cingár lábait szétveti, valahogy még kisebbnek és öregebbnek is látszik. Robert mintha említette volna egyszer, hogy a hetvenet vagy két-három évvel lépte át, és hogy Indiában felesége, családja is van valahol. Az öreg már régen elkerült otthonról, írni nem egyszerő, és csak a mesékben hozzák-viszik madarak a híreket. ?bizonyára sok mindent másképpen képzelt, amikor elhagyta a szülőföldjét, talán kis házról, kertről álmodott. Aztán egyre inkább ránehezedett a valóság, mindannak a súlya, amit már átélt, és a jövendő éveké is, amelyeket akkor még csak sejtett. Az emlékeken átszűrődött az idő, és maradtak a keserves mindennapok, majd a belenyugvás, hogy haza már sosem jut. A seprő eleinte csak szerszám volt a kezében, egyszerő tárgy. Később egy kicsit meggyűlölte, amiért felülkerekedett rajta, aztán lassan hozzászokott kényszerőségében. Ma meg? Hűséges társává lett, amelybe csakis az ő magányossága lehel lelket. Abban a kis indiai faluban a felesége is ki tudja meddig reménykedett, meddig várt, amíg egy nap ráébredt, hogy az életét egyedül kell leélnie. őt is megbéníthatta a tehetetlenség, a kilátástalanság. Hírek csak nem érkeztek, így aztán idővel arra gondolt, hogy a férje meghalt. Neki már mindenképpen meghalt. Biztosan el is temette magában. Kati elnézi a mocskos járdát, meg az öreget, akit bizonyára még életében eltemettek. Az öreg hindut a hétköznapok egyhangúságából már csak az alkohol zökkenti ki. Ilyenkor azonban mintha őrült szitát ráznának kegyetlen kezek, úgy peregnek ki belőle az emlékképek életre kelve, olyan elevenen, hogy csak a karját kell kinyújtania értük. De hiába nyúl utánuk… így aztán csak ül a járdaszélen, és egy tönkrement élet keserveit kántálja magának, a kék égnek, meg a járókelőknek, és tehetetlen megvetésében ki-kiköp. Az arrajáró malájok, kínaiak megmosolyogják, néha kuncognak is rajta, de aki tamilul ért, az sohasem nevet.* ` Ráérsz pénteken? ` kérdezi Elke, amikor összeakad Katival a ház előtt. ` Meghívtam a barátnőimet ebédre, rád is számítok. ` Egyedül vagyok, mint általában, ráérek. Elke a ház felső emeleti luxus lakásában, vagy ahogy mondani szereti: a penthause-ban lakik férjével, egy német bank igazgatójával. -Ezért a pénzért akár házat is bérelhetnénk, de Hansnak az az elve, hogy az ember lakjon a munkahelye közelében. Idegesíti a forgalom – magyarázta egyszer Katinak. A nappali padlóját kínai selyemszőnyeg borítja, selyem a kanapé, a székek párnája is. Az egész falat betöltő vitrin hátsó tükörborítása megduplázza a polcokon az elefántcsont-faragásokat, az aprólékosan kidolgozott ezüstmunkákat. A sarokban karcsú fa teljes virágpompában. Jáspis kőből csiszolt szirmain az ablakból odavetődő napfény hol homályos fehéren áttör, hol diszkrét csillogással verődik vissza. A falon otthonról hozott olajfestmények és nagy tekercs kínai kalligráfia. -Ezzel olyan szerencsésen jártam – magyarázza Elke. -Húsz éve vettem egy kis faluban potom pénzért, nemrég sült ki, hogy vagyont ér. Elke új barátnőjének nevezi Katit a bemutatásnál. Borostyán-barna apéritif várja a vendégeket a kisasztalon. Amikor a poharak tartalma már csak centinyi, átmennek az ebédlőbe. Tízen ülik körül a fekete lakk asztalt. Kati a szalvétát nézegeti s a dús hímzést Elke monogramja körül. ` Ma már nemigen gyártanak ilyen batiszt finomságú vásznat ` kapja el tekintetét a szomszédja. Könnyed mozdulattal felcsippenti, és óvatosan megtörli a száját, mielőtt megemeli a pezsgős poharat. A rúzs szétkenődik a hímzésen. A kínai cseléd körbeviszi a tálat: ` Bitte! ` kínálja a filet mignon-t. ` Mást se tud németül ` jegyzi meg a szomszéd `, pedig már húsz éve itt szolgál. Viszont istenien főz. Elke meghallja a megjegyzést: ` Csak haza kell telefonálnom, hogy ennyi és ennyi vendég érkezik, készítse ezt, vagy azt, mindent ragyogóan megcsinál. De ha szólok, hogy megváltozik a vendégek száma, akkor teljesen összezavarodik, valósággal megbénul. Leáll, nem érti a világot ` húzza fel a vállát. ` Na, azért ne szóljak egy szót se, nagy szerencsém van vele. ` Az enyém olyan babonás! Vettem egy maszkot Pápua Új-Guineából, hát a közelébe se mer menni. Azt állítja, hogy valami gonosz szellem lakik benne. Még látta is! ` neveti el magát a hosszúarcú Inge. ` Furcsák ezek az emberek. Én semmit nem tudok az enyémről. Ha a családjáról kérdezem, úgy tesz, mintha nem értené ` jegyzi meg a hirtelen szőke Margot az asztal végén. ` Te meg vagy elégedve a tiéddelő ` kérdezi Katit a szomszéd két falat között.` Én? Igen` igyekszik meggyőzően mosolyogni. -Na még csak az hiányozna! Egy cseléd! Hogy egyedül énrám dolgozzon !? ` mereszti szemét a tányérjára.` Bon – mondja a francia vendég – , tegnap látom, hogy a lepedő a padlón van, úgy ki van terítve, a vége meg azon a deszkán van, vasalja a hindu bonne. Mondom, hogy mossa ki megint, akkor a hátát mutatja, és valamit mond a nyelvén. Nem értem, csak gondolom. Azonnal kirúgtam. Arra a hétre nem fizettem, csak kedd volt még. Meg kell tanulni viselkedni.` Nem adtad meg neki legalább a hétfői bérét? ` kapja fel a fejét Elke.` Nem.` Ugyan, sose sajnáld őket, jól keresnek itt. Indonéziában ezért a pénzért egész családot lehet alkalmazni ` vélekedik Margot.` Thaiföldön is ` szól bele Kati szomszédja.` A Fülöp szigeteken is ` bizonygatja a francia hölgy.` Csak ne panaszkodjunk ` fejezi be Elke a témát. ` Otthon talán meg tudnánk fizetni a cselédet? ` Valamit kell kapni nekünk is, sok nincs itt, ami otthon. Singapore meg Párizs! Eh bien enfin… ` csapja szét kezeit a francia hölgy. Elke megvárja, amíg mindenki leteszi az evőeszközt, diszkréten megrázza a keze ügyébe helyezett ezüst harangocskát, hogy a cseléd bejöjjön, és összeszedje a tányérokat. Pár perc múlva hangtalan léptekkel hozza a következő fogást. Minden új tálat más vendéghez visz először. ` Bitte! ` kínálja. A francia hölgy elhúzza a száját. Elke italt tölt. ` Hm, Henkel trocken ` mondja Kati szomszédja. ` Nem csoda, ha ízlik ` kacsint. Elke egyre gyakrabban tölti fel a karcsú pezsgős poharakat; mire a házi készítésű mignon-hoz érnek, már egymás szavába vágva hahotázik a hölgykoszorú. A szobából tágas terasz nyílik. Zöld csempével kirakott padló, öblös nagy cserepekbe ültetett virágos bokrok, fák keltik azt az érzést, hogy kertben jár az ember. Középen kávéra terített kisasztal. Amikor Kati csészéje kiürül, feláll, és két fa között kihajol a terasz korlátján. Hét emelet mélységben látja az öreg hindut, amint a medence mellett térdel a forró kövön, és a túlfolyó rácsait illeszti a helyükre. * A bolt melletti ház földszintjének kicsit megereszkedett, kicsit megkopott, de gondosan kékre festett ajtaját mindig zárva tartják. Csak egyszer, egyetlen egyszer találja nyitva Kati. -Meglepem a magyarokat! Disznótoros vacsorát adok nekik!? ` határozza el. Egész nap a szakácskönyveket bújja, hosszú listát ír, bevásárol. Már csak egyetlen tétel hiányzik: ` Hol lehet disznóvért kapni, szalad fel a mindentudó Elkéhez. ` Hurkához kéne. A piaci hentest kérdezd meg. Pont ez ne lenne? Van itt minden, amit szem-száj kíván. Negyven évvel ezelőtt remegve vártuk az angol hajó érkezését, hogy mustárport vehessünk. Európából mindig százas égőkkel felpakolva jöttünk vissza, ma meg! A japán csemegéktől az amerikai leves konzervig… van itt minden. ` Magyar étterem nincs. ` Volt vagy harminc éve, Piroskának hívták a tulajdonost. Lehet, hogy ő magán meg a családján kívül nem is élt itt több magyar. ` Most velem együtt pont egy tucat van a szigeten. Már meguntuk ezt a rengeteg kínai kosztot. A malájt nem különösen szeretjük, az indiai meg túl fűszeres. Elkezdtünk főzni egymásnak, most én vagyok soron. Mindenkinek van egy-két specialitása; haza húz a hasunk.- Dicső, hazafias érzés.- Ahogy vesszük. Már az is valami, hogy összetartunk. Két magyar az három párt.- Szóval ti esztek a hazáért. Mi meg iszunk. A múltkor partyt rendezett a bank a Nemzeti Egység napján; láttam az italszámlát. ` Meglepetés lesz a disznótoros, nem árulom el, mi lesz a vacsora. – Schlachtplatte! ` ragyog fel Elke szeme. ` A férjed is biztosan díjazná. ` Ha méltóztatna egyszer meglátogatni. Azt sem tudom, hol van most: Borneón, vagy Szumátrán. Ha legalább telefonálna!- Nagyon elfoglalt? – néz rá behatóan Elke. – Nagyon – rebben meg Kati szája széle.- És milyenek a magyarok? ` Tarka kis társaság. Csak két pár jött Magyarországról, a többi mind máshonnan. Persze, mindenkinek van valami célja, vagy inkább álma, ami ide hozta. A kereskedelmi kirendeltség vezetője tegnap vallotta be, hogy a karrierje beindulását reméli ettől a kiküldetéstől. Szerintem, meglesz, ha a feleségén múlik: valóságos szakácsművész. A másik egy zenész házaspár, aki a pesti lakás bankrészleteit fizeti a keresetéből. A férj zongorista a szimfonikusoknál, de olyan omlós, habkönnyű vargabélest süt, hogy akár boltot is nyithatna. Viccesen szomorú: többször hallottam, hogy gügyögnek egymásnak ` gyerektelenségükben egymás gyermekeivé lettek. Van ez így. A legintelligensebb egy professzor Amerikából. Arra vagyok kíváncsi, hogy valóban olyan nagy tudású, vagy csak néhány kedvenc témája van. Mellesleg nem is néz ki rosszul.- Mi vezethette ide, ha olyan intelligens? Annyi egyetem van az USÁ-ban. – Azt mondta, nem jött ki a kollégáival.- És elbújt előlük erre a kis szigetre.- A sok kínai közé.- Nős?- A felesége ott tanít, ahonnan jött.- Értem. Szóval, nem jött ki a kollégáival?- Jé, tényleg! ` kap a fejéhez Kati. ` Csak egyéves Fulbright szerződése van, de úgy televásárolta a lakását bútorokkal, mütyürökkel, mintha azok garantálnák, hogy a végtelenségig itt maradhat. Mellesleg, tegnap káposztás kockát főzött nekünk, a tésztát is maga gyúrta. Háziasabb, mint gondoltam. – Nem lenne érdemes közelebbről megismerkedni vele?Kati elengedi füle mellett a kérdést:- Ami engem illet, azt reméltem, hogy végre együtt leszek a férjemmel, és rendbe jön a házasságunk. – Én gyerekeket akartam, méghozzá ötöt ` mereng el Elke, ` mert itt könnyű segítséget kapni a háztartáshoz. Csak addig akartunk maradni, amíg a legnagyobb gimnáziumba nem kerül. Próbálkoztunk, próbálkoztunk. A férjem már vissza akarta magát helyeztetni Németországba, én meg könyörögtem, maradjunk még, hátha. A kitartásomon igazán nem múlott, de úgy halványodott évről évre az álmom, mintha a trópusi Nap szítta volna ki ` legyint. ` Tény, hogy itt ragadtunk.- Mint Marika, Kanadából. Az esküvői asztaltól egyenesen a reptérre mentek az ifjú férjjel. Marika esküvői ruhában érkezett meg a fagyos Albertából a ragyogó napsütésbe, a boldogságba. Kereken félévig tartott. Elváltak. Nem akart visszamenni a hidegbe, nagy kitartással próbálkozik ilyen-olyan üzlettel. Most Indonéziában gyárttat batikolt selyem ingeket, Kanadában próbálja eladni. Tőkére lenne szüksége. Titokban azt reméli, hogy a sok amerikai üzletember között módos férjre talál.- Erre többen áhítoznak a helyi hölgyek közül is.- Nem rosszak az esélyei: igen dekoratív megjelenésű, és erős akaratú egyéniség. A jelenlegi udvarlója szállodaigazgató, de a legelegánsabb francia éttermet is otthagyja Marika vadas marhasültjéért, meg a zsemlyegombócáért.- Drukkolok neki! – Mindannyian azt tesszük. Kis körünknek különben egyetlen jólszituált tagja van, Tomi. Azt hiszem, három éve vált el az ausztrál feleségétől. Mindenét eladta Sidneyben, áttelepült ide. Yachtokat épít. Körös-körül a tenger, egyre több itt is, a környéken is a gazdag, mit mondjak, mesésen megy az üzlet. Vett magának egy hatalmas lakást a huszadik emeleten, természetesen tengeri kilátással, és az ötvenkettedik születésnapján elárulta, hogy babaszerő tüneményt kíván feleségnek sűrű, hosszú hajjal, törékeny termettel. Kuncogott, hogy izgalmas lehet egy -kislánnyal együtt élni. Suzyt kétheti ismeretség után vette el élettapasztalatára, meg emberismeretére hivatkozva, és azóta is a hetedik mennyországban lebeg. Nekem azzal mutatta be: -Egyidősek vagyunk, csak az én évszámaimat balról jobbra, az övét meg jobbról balra kell olvasni?. Dicshimnuszokat zeng az ? kínai Zsuzsikájáról, akiről állandóan azt meséli, hogy gyermekesen naiv és önzetlen. Suzy-Zsuzsi megtanult dobostortát sütni, paprikás csirkét főzni. Tomi nem győzi köszönni neki, hogy szemmel tartja a könyvelést, és mentesíti őt az anyagi ügyek intézését?l. Nem tudom, mit mondjak, nekem van valami zavaró a viselkedésében.- De hiszen tudod, hogy a távol-keleti nőket a férfiak iránti feltétlen alázatra nevelik.` Pont ez az. Suzy-Zsuzsi nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy fennen ne hirdesse: a kereset azt illeti, aki megdolgozik érte, és, hogy neki semmi sem fontosabb, mint a férje jóléte, kényelme. Amilyen odaadással Tomi kezét csókolgatja! A múltkor a családjáról kérdeztem. Tomit leste, figyeli-e, és legyintett, hogy nem tartja velük a kapcsolatot, mert fél, hogy kérincsélnének tőle. őpedig abból nem adhat, ami nem az övé.` Tudod, hogy mikor született ez a hajasbaba?` A kínai horoszkóp szerint? A tigris évében. A piacon a vért meg kell rendelni. ` Mennyi legyen? ` pillant fel a hentes abba sem hagyva a munkáját. A bárd szemmel nem követhető sebességgel táncol a kezében, a vékonyra szeletelt hús halomba nő körülötte. Kati aggódva figyeli, a hentes meg szánt szándékkal félre néz. ` Úgy egy liter. Annyi bőven elég lesz. Már második napja izzad Kati egyedül a konyhában. A kolbász tegnap óta illatos, paprikától piros kígyókba tekerve a hűtőszekrényben vár esti szereplésére, a májas hurkát épp most abálja. Besüt a Nap a konyhába, a fazékból forró pára gomolyog, és Katinak még a lába szárán is csiklandozva fut a veríték. -Mennyi vért tegyek a töltelékbe?? ` töpreng, mert a szakácskönyv csak annyit árul el, hogy a keverék híg legyen. Újból és újból hozzáönt egy picit. A vér fröcsköl` már a padlóra, a csempére is jut belőle. Amikor émelyegni kezd tőle a gyomra, a vacsorára, a meglepetésre gondol, és összeszedi magát. A sózott, szárított, Pestről hozott marhabelek az éjszaka folyamán az áztatástól megpuhultak. Most már csak meg kellene őket tölteni, de a lágy keverék sehogy sem engedelmeskedik a kézi darálóra szerelt egyszerű csőrnek. -A villanydaráló sokkal gyorsabb, azzal biztosan sikerülni fog? – bíztatja magát, és előkotorja a szekrény mélyéből. Csakhogy a csőr alapján a korong vagy egy centivel nagyobb a daráló leszorító gyűrűjénél. -Körbe kell vágni! De mivel? Egyik kezében a töltő részt, másikban a darálót tartja, és hol az egyikre, hol a másikra néz valami csodára várva. A lap kerülete csak nem lesz kisebb. -Pléhvágó olló kell ide!? ` vakarja meg a fejét. Leszalad az utcára, át az úttesten a benzinbűzös műhelyek irányába. De el sem megy odáig, mert az élelmiszerbolt melletti kékre festett ajtót meglepetésére résnyire nyitva találja: L-alakú alumínium idom lóg ki a járdára. Lendülettel tárja ki az ajtót. Középkorú kínai ül sámlin a félhomályban, és valamit reszelget. Meg sem lepődik, csupán kérdő tekintettel néz fel. Kati akár magyarul is magyarázhatná, mi járatban van, mert az ember aligha ért angolul, de a széles töltőkorong, meg a keskenyebb lezáró gyűrű nem kíván különösebb magyarázatot. A férfi szó nélkül elővesz egy ollót, körbevágja a korongot, és átnyújtja. Kati kinyitja a pénztárcáját. A kínai csak legyint, és tagadólag rázza a fejét. Kati soha többé nem látja viszont: valahányszor erre jön, az ajtó mindig lakattal zárva. Ilyenkor felnéz a pálmákra, és a szivárványra gondol. * Beköszönt az esős évszak, amikor a Napot elnyelik a ritkulni nem akaró fekete felhők, és úgy tűnik, hogy özönvizet akarnak zúdítani a világra. A várost keresztül-kasul átszelő levezető csatornák megtelnek a szüntelenül ömlő esővel. Ha a Hold a sötét felhők mögül int a tengernek, felemelkedik a víz, lassú, kitartó hullámok formájában megérkezik a dagály, és a csatornák folyását megfordítva, a tenger beköltözik a szárazföldre. Ilyenkor felbolydul a város, megbénul az élet, és a környék házai vízben gunnyasztva várják az apályt. A kórház ablakából az eső szürke sávjain keresztül mindössze a szemközti zöld dombra és azon túl fehéres épületekre látni. Kati fázik. Egyenletes zúgással működik a léghűtő berendezés, és akárhogy is próbálja, nem képes lejjebb csavarni. Elke hozta őt ide kis bogárhátú kocsiján, és egész úton szabadkozott, amiért nem maradhat vele fél óránál tovább. Kati reszket ` kívül a hidegtől, belül a félelemtől. Elke látja is, érzi is, és marad. Nem is néz az órájára, hanem csak mesél, mesél. A negyven évvel ezelőtti Szingapúrról beszél, amikor a város még csupa egyszerő, földszintes házból állt, az élet a maga ráérős ázsiai ritmusában folyt, és az emberek verejtéke szentelte meg a mindennapi kenyeret. Később a szabad kikötő megnyitásával ismerték meg a modern kapitalizmust, és ezzel együtt a busás hasznot. Túlságosan hirtelen köszöntött be a jólét, és a meggazdagodás nagy sietségében valahol az úton elkallódott, eltűnt a régről ismert szívélyesség, meg a híres ázsiai szerénység. Elke egy bő óra múlva elbúcsúzik, de alig telik el pár perc, amikor hatalmas virágcsokorral ismét az ajtóban áll. Mosolyog. Magához öleli Katit, majd elmegy. -Meddig leszek itt? Egy napot? Tízet?? ` találgathatja Kati, mert minden a benne keletkezett, ismeretlen daganat szeszélyén múlik. Csikorogva nyílik az ajtó. Vastagon púderezett angol ápolónő lép be, és valamikori bájos mosolyának erőltetett felidézésével próbálja megnyugtatni: ` Minden a legnagyobb rendben megy . ` Mikor fognak operálni? ` türelmetlenkedik Kati. ` Bőven van még ideje, három óra múlva kerül magára a sor. Pihenjen csak nyugodtan, én majd mindenről gondoskodom ` kedélyeskedik. Zöld hálóinget, meg fityulát hagy hátra, amíg Kati a betegfelvételnél átadott tekintélyes csekkre gondol. Telik ugyan drága kórházra, de ha Jeffrey vele töltené ezt a három órát, ha érezné, hogy félti… Az eső odakint nem akar szűnni, és a vacogó hidegben azt képzeli: jeges víz ömlik a magasból. Az éjjeli szekrényen telefon áll. -Ha hazaszólnék a földgolyó túloldalára…? Ott hét órával később kezdődik a nap. Most időn, távolságon túl, az emlékezet kristálygömbjén át látja, amint anya a reggelit készíti. Az öccse megjelenik az ajtóban elfeküdt hajjal, kócosan, kezében az elmaradhatatlan rádióval, míg apa a hálószobában egyet krákog, és a nyugdíjasok kiváltságával a másik oldalára fordul. -Ha odaszólnék!…? De csak felzaklatná őket. -A férjem meg? Most is valahol Indonéziában szorgoskodik. Hova telefonáljak?? ` hanyatlik le a keze. Az eső most szürkére festi a szemközti fehér házcsoportot, és elmossa a domb zöld színét is. Vigasztalanságtól konganak a falak. Kati összehúzódik egész picire, és hangosan kimondja: -Félek!? De hogy senki sem válaszol, kezébe temeti az arcát, mint az öreg hindu, aztán előkeresi az imakönyvét. Ahogy egyik lapot a másik után fordítja, a sorok már nem is betűkkel, hanem hangokkal szólnak hozzá… -Lehet, hogy mégsem vagyok egyedül?? Másnap csak arra emlékszik, hogy vacogott az éjjel, és valaki betakarta. Délben az agyonpúderezett ápolónő valósággal sértésnek veszi, hogy nem várja meg az ebédet, hanem összeszedi a holmiját, és sietősen elhagyja a kórházat. A lakásban fülledt meleg fogadja. Machiko egészen apró sárgafejű orchideákat hoz, és alig lép be, amikor megszólal a telefon. Jeffrey érdeklődik. Szabadkozik, amiért nem fog visszajönni a hétvégére, mert a vállalata, ugye… Különben is biztos segítenek a szomszédok, hát majdcsak ellesz valahogy. * Marika izgalmában hadar a kagylóba: Suzy-Zsuzsinak nyoma veszett, üres széfet, és bankkontókat hagyott maga után. Tomi három napig sokkban várt rá, mintha rémálmot látott volna. Próbált telefonálni a felesége szüleinek, csakhogy a telefont kikapcsolták. Odahajtott. A család elköltözött. Bezárult a kör, nem tudta, hol keresse a -kislány-t. Privát detektívet fogadott, és megparancsolta a cselédnek, hogy tapodtat se mozduljon a lakásból, hátha jelentkezik Suzy-Zsuzsi, amíg ő dolgozik. A detektív napok múlva kiderítette a család új címét: kertes házba költöztek, valóságos villába. Kelletlenül fogadták Tomit, és hiába érvelt, tagadták, hogy bármit tudnának Suzyról. -A feleség a férj felelőssége? ` közölte vele hidegen az apa. Kati gyakran beszélget mostanában Bálinttal, az amerikai professzorral. Megbizonyosodott róla, hogy rendkívüli tudással rendelkezik, és hallgatja, mintha megint előadáson lenne az egyetemen. ` Holnap a hinduk ünnepe, Thaipusam lesz ` mondja Bálint, ` állítólag a Tank úton vonul a menet, a Chettiar templom a végcél. Eljön velem?` Nem is tudom… elég riasztó dolgokat hallottam róla. Mennék is, meg nem is. A kíváncsisága győz. A Serangoon útról közeledik a menet: az úttesten az önsanyargatók, a járdán a mantrákat skandáló rokonok. -Ennyi szép fiatalembert egy rakásra! néz végig Kati a félmeztelen testeken ` -de ez szörnyű! Egy tizenkilenc év körüli fiú szájszöglete kötőtűnyi vastag tűvel átszúrva, kinyújtott nyelvén ugyanez kereszt irányban. A tűk végére réz leveleket erősítettek, és láncokkal kötötték össze, amelyek lépései ritmusában fityegnek. Melle bőrében kampók, vagy egy tucat zöld citrom függ rajtuk. Mellette a hasonló korú fiúnak még a karja, a combja is teleaggatva kampókkal, de nem citromok, hanem a templomokban tej forralására használatos fémköcsögök kisméretű sokasága himbálódzik rajtuk. Oldalt egy nő arca átszúrva, mellette a mákos hajú férfinek még a homlokán, halántékán is kampók, tele van velük derékig a háta. A kampókat láncok kötik össze, jóformán az egész testét befedik. Bokáján csengő csilingel. Mögötte középkorú férfi lépked. ` Ez a kavadi ` mutat Bálint a fémszerkezetre. ` Nyomhat legalább tíz kilót. A férfi feje feletti nagy alumínium karikából két szár indul ki, és a vállára helyezett, lefordított U-formában végződik. Alatta lapos párna. A karikából ugyanakkor rudak emelkednek ki elől-hátul, amelyekből tűk sokasága irányul a test felé. Átszúrja a bőrét, és minden lépésnél bele-bele váj a húsába. -Mindjárt rosszul leszek kezd háborogni Kati gyomra, és legszívesebben Bálint nyakába csimpaszkodna, de azt mégsem… Mély lélegzetet vesz, és marad a magázódásnál. Az alumínium karikát pávatollakkal sűrűn körbe rakták, közöttük félelmetes isten képe. ` Ki kíván ilyen áldozatot ? ` szörnyülködik Kati. ` Subramaniam. A bátorság, az ifjúság, a szépség, az erény, a hatalom iste… ` A bátorságot azt látom, de iszonyúan fájhat! ` Állítólag nem is érzik, olyan túlfőtött lelki állapotban vannak. Három hónapig készülnek rá, az ilyesmi nem megy máról holnapra. Sri Lankában magyarázták el nekem egyszer, hogy külön, igen tisztán tartott szobában kell lakniuk, a földön gyékényen aludniuk. Alapvető követelmény az önmegtartóztatás is, és csak bizonyos növényeket esznek, de főként koplalnak. Egész nap a szent szövegeket olvassák, imádkoznak; három hónapon keresztül egyedül erre az egyetlen napra koncentrálnak. ` Látom, hogy hamuval hintették be a testüket, ahol valamit beleszúrtak. ` Nem vérzenek. A templomban pap jelenlétében szúrják beléjük a tőket, és ha valaki vérzik, azonnal kiveszik. Azt mondják, készüljön fel alaposabban, és jöjjön megint jövőre. A hamu nem árt: a füstölő rudacskák hamva. Steril. A jelentése persze szimbolikus. Újabb kavadi vivők. Kilométereket tettek meg, mire a Perumal templomból ide értek. A mezítlábas, égőszemű csapat ` vannak vagy százan ` megáll az útkereszteződésnél, türelmesen vár, amíg elhaladnak az autók, és zöldre vált a lámpa. -Ezek se magyarok? ` bólogat Kati magában. Egy fiatalember léptei elbizonytalanodnak, arcára kiül a fáradtság. A nyelvét átszúró tű körül szivárog a vér. A rokonok a járdáról azonnal körbeveszik, citromot csepegtetnek a szájába, szent szövegeket skandálnak, és nagy igyekezettel tapsolják hozzá a ritmust. Két perc sem telik bele, a fiatalember tartása kiegyenesedik, szemébe visszatér a ragyogás. ` Miért ez az önkínzás? ` Van, aki a bűneiért vezekel, van, aki ígéretet tett az istennek, hogy így fogja megköszönni, ha teljesíti valamilyen kívánságát. Van, aki ezzel akar nyomatékot adni a kérésének. Katit nem hagyja a gondolat: -Vajon az öreg is közéjük tartozott egyszerő Talán akkor, amikor még kis házról, kertről álmodott? Akkor még volt benne erő, akkor még lehetett benne elszántság, akarat. Ahogy az önsanyargató csapat elhalad mellette, kutatja, melyik arcban lelhet fel az öregéhez hasonló vonásokat. Hazaérve az udvaron találja a hindut. -A Thaipusamról jövök ` mondja ` -Thaipusam?. Az öreg elmosolyodik, mintha valamire emlékezne. A nap még élesen világít, és Kati a tűszúrások nyomait kutatja az arcán. Vagy fél centire a szája szegletétől kis, kerek alakú sötétebb folt. Mindkét oldalon! Mellén az aszott bőr telis-tele sötét pöttyökkel! -Lehet, hogy ez mind…? ` vizsgálgatja Kati megindultan. Az öreg egy szúnyogot kerget el az orra elől, és türelmesen vár. -Thaipusam?` mondja Kati zavarában. Az öreg áll és mosolyog. Az esős évszak vége felé járunk, amikor a föld már fulladásig itta magát a felhők terhével, és a fű közötti tócsákban itt-ott kéken tükrözi az égboltot. Kati heteken keresztül alig látja az öreg hindut, hiszen csak akkor bajlódik a levert levelekkel, amikor két égszakadás között pihennek a felhők. A reggelek lusta csendjét sokáig a víz zuhogásának, csapkodásának hangja váltja fel, de ` talán, mert benne a hang és a reggelek elválaszthatatlanul összefonódtak ` a zubogáson át, mintha seprű sercegését, surrogását hallaná. Egy nap kórházba kerül az öreg hindu; azt mondják, hogy csúnyán elesett. ` Ellökték a szomszéd gyerekek ` mesélik többen a házban. ` Vasnani, ezen a néven érdeklődjék utána a portán ` válaszolja Kati kérdésére a ház gondnoka ingó fejtartással, homlokán a szentelt hamu csíkjával. Tágas, üvegtelen ablakú kórterem sarkában talál rá az öregre, amint hófehér lepedőn, igazi ágyban alussza a tiszta emberek nyugodt álmát. ` Felkeltsem? ` kérdezi a szomszéd ágyból egy beteg. ` Dehogy, hagyja csak pihenni. vatosan az éjjeli szekrényre tesz egy fürt szőlőt, és csendben kimegy. Az öreget megoperálják. Pár nap múlva hazakerül, de erősen sántít, és minden lépésnél kirajzolódik arcára a fájdalom. A házban újabban az a hír kering, hogy továbbra is ott lakhat a sötét bűzös helységben, hiszen nincs is hová mennie, de mivel dolgozni már nem tud, a gondnokéktól sem élelmet, sem pénzt nem kap többé. A kerti munkák elvégzésére másnap vékonydongájú fiatal hindu költözik az öreg melletti matracra. Délben Kati leviszi a tegnapról megmaradt húst a kutyáknak, és amikor visszaszalad a postaládához, látja, amint az öreg felvesz egy-egy falatot a földről. A kutyák meg engedékenyen csóválják a farkukat, és hagyják. -Milyen indiai ételt tudnék főzni?? ` töpreng Kati, és az idegen, átható illatú fűszerek garmadára gondol, amelyeket a Serangoon út üzlet-negyedében őrölnek, és nyitott zsákokból kínálnak. -Curry! Csirke curryvel. Hamar elkészíti nagy lángon, rizst főz hozzá, papír tányérba teszi, és leviszi az öregnek. Evőeszközre nincs szükség: az egyszerő indiaiak általában a kezükkel esznek. Az öreg tekintetét valóssággal vonzza a párolgó étel. Kati meghajol, és gyorsan sarkon fordul, hogy ne zavarja. A lakásba visszatérve eszébe jut, hogy Elkétől tegnap mézes-szézámos fánkocskákat kapott. Levisz néhányat az öregnek. Amint megjelenik, a fiatal hindu riadtan ugrik fel az asztaltól, ujjai között egy falatnyi rizses csirkét tartva. A hirtelen mozdulattól hullámos fekete haja sűrű tincsekben az arcába bukik, az orráig lóg. Amint félig elfordul, meztelen, vézna hátából úgy állnak ki a lapockái, mintha szárnyakat növesztene. Hogy Kati nem ripakodik rá, a fiatalember hátralöki a haját, lassan visszafordul, és félelemmel a szemében fürkészi a tekintetét. Kati odalép hozzá, leteszi elé a fánkot. Az foghíjas szájával elmosolyodik, az öreg meg pislog, és csak eszik, eszik. Most, hogy kizuhogta magát valamennyi felhő, végre tiszta, friss kékségében, és mérhetetlen magasságában tárulkozik ki az ég. Perzselő forróságát olyan zavartalanul küldi le a Nap, hogy a tenger felől érkező enyhe szelet sugaraira tűzi, megállítja. Egy délután Kati kinéz a fényben fürdő kertre, és megakad tekintete az öreg hindun, amint a tisztás nedves füvén alszik. sszecsavart törülközővel lazán körültekert fejével, meggyötört testével, széttárt karjaival úgy fekszik ott a csupa szín, vadul burjánzó kertben, mint egy megfeszített, fekete Krisztus. A napfény von feje köré glóriát.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:13 :: Arany ÁgnesArany Ágnes : AZ ÖREG HINDU
Hasonló írások
Ősz, 17×17 szótagban
Elolvasta:
37
Nyomtatás
hűvös a hajnal
gyöngyöt álmodó fűben
sír az árvácska
*
párás homályban
csepp ül a létra fokán
aztán lecseppen
*
az Izabella
huncut illata bujkál
zöld levelek közt
*
sűrű felhőkön
lopva átkandikál
a kék színű ég
*
apró gyémántok
lenge füzéreiben
didereg egy pók
*
valamikor-zöld
barnás kopács-házából
eltűnt a dió
*
bánatot szitál
a szürke kendős égből
az őszi eső
*
piros bodobács
aranyszín takarója
fügefalevél
*
vakondtúrás-hegy
déli lejtőjén lepke
fényt gyűjt a télre
*
csend ül a fákon
szél borzolta levelek
nyárról sugdosnak
*
narancs bogyóit
kacéran mutogatja
szúrós tűztövis
*
méla harangszó
jelzi a fáradt Napnak
itt van a reggel
*
vadludak hangja
Dél felé elhaló jel
mondja: hideg lesz
*
dércsipke díszét
megesett fűlánykák bokra
ejti a földre
*
szilaj lángnyelvek
rohogó rohamától
sír a nádtenger
*
ördögszekeret
űz a megdermedt pusztán
egy kacagó szél
*
feketerigó
csőrét jégcsapnak ütve
nyárról álmodik
Rendőrapuk árnyékában 1. Mindenki pácban
Elolvasta:
42
Nyomtatás
Szőcs Ádám egy mappával a hóna alatt lépett ki tanára kapuján. Nem volt soha kedvence a matek. Bár Jakab Emese tanárnő erőfeszítései nyomán ragadt rá egy és más, látványos áttörést nem tudott vele elérni a matek-utálat mocsarából való kitörés göröngyös útján. Csakhogy matekból érettségizni kell. Nyolcadik végén még nem állt annyira hadilábon e tudománnyal, hiszen se integrálni, se deriválni nem kellett, a mértani helyek, a megfoghatatlan imaginárius és komplex számok, valamint a trigonometriai egyenletek sem okoztak még neki rémálmokat, akkoriban csak az emeletes törtek egyszerűsödtek még rém nehezen. Ezt a kétórai tortúrát illene lemosni egy sörrel. Korai még az idő… Apu délutános, Anyu kiment falura nagyiékhoz, mint minden szerdán… Nem is kell majd magyaráznia bizonyítványát, se alibit kitalálnia, hogy később ért haza. Nézegette a kerthelyiséget, majd…
– Szia! – köszönt rá Csíky Laci.
– Szia, kölyök! – mérte végig. – Mi az, nyújtóra jársz? – mérte végig haverját, megmustrálva Laci kissé rövid szárú nadrágját. – Edzésről jössz?
– Aham. Matek? – Mérte végig Laci is a barátja hóna alatt a mappát megértően. Ismerte barátja kapcsolatát e nem mindenki által imádott tantárggyal. – Hiányolunk a csapatból. Emlegettünk… Az én apám is kezd vacakolni, mivel nyolcadikos vagyok – sóhajtott. – Ezt a félévet még kialkudtam…
– „Nyolcadikos vagy, tanulni kellene kisfiam…” – ironizálta elváltoztatott orrhangon Ádám a szülői lelkifröccsöt, mint aki nem egyszer volt szenvedő alanya. – Látom jól megizzasztott az edző.
– Nehéz meccsünk lesz hétvégén…
– Nem száradt ki a gigád? – nézett a fiúra. – Engem már kiszolgálnak! – biztatta. – Edzés után vagy, nem előtte.
Könnyű Katit táncba vinni, ha maga is akarja.
– A kertben nem lesz jó, főleg neked – követte Ádám tekintetét. – Itt korzóznak az utcán a tanárok, nézett a másik irányba elgondolkozva.
– Abba a lebujba sem, mert ott a rendőrök írják alá rendszeresen a jelenléti naplót.
– Az Apollóniába? Drágább, de a zárt kertben nem vagyunk annyira szem előtt.
Megbeszélve. Alig fordultak be az első utcasarkon, felcsörgött Laci telefonja.
– Szia, Éva! – ismerte fel unokatestvére számát.
– Szia. Laci, tudsz segíteni? Krisztának a számítógépe olyan lett, mint a csiga – ismertette a „betegség” jeleit.
– Az vírusnak néz ki… Egy sör! – kajánkodott.
– Otthon vagy?
– Nem, épp az Apollóniába igyekszünk…
– Az jó, mert itt vagyok Krisztánál, s nincs messze onnan.
– Gyertek ide. A kertben leszünk.
– Két lány? Vendéglőbe? És keresgéljünk?
– Jó, na, csörögjetek meg, ha odaértek, s bekísérünk. S a sört ki is fizethetitek!
– Te rendelsz, s ha kiszolgálnak, álljuk! – felelte Éva magabiztosan, mint aki tudja, ez teljesíthetetlen feltétel. Az Apollóniában szigorúan veszik a 18+ előírásokat.
– Majd megiszunk ott egy kávét – mondta Krisztának magyarázatként, miután bontotta a vonalat. Hozd a „csigát”, megyünk az Apollóniába.
– Ért hozzá? – gyanakodott Kriszta a számítógépét féltvén, amelyet nemrég kapott.
– Írt már ő maga is vírust… – nevetett Éva. – Garantálom, jobban ért hozzá, mint Mr. Gigabyte – utalt informatika tanárukra. – Nemrég feltörte a haverja törcitanárának a számítógépét, s letöltötte a törci rögtönzés tételeit. Haverja viszont önzetlenül elküldte mindenkinek a helyes válaszokat. A tanár rájött, de elképzelni sem tudta, ki lehetett, így jelentette a rendőrségen. Képzeld el, pont Laci apját bízták meg, hogy nyomozzon az ügyben! – vihogott.
– S Béla bácsi kinyomozta?
– Képzeld el, Lacitól kért tanácsot az ügyben – vihogott.
– Gyanakodott a fiára? – kérdezte csodálkozva Kriszta.
– Dehogy! Kollégája, aki erre szakosodott, épp szabadságra ment. De pont az lett a gyanús, hogy Laci nem volt elég készséges…
– Lebukott? S mit tett a törcitanár, amikor megtudta?
– Nem tudta meg… „Tetszik tudni, nem lehet minden ilyen ügyet felderíteni, s nem a saját számítógépéről, hanem egy internetkávézóból tette valaki, és…” De Laci nagyon kihúzta érte a fércet. Aztán vezeklésként segített lekódolni a tanár gépét, azóta nem törte fel senki.
– Ő sem tudná?
– De igen. Ha tudta volna a tanár, hogy pont ő tette! – vihogott ismét Éva. – Valószínű Laci nem úszta volna meg ennyivel, de szerencséjére jött a Nemes Tihamér számítástechnika verseny erdélyi szakasza, ahol első lett…
Esztojka Péterrel az Apollónia előtt futottak össze.
– Tán csak nem oda igyekeztek! – mutatott az épület felé a srác.
– De igen! – Mi közöd hozzá? – vágott vissza Kriszta. Péter nem igazán tartozott a szimpátiái közé. Egykor szomszédok voltak, míg Esztojkáék házat nem vettek a város végén.
– Nocsak! Nincs elég zsebpénzetek? Szereztetek egy „széket”[1], s anyátok levágta a járandóságotokat?
– Barom! – szikrázott Éva szeme is a nem épp hízelgő utalásra, s tüntetően hátat fordított neki, majd tárcsázta Laci számát.
A srác épp idejében jött ki az Apollóniából a jelenet további elfajulását megakadályozni.
– Sziasztok, csajok, szia Péter! Mi történt? – jelezte radarja a vihart.
– Semmi, menjünk! – fogta Éva karon Krisztát, s elindult vele a vendéglő felé. Laci némi habozás után úgy döntött, nem a sráccal tisztázza az esetet. Majd csak elmondják a csajok.
Péter egy ideig bűntudatosan állt a tett színhelyén, valahogy szerette volna megnyomni az idétlen tréfájával kapcsolatban a DELETE+ENTER gombokat, de az időt visszafordítani nem lehetett. A hülye vicc elhangzott. Egy ideig tétovázott, majd tett néhány távozó lépést, végül mégis visszafordult, de az ajtó előtt ismét megállt. Már-már ismét meg akart fordulni, de kinyílt előtte az ajtó és egy távozó pár jött ki rajta. A férfi udvariasan megfogta az ajtót, és nem engedte el. Péter zavartan megköszönte az udvariasságot, majd belépett. Körülnézett. Laciékat nem látta bent, de észrevette, hogy a pincér a vendéglő belső udvarán található kerthelységbe igyekszik. Követte, és kint megtalálta Laciékat. Bocsánatkérés szándékával közeledett, bár nem tudta, miként kezdjen hozzá.
– Ti kértek sört? – fordult a lányokhoz Ádám.
– Alkoholt tizennyolc éven aluliaknak nem szolgálhatunk fel – tiltakozott a pincér.
– Én már vagyok tizennyolc! – kapott az alkalmon Péter, odahúzva egy széket, az asztalhoz telepedett. Elővette a személyijét, és átnyújtotta. – Ádám is! – tette hozzá. – A többiek a társaságunkban vannak!
A pincér nézte a két személyit, főleg a Péterét. Pontosabban a családnevét. A rendőrfőnök is mintha Esztojka… vagy Stoica? Hülye szitu… Ha ez a srác tényleg rokona… Ő vajon mit szólna ehhez? Ha nem szolgálja ki, és… Látott ő már tanárembert is itt, aki borral kínálta a fiát… Végeredményben… Ketten felnőttek… A törvény nem tiltja a fiatalok alkoholfogyasztását felnőtt társaságban… Eh, ha nem szolgálja ki őket, elég nagy jelenet lehet belőle… Ami nem lenne jó reklám… De…
– Három sört, két hűsítőt – rendelt Ádám – majd kacsintott a szemével a lányoknak, hogy a hűsítős pohárból is lehet sört inni.
A pincér is rájött, hányadán áll a vásár, de nem ellenkezett. S akkor sem szólt rájuk, amikor rágyújtottak. Nem ő szolgálta ki őket dohánnyal, s ez épp kerthelyiség.
– E-e-elnézést, hülye vicc volt… Nagyon hülye vicc… Iii-zé… Nem gondoltam komolyan… – magyarázkodott Péter habogva, miután elment a pincér.
Ha az ember lányának még nincs meg a személyije, de már nagy fiúkkal beülhet a vendéglőbe, az elképesztően vonzó lehetőség, amiért áldozni is lehet, talán még a büszkeséget is. Hiszen királynéink egykor ennél zsengébb korban mentek férjhez, amit azok a fránya ultrakonzervatív szülők, a tanárokról pláne ne beszéljünk, nem akarnak elismerni. Ilyen bizonyítási kényszer hatása alatt, aztán ha cigivel kínálják az ember nagylányát, azt végképp ciki elutasítani. Inkább az idétlenkedés és a köhécselés – állítólag az utóbbi hamar elmúlik.
Ami pedig a sört illeti… még szerencse, hogy a színe hasonlít a fantáéra… Legfeljebb az utóbbin nincs hab… Hiába kerestek a fiúk helyet egy sarokban, ahol nem szúr szemet a sörözésük. Valójában az övék nem is szúrt senkinek, hiszen csak a lányok biológia tanára pottyant oda egy hölgy társaságában (kiléte ismeretlen, de nem volt a felesége), és ütközött meg nyolcadikos diáklányain, kiknek az asztalán sörösüvegek díszelegtek. Ám Évát nem hagyta el a lélekjelenléte. A kezében tartott cigarettát még idejében az asztal alá rejtette és értetlenkedő ábrázattal megemelte a fantás flakont. Ők bizony csak hűsítőt… Az már Kriszta találta ki, hogy hárman Lacival készítsenek szelfit, miután tanáruk elég sietősen távozott. No, persze, a kamera látóköréből előbb gondosan eltávolították a hamutartót és a sörösüvegeket, a fantás flakonok pedig jók alibinek.
Ezen ugyan lehet egy jót kuncogni, de az ember lányának ilyenkor azonnal mehetnékje támad. Épp idejében, mert szeptember nem június, amikor este kilenckor is világos van. Ráadásul nem volna jó Anyu után hazaérni, és magyarázni a bizonyítványt. Legalábbis nekik, lányoknak biztos nem, bár a fiúknak is meg kellett volna erőltetniük a fantáziájukat… De mi legyen azzal, hogy a tanáruk meglátta őket? Remélhetőleg a tanár úr se fogja dobra verni a találkozást. Aztán az eleredő eső meggyorsította a hazaérést. Futólépés! az elázott ruha bizonyítványát sem könnyű magyarázni.
[1] Elégtelen osztályzat = 4-es.
Cyber szerelem
Elolvasta:
41
Nyomtatás
– Nem, ne ítéljük el a házasságon kívüli kapcsolatokat. Nem tudjuk, hogy miért. – Faber hosszasan nézte teacsészéjét. A forró víz gőzölgött és a teazacskóból színes felhők gomolyogtak.
Rodriguez zavarban volt. Maga sem értette, hogy miért siránkozott Faber vállán családi problémáiról. Alig néhány hónapja a felesége jelezte, hogy megismerkedett egy férfival és a szeretője lett.
– Ez sokkal nehezebb egy nő számára. A nő odaadja magát, a férfi megkap. Ugye érti? Sokszor azt sem érti az ember, hogy miért esik rá a szerelem olyan hírtelen, mint derült égből a villámcsapás.
– Saját gyakorlatból beszél?
Faber nem válaszolt mindjárt. Élvezte teáját miközben tekintete a sétálókra csúszott anélkül, hogy látná őket. Ebben az órában az utca zsúfolt volt. Az autók lépésben haladtak és a kávéház teraszán minden asztal foglalt volt.
– Igen, válaszolta. Bizarr tapasztalat, teljesen ismeretlen.
– Megcsalta a feleségét?
– Megcsaltam? Nehéz a válasz. Igen is, nem is. Őszintén szólva, nem tudom. Egy asszony biztos mondaná, hogy megcsaltam, pedig semmi nem történt. Ért engem, Rodriguez? Semmi! Akartam, ez biztos, de semmi más. Egy virtuális történetben semmi nem valóságos és semmi nem abszolút elképzelt.
– Virtuális? – Barátja meglepődött, s mikor egy pincér elment mellettük egy mozdulattal egy másik sört rendelt.
– Megismerkedtem egy nővel a web-en. Kíváncsiságból nézegettem távoli országokban élő asszonyok hirdetéseit. Több ezer kilométer távolságban. Pontosan kétezer. Így könnyen megérti, hogy semmi érdekem nem volt. És hírtelen megláttam egy fényképet. Egy rossz képet. Fekete napszemüveget hordott, s ebből a képből olyan szomorúság áramlott, szomorúság, amit képtelenség megmagyarázni. Ez a megmagyarázhatatlan szomorúság húzott magához. Egy levelet küldtem neki. Néhány napig semmi válasz nem volt, s már majdnem elfelejtettem, mikor egy reggel néhány sort kaptam tőle. Kérte bocsánatom, mert sok a munkája és nagyon fáradt volt. Végső fokon nem tudom miért válaszoltam. Banális dolgokat írtam, hagyva a lehetőséget, hogy megszakítsa kezdődő kapcsolatunkat.
„Van egy kis időm ma este,” írta két nappal később. Kérdéseket tett fel, hogy a zenét szeretem-e, mert imádta, mert gyerek korában arról álmodott, hogy zongorista lesz, mert abszolút hallása volt.
— “Igen, szeretem a zenét,” válaszoltam. Minden zenét, modernt és klasszikust. Ismeretlenül is úgy vonzott, mint egy mágnes.
– Minden reggel egy üzenet, egyre hosszabb üzenet várt rám. Az életéről beszélt. A gyerekeiről. Mert két gyereke volt. Tönkrement házasságáról és a kínos válásról. Mindenről beszélt és kapcsolatunk egyre bizalmasabbá vált.
–Késő este, mikor hazaért megtalálta válaszomat. Kezdetben általánosságokról, de később egyre személyesebb hangú. Megismerkedtem a szeretőivel. Olyan szabadon beszélt róluk, mint ahogy maga egy pohár sört rendel.
– Sok szeretője volt? – szakította félbe Rodriguez.
– Gondolom, hogy igen – válaszolta Faber. – Soha nem kérdeztem. Végeredményben soha semmit nem kérdeztem.
A maradék tea kihűlt és nem nyúlt a csészéhez.
– Majd én beszéltem az életemről. Utazásaimról, szerelmeimről. Titkos gondolataimról beszéltem, dolgokról miket soha senki nem ismert. Egy sztriptíz volt, a lelkek sztriptíze, mert nem ismertük egymást valójában. Fényképeket küldött. Olyan fiatal volt, sokkal fiatalabb, mint én! Több mint egy nemzedék volt köztünk.
– Maga nem küldött képeket?
– Hogyne, természetesen. Megírtam az életkorom és jeleztem, hogy nincs jó fényképarcom.
– Szép volt?
– Még az sem. Mindenütt látunk magunk körül egy csomó szép fiatal nőt, akit észre kell venni. Nem ilyen volt szép formái ellenére. De volt valami benne, amit nem tudok megmagyarázni! Egy érzékiség burkolta. Mondtam már hogy magához húzott és valószínűleg így volt a többi férfival is.
– Hosszú napokon és heteken keresztül megismertük egymást. Reggelenként vártam üzenetét és este valószínűleg ő is várta az enyémet. Majd egy reggel olvastam a szerelmi vallomását. Képtelen vagyok érzékeltetni líraiságát, érzelmeit. Soha nem olvastam és még kevésbé hallottam hasonlót. Beszélt az álmairól, egy élet velem külföldön, ahol fiatalon éltem! És Rodriguez, én tudtam, hogy mindez lehetetlen! Mi képtelenek vagyunk, nem tudunk visszamenni a múltba, képtelenek visszanyerni az éveket és újra kezdeni az életünket más színvonalon.
– És maga szerette őt? Bevallotta érzelmeit? – Rodriguez kutató tekintete nem tudta elrejteni hitetlenségét. Nem értette, hogyan szerethet egy fiatal nő egy ilyen idős férfit?
–Ez nem olyan egyszerű, sokkal bonyolultabb, mint gondolja – volt Faber válasza. – A szerelemhez sokkal több minden kell, mint néhány fénykép és szavak. A szerelem az öt érzék összefüggése. A látás, a hallás, a szaglás, az érintés és az ízlelés. Csak egy kiterjedésű képeim voltak. Két vagy háromszor hallottam a hangját telefonon keresztül és hideg, kemény hangja volt, nem olyan, amire vártam. Ennyi az egész! Semmi több!
– Hogyan magyarázzam? Gondolom, hogy életében egyszer mindenkivel előfordul, hogy szeretné megváltoztatni életét. Új életet élni! Mindenki tudja, hogy ezt nem lehet, mégis mindenki erről álmodik. Az emberek álmodnak erről. Sokszor még maguknak sem merik bevallani titkolt vágyukat. Én, én álmodtam egy másik életről. Ismétlem, ezt nem lehet, de a vágy bennem volt eltemetve, rejtve titkos gondolataim között. Egy megvalósíthatatlan vágy.
Érzelmeim voltak, ez biztos. De nem szerelem. Nem voltam szerelmes, mint amikor minden nap látunk egy nőt. Vágytam utána, szeretni akartam, hogy megtaláljam a köteléket, ami összefűzhet bennünket. Nem voltam szerelmes, mert annyi összeegyezhetetlen dolog volt közöttünk. Itt volt a távolság, családi helyzetem és az életkorom. Mondhatja persze, hogy a távolság könnyen leküzdhető egy repülőjeggyel és a válás azért van, hogy megváltozzon a családi helyzet. Ebben igaza van. De nincs mechanikus vagy jogi megoldás az életkorra!
– Egy pillanat Faber – szakította félbe barátja, miközben elhúzta székét, hogy egy éltes hölgynek helyet adjon. – Mindnyájan ismerünk maga korabeli elvált férfiakat, akik tőlük harminc évvel vagy még fiatalabb nőket vettek el.
– Persze, tudom én is. Még csináltak is …. vagy egy jóakaratú szomszéd, egy babyt! De én nem élek a színész világban, milliomos sem vagyok és mindentől függetlenül, nem akarok nevetséges lenni! Tudom, hogy a nevetséges ma már nem halálos, de elvenni vagy együtt élni egy fiatal nővel, aki a lánya vagy épp az unokája lehetne, nem találom egészségesnek. Nem így gondolja? Arról nem beszélve, hogy nem akartam vele élni. Nem kívántam újra nősülni, hogy egy normális életet éljünk, mint egy újra komponált család. Ne felejtse el, hogy kettő, de még tőle függő majdnem felnőtt gyermeke volt.
– Ismertem a valóságot és kívántam, mert minden normális férfi kíván egy fiatal nőt, aki felajánlja magát és mondja, hogy szeretlek. Persze, én is mondtam, hogy szeretem. Neveletlen lennék, ha nem mondanám, ha nem válaszolnék tűzzel a tűzre. Olyan jó tudni, hogy újra szeret életének egy olyan pillanatában, amikor nem szeret többé szerelemmel. Úgy éreztem, hogy ég, hogy elég egy valóság nélküli szerelemben.
Faber belső csendjébe burkolózva elhallgatott, miközben tekintete a körülöttük hömpölygő tömeget követte. Amikor látta egy pincér sürgető tekintetét, visszatért a jelenbe. Egy mozdulattal hívta a pincért.
– Egy másik teát kérek!
– Cyber szerelme befejeződött, vagy… – kérdezte Rodriguez a pincér távozása után.
– Befejeződött.
– Hogyan?
– Nehezen lehet elképzelni. Minden megfoghatatlan, virtuális volt ugye? Megvalósulás kellett. Valóban találkozni és szeretni, ha szerelem volt. Igazat ad nekem, ugye? – Hangjában nehezen visszafojtott agresszivitás remegett.
– Teljesen igaza van – volt a válasz.
– Egy szép napon azt javasoltam, hogy meglátogatom. Arra a kérdésre, hogy szeretne-e néhány napot velem tölteni, igennel válaszolt. Erről álmodott. Többször beszélt arról, hogy velem él, így négy vagy öt nap alatt akartam egy egész életet adni. Csak mi ketten. Hogy lássuk.
– Látni mit? – kérdezte halkan Rodríguez székén hátra dőlve, míg a pincér a teát töltötte.
– Látni, hogy valóban elveszítettünk egy életet a természet tévedése miatt? Tudni akartam. Majd elrepültem. Egy bolha ugrás Európa másik részébe. Úgy emlékszem vissza mintha tegnap történt volna. Pedig…
Faber egy kis tejet öntött és nézte keveredni a színeket, mintha egy kávé zaccában nézné a jövőt.
– Tél volt. A legzordonabb tél, amire emlékezni tudok. A hó, a hideg köd egy ismeretlen nagyvárosban.
– Egy pillanat – emelte fel ujját Rodriguez.– A nő kereste a repülőtéren?
– Nem. Akarta, de én nem kívàntam túlterhelni, és valóban megismerni a tömegben. Nem. Egy lakás melegében akartam első találkozásunk. Érkezésem után rögtön hívtam. Nagy meglepetés várt. Az automata központ három nyelven jelezte, hogy a hívott szám nem létezik.
– Képzelheti meglepetésem. Ez nem meglepetés volt, egy teljes zűrzavar! Betéve ismertem a számát, mert többször hívtam azelőtt. Papírjaim között keresgéltem, hátha az emlékezetem játszott velem. Nem, nem tévedtem. Az övé volt a hívott szám. Szerencsére, ismertem a lakcímét. Hozzá akartam menni annak ellenére, hogy gyerekei voltak.
Egy többemeletes épület előtt szálltam ki a taxiból. A kapu zárva volt biztonsági okokból, mint minden kapu a világ minden városában. Csengőgomb a lakók neve mellett. Nem találtam meg! Figyelmesen kerestem, kapkodás nélkül. Nem tévedtem, nem lakott ott!
Hosszú és nehéz magyarázkodások után, mivel nyelvtudásom hiányos volt, a házmester megmagyarázta, hogy nem lakott ott. Úgy álltam ott, mint szamár a hegyen. Képzelje el, egy ismeretlen városban, ahol senkit nem ismertem, nem találom a szerelmes asszonyt, aki arra vár, hogy egy életet éljünk néhány nap alatt!
Lelkiismeretem megnyugtatására végig jártam és néztem minden kaput és a névtáblákat, de csak az időm vesztegettem. Felhívtam a tudakozót. Nem volt szám a nevén. Igaz, hogy a titkos számokat sehol nem adják meg. Semmi lehetőségem nem volt arra, hogy megtaláljam. Nálunk természetesen, rendőri kapcsolataimmal könnyen megtaláltam volna, de nem egy idegen országban. Nem maradt más lehetőség, mint elküldeni egy üzenetet egy cyber kávéházból. Egyetlen elégtételem az volt bevallom, hogy az e-mail címe valódi volt. Üzenetem nem jött vissza, de választ sem kaptam. Egy szót sem. Semmit.
– Ennyi az egész?
– Ennyi. És visszajöttem.
– Soha semmit nem mondott, semmit nem irt?
–Soha semmit. Hallgatott.
– És maga?
– Persze írtam. Magyaráztam csalódásomat, de semmit nem válaszolt. Semmit magyarázat. Igaz, hogy képtelenség megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Kettőnk kapcsolata, ha használhatom ezt a szót, ennyiben maradt. Elégett a szerelemben. A telefonszám, a lakáscím, erre sincs magyarázat, de nem is keresem. Könnyen változtatható egy név a csengő gombon és a házmesternek csak adni kell valamit, köztudomású. Ennek semmi értelme nincs. A tények önmagukért beszélnek, minden más csak halandzsa.
– Kiábrándult.
– Oh, hogyne! Elégedetlen. Egy asszony azt mondaná, hogy szerelmi bánatom van, de ez nem igaz! Elégedetlen vagyok, mert nem ismerem a szerelmet egy ismeretlennel, aki a szenvedély mélységeit ígérte. A szerelmet akartam még egyszer, de a nem elegáns elrejtőzése megfosztott az egyedülálló kísérlettől.
– Nem akarja viszont látni?
– Nem, ennek vége. – Faber kiürítette a csészét.
– Nem ítélem el, elhiheti! Nem ismerjük mások igazságát. Pénzt tett az asztalra és felállt.
— Jön? Magán a sor elmesélni problémáit a feleségével.
*
De bello proprio
Elolvasta:
55
Nyomtatás
Gyermeki lelkemben mély nyomot hagyott a háború – a II. Világháború. A hosszú évek során sikerült elásni, tudatom mélyére száműzni a bomba sivításának hangját, az óvóhelyek rettenetét, a lebombázott házak képét.
És most előjöttek!
Álmaimban, de ébrenlétben is – hallom a becsapódó bomba robaját, a vadászgépek géppuskájának kattogását, csontjaimban érzem a föld remegését. Újra élem a rettegést, amikor édesapám az éjszaka közepén kivett az ágyból, hogy meneküljünk ki a házból. A kert végében a sövény tövében húztuk meg magunkat. Hogy mit védett az a sövény, nem gondoltuk meg, de adott egy kis biztonság érzést. Aztán a közelben becsapott a bomba és örülhettünk, hogy nem talált el!
Jól emlékszem egy bizonyos reggelre. Apuka és Imre bátyám mindig együtt indultak reggelenként. Apuka az irodába és Imre a Közkórházba, ahol cselédkönyves gyakorlatát végezte. Siettette Apukát, nem akart lekésni az átadásról. Ilyenkor az inspekciósok beszámoltak a betegekről, hogy mi minden történt az éjszaka folyamán. Ezeken az úgy nevezett átadásokon jelen volt mindenki, akinek csak köze volt a betegekhez – a főorvostól a gyakornokig, a főnővértől az osztályos nővérig. Nem szabadott hiányozni. Szóval Imre türelmetlenkedett, de Apuka nyugtatta, mondván, „csak öt perc türelmed legyen, ameddig megiszom a kávémat!” Végül elindultak, s mikor az Elmegyógyintézethez érkeztek – köznyelven bolondok házának nevezték, vagy a színe miatt sárgaháznak, homlokzatán, ott díszelgett a felírat, hogy Saluti et Solatio Aegrorum – gyógyulás és vigasztalás a szenvedőknek -, szóval, amint ide értek, megszólaltak a szirénák, légiriadó! Óvóhelyet rendeztek be az elmekórház alagsorában, külön a betegek és személyzet részére és külön az idegenek, az utcáról betérők részére. Ide mentek be az óvóhely parancsnok irányítása szerint. Ott szorongtak a többi beterelt emberrel közel félórát, akkor lefújták a légiriadót és folytatták az utat.
Amint a Közkórház közelébe érkeztek, vették döbbenten észre, hogy találatot kapott. Az épület egyik szárnyából csak romhalmaz maradt. A félbeszakadt kórtermek közszemlére tették megmaradt belsőjüket. A műtő fala is leomlott, látni lehetett a törmelékkel borított műtőasztalt és a mennyezetről leszakadt lámpát.
Az a pár perc késés mentette meg az életüket, különben ők is a romok alá kerültek volna …
A kertben és kint a határban a bombatölcsérek, akkorák, mint egy kisebb tó, mikor megtelnek eső és talajvízzel, még sokáig, évekig emlékeztetnek az átélt félelmekre.
És a csontsovány, rongyos, hazatérő hadifogjok alakja máig kísért …
Négysorosok
Elolvasta:
61
Nyomtatás
Bűnöm
.
Maszkok mögé rejtett önmarcangolás.
Pocsolyába tükröződő képek.
Kezed a kezemben finomhangolás.
Szerelmem – én vétkem.
—-
A csere
.
Halvány lila fátyol mögött,
Piruló arcom néz téged.
Hűséges szívembe szövött
álmom, kalandra cserélted.
—-
Fegyver
.
Magányom, mint szirmát hullató virág.
Üres hordók kongó rejtekében,
Bűzös tóban a bucskázó vadlibák –
Gépfegyverem tartott rettegésben.
—
Éjjel
,
Szitáló szemekben küldi fájdalmát.
Csalódik a forró szenvedélyben.
Hamuvá porladt a zöldülő faág,
sírnak a rózsák fekete vérrel.
—
Hajnal
.
Surran a macska, árnyékot vet lépte.
Háztetők hajnala pernyét vendégel.
Hűs padlásszobának nincs menedéke.
Gerendáján ringatózom – vége.
—
Paraszti udvar
.
Kopasz nyakát a hurokba dugja,
kárál, mint kinek minden a gondja.
Ugat az eb, a csontját eldugja.
Kezem a torkod szorítja, fojtja.
20. századi anzix
Elolvasta:
52
Nyomtatás
A 20. század elején a falvak népe még hitt a boszorkányokban. A fosztóban rémtörténeteket meséltek egymásnak az asszonyok. A gyerekek félve bújtak anyjuk szoknyája mögé. Egy tizenéves levente is volt közöttük, ő is hallgatta a mendemondákat. Sötétben ment haza. Egyszer csak lerepült fejéről a sapkája. Lélekszakadva futott hazáig. Egy szemhunyásnyit sem aludt. Alig várta a pirkadatot. Aztán hősiesen elindult a tett helyszínére. Messziről látta, hogy a sapkája hintázik egy szárítókötélen. A sapka gombja akadt bele. Többé már nem félt a boszorkányoktól, hiába is riogatta bárki.
Annus évente kipottyantott egy purdét. A sok éhes szájat betömni nehéz, hát minden nap sorra járta a házakat kenyérért, ezért-azért koldult. Cserébe titkot mesélt a halálgyárról, oltott meszes gödrökről, emberi csontból készített fésűkről. Na és a szappan a szappan…
Annus összes rokona odaveszett. Neki szerencséje volt, jöttek az oroszok.
Én anyámtól hallottam a szörnyűségeket, ki tudja hányadik szájból. Zsidó sors, cigány sors. Jobbra érdemes emberek sorsa. Pszt!
Játék a szavakkal-3.
Elolvasta:
60
Nyomtatás
Vágyak
Vadvirág voltam,
Virágkoszorúban.
Vörös virradatkor
Vágytam valakire,
Vártam valamire.
Viharos világod
Vonzott végtelenül.
Vad vágyaim végül
Így váltak valóra.
Végzetes vonzalom,
Veled vállalom.
Apám utolsó meséje
Elolvasta:
66
Nyomtatás
A május illatát az est magába zárta,
az ezüsthold szemeit nyitogatva
nyújtózott ki a fekete égbolton,
árnyjátékba kezdtek a sárga csillagok,
te csendben az ágyam mellé ültél,
s törékeny szárnyú álmokról meséltél.
Elmesélted, hova repülnek az angyalok,
a felhők miért vitorláznak az égbolton,
egy csillag hány fénnyel lobog,
és a vénhold miért nem mosolyog,
mikor a nap lábujjhegyen előoson.
Gyermekként elbűvölten hallgattam
álomba ringató, gyönyörű szavaid.
Kértelek, maradj még!
Mesélj nekem arról,
miért az égből hull a táncoló hópehely,
miért, nem hóvirágsziromként olvad szét
mikor fényes-csillagként kezeimre ér.
Te rám mosolyogtál, szemedben
ott volt ezer könny harmatos cseppje,
annyit súgtál, halkan hozzám bújva,
kislányom, ők a fodros hópiheruhába bújt,
felhőkön táncoló fehér angyalok,
akik majd vigyázzák
minden ébredésed és álmod.
Akkor még nem tudtam,
ez volt az utolsó meséd.
Szemeim lehunytam,
te betakartál,
szorosan öleltél,
jó éjszakát kívántál,
és
kilépve szobámból,
az álmaimat rám zártad,
soha…
soha többé
nem láttalak…
Újból itt ülök gyermekéveim szobájában,
csak az emlékek rajzolnak mosolyt falaira,
képeid két kezem közt szorítom,
és a virradat gyújt fényt arcodon…
hangod nélkül némán szól minden képkeret,
hisz’ utolsó meséd nem fejezted be,
soha nem…
Csillagfényem
Elolvasta:
63
Nyomtatás“fejem kezedbe hajtom, arcomat hajadba fúrom…”
Lelkünk már rég összeért
együtt lüktetett az ér
a test mit sem sejtett,
míg papír és a kéz
már szebbnél szebb
dalt regélt
tudnám veled, éjszakákon át
hallgatni a tücsök dalát
merengni messzi csillagfényeken
holdezüstös éjeken
fejem kezedbe hajtom,
arcomat hajadba fúrom,
s lényed csillagfátyolán át
újra halljuk a tücsök dalát
A nanopitekusz
Elolvasta:
64
NyomtatásKomolytalan, de mégis vedd komolyan! *
A nanopitekusz a szavanna feliratú terepasztalon található. Érdekes faj. Egyedei magabiztosan mozognak két lábon, kezüket eszközök fogására használják, melyeket maguk készítenek. Fegyvereik is vannak. Én „hajító vesszőnek” neveztem el ezeket. Fából faragják hegyesre. Kellemetlen sebeket ejthetnek vele.
Magam is tapasztaltam.
A napokban egy fát akartam az ösvényükről elmozdítani. Segítő szándékkal, de beledöftek az ujjamba kétszer is a hegyes pálcikáikkal. Mikor elkaptam a kezemet az egyik még ott fityegett az ujjamba szúrva. Visszanézve a nanopitekuszokra láttam, odatódultak az elmozdított fához és az alatta levő férgeket szedegették össze szorgalmasan. A legtöbbet azonnal megettek, de voltak köztük néhányan, akiknek az oldalán bőrtarisznya lógott. Ebbe gyűjtötték, amit nem ettek meg ott helyben. Figyeltem, hogy a tanyájukra vitték azok számára, akik ott maradtak.
Közben nagyon elkezdett fájni a megszúrt kezem. Kihúztam a vesszőt és bementem a doktorhoz.
Először a vesszőt kezdte tanulmányozni, de mondtam, hogy fáj a szúrás helye, és hogy az a pálcika nem fut el, inkább a sebemmel törődjön.
Úgy is tett. Megnézte, megpiszkálta a sebet, váladékot is vett, majd bűvölni kezdte a számítógépét, hümmögött és leemelt a polcról egy megsárgult régi könyvet. Miután azt végiglapozta, felhívta a gyógyszer ellátót. Ismeretlen nevű gyógyszert rendelt „sürgős” megjegyzéssel. Mintha a „penicillin” kifejezést hallottam volna, ahogy rendelt, de nem biztos, hogy jól jegyeztem meg.
Rákérdeztem, és a doktor megmagyarázta, hogy nekem a sebekben gennykeltő kórokozók vannak. Mondta a nevét is, de nem értettem jól és hogy már rég kiirtották ezeket. Több száz éve!
Egyedüli szer, ami hat rájuk csak az, amit most rendelt meg. De azt sem forgalmazzák már évszázadok óta. Most a gyógyszer-bankból küldenek.
Mialatt beszélgettünk meg is érkezett a „penicillin”. Milyen furcsa dallamos szó! Azok a régi emberek biztos ilyen szép dallamosan beszéltek…
A doktor a sebeimet kimosta, gyógyszert tett bele, meg kis műanyag csövecskét, össze ne forrjon idő előtt, beadta az orvosságot.
Az elkülönítőben kellett maradnom, amíg biztosan kiirtják szervezetemből azokat a veszélyes kórokozókat.
Naponta négyszer kaptam penicillint, és kétszer kötözték át az ujjaimat. Három napig tartott a tortúrám.
Közben persze nem tétlenkedtem. Jelentést készítettem a történtekről a hatóság részére, utasítottam a munkatársaimat, hogy fedjék le burával a telepet és, hogy csak manipulátorral nyúljanak be, ha valamiért szükséges.
A doktor is megvizsgálta a szúrószerszámot, ami a sérüléseimet okozta. Állati eredetű vérnyomokat talált rajta, ami azt jelenti, hogy azelőtt már használták.
Hallatlan dolog!
A nanopitekuszok nem ismerik az egyszer-használatos eszközöket…