Petz György : Az ecetfa illata – 14.

Nyomtatás

XXX. Nem tudjuk, mi a szeretet

Féltés, féltékenység, mert valamib?l kimaradhatunk; lefojtó, fulladó érzés, mert túlságosan bekebeleznek; fölszabadító, világgal egyesít? öröm és beteljesülés, mert efféle pillanatokról álmodozunk. Képességünk, amely az adott lehet?ségekt?l, keretekt?l, pillanatnyi fejlettségünkt?l függ?en esetenként sokkalta inkább valamilyen betegséghez hasonlatos. Platón mánia-fogalmához fogható, (mert bár én csak a magam nevében és hitelességével szólhatok), amikor egy rész-elem, betegség-, sérülésdarab veszi át a teljesség káprázatának szerepét, hordozója elvárásokba vagy áldozathozatalba burkolódzik, de semmiképpen sem kaphat valós harmóniát. Minél rosszabb, annál nagyobb a szenvedése, sajátságos mazoch’ logikával annál jobb neki. Talán. Majd emlékezni jó lesz, hogy mi mindent képes túlélni az egyén, ami emberré teszi, olyan f?szerepl?vé saját játszmájában, aki egyre szerényebb és sz?kszavúbb, mert rádöbben végtelen tudatlanságára. A tudatom betegségtudat. Erre és erre, így és így szoktam reagálni, tehát ilyen és ilyen helyzetekbe inkább nem megyek bele. Egyébként érzelmi óvatossággal lehet élni, csak nem érdemes, és a nyílt vízbe sem nyakig felöltözve ugrunk, legföljebb löknek. De a túlöltözöttség lehúz a szerelem tengerében.

Újabb régi képek, talán a tanulás és összegzés fontos elemei.

Nagy társaság, egyszercsak egy belülr?l, mélyen ismer?s lényre ismersz, akit régóta nem láttál, s most megöleled, pedig sosem volt semmi köztetek. Igazi asszony, sok nyelvet ismer?, m?velt, aki mérnök létére vagy annak ellenére egy id?re a külföldi filmek behozatalával foglalkozott, de szíve mélyén mindig is a lélektannal, f?ként Junggal, akit a legnagyobbnak tud. Már ott levett a lábamról, amikor a kövek emlékezetér?l mesélt, arról, hogy beszélni tudnak. Err?l ? el?adásokat tartott Japánban, Amerikában. Eredetileg bányamérnök. Mélylélektanilag érdemes lenne vizsgálni: n? és a mélység kutatója. Az ásványok, k?zetek kikristályosodási pillanatára valóban, mintegy emlékszik a k?zet, miel?tt ezt a h? és nyomásfokot újra elérné, különös hangokat hallat. (Még a követ is szóra fakasztja az emlékezés…) Ezt ? mérte, vizsgálta. És mér és figyel mindent, ami körülötte létezik, jegyzi álmait, pszichológiára jár, és negyven felett elkezdi azt az életet, amelyet valóban akar. Szégyenkezve említi üzletember-életét.

„– Sok pénz, de minek. Nem a centrumomban érintett.”

Hatalmas m?veltség?, bármire csak utalok, azt idézi, olykor eredetiben. Zavarba ejt?. Gúnyolódom rajta, vagy inkább kisebbségi érzetemet palástolom, már az ágyban:

– Ági, neked akkora a fejed, hogy orra buksz.

De nem, neki hatalmas ösztönélete is van, Afrika-India-görög-mánia, a szíve mélyén nem is félzsidó, de fekete-afrikai néger. Nem, gyereket azt nem akar. Lehetett volna, de helyette hatalmas szerelem rozsdállik a szívén, a heget és a köt?dést kedvenc kutyája szimbolikus halála kaparta fel. A köt?dés csapdái marták meg. Apjával szinte csak annak halálos ágyánál találkoztak, örök nagy barátság született akkor, id?ben órákra, de id?tlen tudatában végtelen.

Ráció és érzelem általam sosem látott magas szintjén él. Vigyáz a távolságra pácienseivel, meg a vetítésre is, nem szabad túlzottan közel engedni senkit.

– A projekció miatt, tudod… Vetít?vászon vagyok.

Él, nélkülem. Gyógyít, mert megtalálja a rajta kívül betegeket, elesetteket; és már igen sok pénzhez jutott, amelyb?l úgy érzi, áldoznia kell. Nem így mondta, sokkal természetesebben. Ez az élete és kész. Hiába kérdem, nem bújás-e mindez. Ezt már a szomszéd ház alji szaunában kérdezem. Örökké fáradt, ?zött. Ez lenne a centrumában? Aki áldozatot hoz, az szerethet igazán? Folyvást tanul, tör?dött ifjú lelkekkel foglalkozik. Van egy „nevelt lánya”, amolyan lélektani házi feladat, akivel vigyáznia kell. Titkos a telefonszáma, nehogy mindig zaklassák. Így is zaklatott. Könyv hátán könyv, szupervízióba jár, tisztítani kell a tisztítót is. Agya szivacsként szívja be az eleddig távol tartott információkat, pedig olyan, akárha félálomban járna. Metsz? élesség és homály egyszerre. Junggal álmodik és mandalákat rajzol.

Bárkivel találkozhatom, bárkit megszerethetek.

Olyan nagyon más típusúak ezek az emberek, mint amennyire különböznek hangulataim, amennyire belül változom, esetleg ezt fejl?désnek is mondhatnám. Talán le kellett volna állnom valamelyiknél, és kijelentenem: íme, életcélom társa? Melyiket nevezhetem szerelemnek? Nem inkább szerelmemnek? Hiszen mindenki azt hívja szerelemnek, ameddig jutott, többr?l nincsen tapasztalása, a szerelem amúgy is nagyobb részt bizalomból áll, el?re- és belévetítésb?l.

„A szerelem mindenkinek annyit ad, amennyi önmaga; de azért többet is, mert a szerelem meghaladása önmagunknak.”

Jan. 17. Drága barátom, Ági!

Sok sikert magadhoz és kitartást, s hogy a nagy nehéz keménységek közepette meg?rizd azt a szükséges lágyságot, amely nélkül lehet, de nem érdemes…

Én nem olvastam, csak tudom: Isten nem a rettent?ben, határtalanban, megrázóban – de a legapróbban van, és legf?képp az arányokban.

Jan. 18. Néhány szót b?neimr?l. Én, aki tudom, csak a mozgás létezik – meg akartam állni. Nevezzük konformizmusnak, öregségnek, a valódi tét-nélküliségnek, mindegy. Én, aki tudtam, napi katarzis-igényem van, és csupán a mezítelen, töltéssel bíró szó és nyelv az, amelyen érdemes – zörögni kezdtem, mert belül valami akadozott. Én, aki tudom, nincsen id? – túlérettnek gondoltalak, akivel nem lehet család, gyerek, együtt-tervezés, akinek az együtt küzdés során ez luxus lenne; de nekem még benne kell hogy legyen a „pakliban”. Olykor úgy éreztem, többet beszélsz, mint kéne – de vagy nem ismersz, és ezért „túlragozol” – mint ahogy másoknál talán szükséges lehet – vagy nem is akarsz és tudsz közel engedni magadhoz. Erre utaltam, mikor jeleztem: „túl epikus” vagy, pedig többet mond egy kézmeleg; az is tudás, hidd el, nem is akármilyen!

A múlthoz. Te szinte azt mondtad el, (a hivatásoddal, hogy tudod, ki vagy, mi a célod, er?d, egész-séged van; nem kapaszkodókra vagy kapaszkodásra van szükséged), amelyet szó szerint, még „lelkesebb” korszakomban én, egy olyan valakinek, aki imádott, és tudtam, ez eleve gyanús, belevetítés, túlkompenzálás, satöbbi. Engem „csak” szeressenek; se menedék, se életpótlék ne legyek; persze, hogy közben menedéket nyújthassak, ha kell, és hozzájárulást a maga, az ? életéhez. Tudod, nekem van egy-két barátom, akik tudják, bármit megteszek értük, tudom, hogy fordítva is így lehet, bár ez számomra lényegtelenebb, s ez, lehet, csak fikció(?) de biztonságérzet. Érték-tudás; amelynek fedezetét lehet, soha föl nem használjuk. De hajtóer?.

Ezt vedd úgy, hogy magánszöveg, beszélgetés magammal, de tat tvam así; egy hülye csiga, aki – reméli – újra kezd kibújni a házából, ismét föler?södve, tétben próbál élni, beszélni.

A barátomnak tudlak, tisztelem és szeretem utadat, Isten éltessen.

XXXI. Iszonyú káosz

Legyezi magát egy er?sen dekoltált hölgy.

– Nem szokott ez ilyen soká tartani, és ilyen melegben! Mindjárt beküldöm a dubl?römet!

Egy pirospozsgás ötvenes „ügyeletes jópofa” a barátját pofozgatja hatalmas tenyerével, amúgy játékosan. Huszonévesek a n?kön röhögcsélnek, felt?n?sködnek. Nyakigláb csupamell – vágyaik tárgya – fenségesen hordozza körül únt tekintetét.

– Itt az újság, elképeszt? hírekkel! Igazi, el nem évül? tragédiákkal, tessék! Ráfizetek különben, vegyék meg már!

A zsongás, a százfelé szakadás az ünnepl?ruhás tömeget áttekinthetetlenné teszi. Egyszercsak felt?nik fehér ruhájában egy markáns arcél? asszisztensn?, trikós, loboncos magyar segít?jével. Pár szavas kiabálás, integetés – rend lesz egy szemvillanás alatt. A heged?virtuóz csodagyerek életének dönt? momentumairól szóló, utolsó forgatási nap. A kisfiú lebiggyed? szája végtelen unalomról árulkodik. Nyakához fogta már heged?jét, vonójával vezényelget, majd hirtelen mozdulattal el?rehajol. Mérhetetlen csodálkozással mered a közönség háta mögé. Sokan megfordulnak, mi történhetett? Kicsit kés?bb, valósággal párbajra hívja a heged?s hölgyeket, kottatartójukat ütögeti. Elveszi a karmester pálcáját, most azzal imitálja a hegedülést. Kissé kínos mosoly több fel?l. Ezt már ki kell bírnia mindenkinek, Rajmund itt nem adhatja fel. Önfegyelem! Tizenkétéves kora dacára, már számos koncerttel a háta mögött, szükséges, hogy meglegyen a kell? önfegyelme. Hadd játsszon addig, amíg teheti a közönséggel, a zenészekkel, hiszen itt „? a szóló”, az unikum, a f?szerepl?, és amúgy is elrabolták a gyermekkorát. Meg kell tapasztalja hatalmát, hogy ne éljen vissza vele.

Újabb áll-leejt?s, csodálkozós póz, ahogy a pantomim nagy könyvében megírták. Már senki nem fordul hátra.

– Aranyos ez a gyerek, és mennyire tehetséges! De sok öröme telhet benne a szüleinek! – így harsog kissé süket szomszédom.

Ha nem csak élem, de kimondom: én vagyok, máris a mítoszba léptem, hisz egyrészt hordozom, másrészt tudom: vagyok. A mítosz az eredeti egységr?l szól, de már a kiszakadás pillanatában.

– Attenzione!.. Silenzio… Motore… Partito… Clacc!

Már folyik is a felvétel. Ezernél több embert mozgatnak. Akadnak közöttük dörzsöltebb statiszták, rutinos régiek. Például a félkarú férfi boszorkányos ügyességgel és szerencsével kártyázott a szünetben. Még csalni is tud. Volt, aki sakkozott, horgolt, keresztrejtvényt fejtett, „relaxált”. Mások még el nem ismert sztárként vonultak, néhányan potya kaját lestek. Senki nem ismeri a filmet, az egészet átfogó „katedrálist”, amelynek maga is kövecskéje. Pénzt keresnek ünnepl?ruhás fulladozásukkal a gyötr? melegben, az Zeneakadémia néz?terén. Feladják akaratukat, életük egy darabja így épül bele valami filmbe.

Részt vesznek benne. Azt hiszik. Saját életük helyett használják a filmet, hogy addig se a magukét éljék.

Statiszták. Jobbat érdemelnének? Fölkerülni a stáblistára, hivatalos potyázónak lenni – az igen! De mégsem! Azok dolgoznak, rohangálnak, szerelnek, terelnek – ?k viszik el a balhét.

Jobb statisztának lenni. Szinte tárgynak. Ide! Oda! Így! Úgy! „Rendelkezési állomány”, és azért még valamit fizetnek is. Gondolkodni nem kell, lemondhatsz magadról, ebédedr?l is gondoskodnak, ha kissé késve is.

Még elemelsz egy másfél literes ásványvizet – ingyen van.

Az egyik fiatalember alul rövidnadrágos, felül zakó, nyakkend?.

Ötletek egy másik forgatáshoz. De ott jelmezben kell parádézni, aszalódni.

– Ott egy meg a fene, nem a te ruhád!

– A bátyám volt a pocok a szilveszteri tévém?sorban. Az Állatkertben forgatták, ki is írták a ketrece elé: Pocok. A nagy bajuszával, potrohával valóban az.

– Acqua, acqua, acqua. – a gyerek kezével anyja végigrajzolja a kis tó körvonalát. – Albergo, albergo. Sole, sole. A nap és a víz éltetik a fát. A fák éltetik az egész földet. (Megsimítják a hatalmas fa kérgét) Én is ilyen ráncos leszek majd, mint ez a tölgy. Violin, musica, albergo. Látod, minden finomság kapcsolatban van ezzel a durva fával. A legfinomabb zenét ilyen kemény, durva ujjal tudod majd megszólaltatni. A legkönnyebbet, leglágyabbat a legdurvábbal. Érzéketlenek lesznek ujjbegyeid, és akkor jönnek el? a leheletnyi árnyalatok, a teljesség. Hiszen minden a zenéb?l fakad. Az arányokból, a mértékb?l – és ahhoz mértéktelenül sokat kell tanulnod gyermekem; igen, el kell durvuljanak az ujjaid. Akár ez a tölgy. Érzed a kérgét? Akkor még nem jó. Menj gyakorolni. Ha már csak tapintod, és csupán tudod, milyen kemény, akkorra az ujjaid épp megfelel?ek lesznek. Ki kérdezi, mibe kerül a tölgynek, hogy új hajtást, friss, árnyat adó levelet hozzon? Kizárólag gyönyörködni akarnak benne, csak élvezni akarják az árnyékát. Fiam, ne nézd, mibe kerül neked, és nekem is az, amit évek óta csinálsz. Hatalmas fa leszel, bel?led jön a zene, gyökereivel és ágaival átfogja az egész világot. Menj, gyakorolni, rövidesen koncert!

– Basta, grazia! Elég, ennyi volt, köszönöm!

Már alig várom! Egy filmet sem mulasztottam el, amelyben szerepeltem – mondja egy kövér, csupa izzadság alak.

– Újságot tessék! Még van egy-kett?! – árulja négy napos reggeli híreit a közismert, kedves ?rült. Törzstag a statiszták között, a magyar szervez? néven szólítja. Hiszen sokan megdolgoznak az arcukért. Veszélyes mutatvány, mert ha már a közönség is felismeri – az a statiszta halála. Akinek köszönnek, akit ne adj’ isten leszólítanak – az maga a halál. Azt többé be sem hívják. Nem lesz segédszínész, nem kell helyfoglalónak, hiszen actorból annyi a kínálat.

– Nekünk a csodát kell megvalósítanunk. Úgy kell jelen lennünk, benne lennünk a játékban, hogy kívül maradjunk ugyanakkor. Karakterré válnunk úgy szabad, ha a következ? percben már nem is emlékeznek ránk. Mi vagyunk az élet. A többi csak sztárkultusz, smink, hazugság. Mi vagyunk az igazság. Ez a mi utunk. A havi számláinkra futja. Maradunk. Statiszták vagyunk. Hivatásosak.

Élt ön ma már?

C.G.Jungnak kis beszéd

Engem az a történet érdekel, amelyet soha senkinek el nem meséltél.

Amihez nincsen rutinod – hogyan sz?dd a mondatokat, hogyan forgasd a szavakat – miként szelidítsd meg a vadállatot.

Nekem a ketrec kell, illem és önirónia, nem vasalt ing, nyakkend?, tiszta blúz és alsónem?.

Ide a vadat! Az egyetlen történetet, aki te vagy. Aki miatt oly régen bújkálsz, keresel gyóntatót, egyházat, pszichiátert, hogy hazudj neki az ? nyelvén, keresd a kategóriákat, amelyekbe beleillesz, s amelyek persze úgy kezd?dnek, hogy az én esetem egészen más, mindenkit értek, de ez az egy meglep.

Bólintanak rá, s már kezelni is tudják, hiszen a te eseted így el?adva már az ? esetük, és az önterápiához másban ?k is igen-igen értenek. De most rólad van szó, ne kerülgesd! Az ember, mint feladat: egy fa, egy gyerek, egy könyv – de mindenképpen egy történet. Ami arról szól – mit akar kikerülni, szinte betegesen, és ezért az, akár valami örvény vagy vákuum, már be is szippantja.

Az ember – „a beleesett”. „A verembe esett ember esete” minden középkori reminiszcencia helyett, s a szimbólumok nyelvén. Ã??benne van a szakadék, övé az elhallgatás-történet; van, aki sorsnak nevezi, akad, aki géneknek s küls? feltételeknek.

Add nekem a történeted! Nem vagyok sánta ördög, se kukkoló, se belügyes.

Önz? vagyok, ezért szeretném, ha megértenél; mondd el azt az egyetlent – félretéve minden mesét, mert a mese már szelidebb – mondd el azt az egyet, amely miatt léted paradoxon, ami megvisel, hogy elviseled. Vagy írd le egy gyönyör? papírra, bármi nehéz, aztán gondosan megfogjuk, összegy?rjük vagy elégetjük. Mert igenis van pokol, Gyehenna – épp oda való, hát hadd menjen. Engem az a történet nem érdekel, amelyet bárkinek mesélgetsz. A helyemen én is mindig egyedül vagyok. Ez köt össze veled. Semmijük sincs, és minden az övék. Szent Pál ezt bizonyára így mondta: Nihil habentes et omnia possidentes. Ezért merlek kérni – add a történetem.

Mi mindent zártam szemembe, / s mi minden hagyott itt. / Az örömök elúsztak, akár a halacskák, / s én már a vízre sem emlékezem. / Talán, ha néha, / egy-egy búborék, / és megállt a felszínnél, / miel?tt újra / elvegyülhetne; / de percig még marad, / aztán kipukkad. / Felszabadul. / És vége a gyöngynek a vízben, / és vége a halnak a vízben, / s én, aki mindezt a szemembe zártam, / nem látok mást, csak üveget.

Most születnék. Nem amikor anyámból világra löktek, toltak, húztak, hanem most, amikor a csilló véletlen szálaiból, immár múltamból én teremtem mostani valómat. Aki lettem, aki alig most, jobbára elmúlt, hosszú történetek, melyeknek végállomása vagyok. Most szövöm magam, avagy csak testemre kötögetek, fázós tél el?tti ruhadarabot? A textúrát alakítom, s bizonyára én is változom. Keresem a nevemet, amely el?hív; megtart az egyetemes névtelenségben, ami talán mindegy is, hogy mib?l származik. Lehetne legf?bb ellenségemé, talán A.I.-é is, hiszen az igazi nevek valójában felsorolások: miféle ellenfeleket is sikerült legy?zni, meghaladni; ki mindenki ereje épült bele az indiánba, de az ökölvívóknál is fölsorolják a lebírt vetélytársakat, azok sora hitelesít, ad tartalmat annak, ki is vagyok. A görög hérosznak is legf?bb ellenfele ad dics?séget, így lesz Héra-aklész, Héraklész. Bár ott egy nagy megbékélés után a f?istenn? jelképesen megszüli a h?st, akit el nem pusztíthatott, s Hébét, az ifjúság istenn?jét adják hozzá társként. De mindennek iszonyú el?feltételei vannak. Hiszen ott Héraklész mintegy önként szabadul meg Nesszosz-inges fájó testi önmagától, égetteti ki lényéb?l mindazt, mi halandó.

A h?stettek halmozása, de az örök fájdalom elviselése sem jár valódi jutalommal. Mindkett? mértékvesztés, egyfajta hübrisz, dics?séghajszolás vagy magáértvaló aszketizmus. Lívia talán ezért cselekszi a jót is örök b?ntudattal, még a szeretetszolgálat konyháján is, ahol valósággal szentté akarják avatni a máltások. Otthon ugyan nem f?z, itt azonban százszorosan foglalkozik az általa valójában megvetett materiálissal. Iszonyú b?zt, rothadó embereket fogad mosolyogva mérhetetlen alázatában. Csodálom érte, amit ? elhárít:

–Tudod, ?k is meglep?dnek, mit kibírok, de hát nincsen szaglásom.

Legszívesebben a nevét is levetné, mivel kegyetlen apukájára emlékezteti folyvást, elvonulna egy kis tanyasi házba, kecskéket nevelne. Érvelek, hogy ott könny? lehet sz?znek és romlatlannak maradni, ennyire nem bízik állhatatosságában? Itt mit?l fél, miért nem vág bele az életbe, miért nincs gyereke, igazi családja. Mit nem csinál, mit nem tesz meg, ami miatt folyton folyvást túlteljesít, miért bújik, hiszen elszáll az élete.

– Még nem vagyok elég érett rá – szokta ilyenkor mondani. Hivatkozik számos, még megoldandó feladatára, hogy még nem találta meg a megfelel? tenyészalanyt, említi családi terheltségét, s hogy egyébként alig várja id?sebb korát, amikor már a férfiak nem a karcsúságát fogják csodálni, és nem – kakaskodó, elbutuló forgatókönyv szerinti – ajánlatokkal próbálkoznak nála. – Hát nem nevetségesek, ahogy a farkuk mozgatja ?ket? Szeretnék alázatosabb és tisztább lenni. Nagynéném ezért kinevet, meg a templombajárásért, de neki még a trágárságában is több a szentség, mint az én istenesnek remélt életemben. Ezt a t?led kapott könyvb?l írtam ki: „Isten csak akkor a miénk, ha már lelkünkben él, s nem gondolatunkat kell szüntelen ?rajta tartanunk. Az ember meg nem elégszik Istennek csupán a gondolatával, mert elillanhat a gondolat, s akkor oda Isten is vele.” A bajom, hogy egyre többet gondolok Rá, meg anyukára. Lehet, hogy Eckhart mester szerint ezt sem kéne? Nem megy, gyönge vagyok.

XXXII. Mégsincs mit mondani

A szó arra jó, hogy rabságban tartson, olyan áttételt biztosítson, amely kizárja a valóság lényegi részét. A.I. egyébként is azt állította, túlbeszélem a dolgokat. Nem tudta, a sok szöveg azért van, mert keresek valamit, amit még képtelen vagyok pontosan, akár szó nélkül is megfogalmazni. ?sminkelte magát, én pedig talán így rejt?zködtem. Áttételekkel bírtam már akkor is csak ki az ? edénykitölt?, szétfolyós Rák-jegyét.

?smárolja le a fiúkat – jé, akkor, ott, el?ször engem is! A grafikusn? és szeret?je kett?sébe beszállt volna harmadiknak „gruppenbe”. Ki akarom égetni magamból, mert attól félek, teljesen lebont, megsemmisít; monomániássá válok, más témám sincsen. Nem vagyok fizikus, nekem csupán éppen kapóra jöv? képeket ad a divatos tudós Atkins. Szerinte az egyetlen téma: út a káosz felé. A teremtés se több annál, mint mikor mindez elkezd?dött: a nagy szétszóratás, szerkezet-széthullás, entrópia. Szerintem az élet és az igaz szerelem a legjobb fékez?je ennek az entrópiának. Ha épülésként élem meg, pozitív hajtóer?t ad; ha szétszóratásként – úgy rész-„építéseihez” sokkalta nagyobb energia kell, tehát nagyobb az energiavesztés – úgy nagyobb az entrópia. Amíg nem tudsz a mosolyodról – addig igazi; amíg az életedr?l – addig élsz. Így hazudok magamnak az életbenmaradásért, mert éppen újév van.

Ha van az Egy, akkor már senki nem lehet az, és mégis mindegyik: egy. Ha belelátunk a világba – már kívüle vagyunk, ami lehetetlen. Elég, ha magunkba nézünk, és legalább a helyünket kitöltjük.

Minden költészet, ami a fájdalomról szól – és legnagyobb része amúgy is ilyen – gy?zelmi költészet. Mert a fájdalom – amennyiben megfogalmazható, szerkezetbe illeszthet? – már legy?zhet?. A legnagyobb költ? miféle fájdalmát gy?zte le a teremtés nagy m?vével?

Elképzelhet?, hogy miként a boldogsággal – úgy vagyunk a halállal is. A boldogság, akár az élet: folyamat valami felé – Jobb remények közt utazni, mint megérkezni” – mondja a japán bölcsesség. A halál csak az él?k számára probléma, mert az „elveszett élet” arról (is) elgondolkodtatja ?ket, miféle kihasználatlan lehet?ség volt. Pedig senki sem él, csak a végs? ponton derül ez ki. A lehet?ség-folyamatot leblokkoló pillanatnál. Egy elvesztés – ami tehát, végülis tartalmatlan – megélésekor. Egy extázis-pillanatban, amely hasonló a szerencsések katarzis-élményéhez. Innét érthet? talán a szerelmi halál motívuma is. Ett?l az értelem-adó ponttól. De ha felaprózzák (a „praxissá tett” katarzissal) akkor önmaga devalválója lehet. Az egyén a nagy esemény (olykor események) színpada, az el?adás egyszerisége ad jelent?séget az át- vagy megélthez. Ha reinkarnálódna, akkor ehhez szükséges a feledés fátyla és az alapzat: hogy be ne szakadjon a múlt.

Nem baj, ha a „kék madár” keresésében nem is létezik a boldogság kék madara; az viszont igen, ha e kivetített fantáziálás során nem vesszük észre utunk szépségeit – a magunk képességeinek megfelel?en. Indulhatunk fikcióért, miként minden koordinátarendszer is fikció, de a közbees? realitásokat éljük meg, értékeljük.

Az elért cél – már a valóság általi valamiféle olvasat. „Megrágatott” nekem – aki pedig maga szeretné az étket megrágni. Az el nem ért cél bebugyoláltatott az álmok köntösébe. Színesebb. Elérése a kifakítás lenne?

Az emberi hülyeség egyik legf?bb bizonyítéka – filozofálgatása az Aranykorról, elmélkedése a Paradicsomról. Ugyanis így eleve összehasonlítást tesz – és még annak megélésére is képtelen, amiben van.

A Paradicsom amúgy is csupán a vesztés folyamatában létezik. Avagy a Paradicsom csak elveszett lehet. Ã??skép, de így. És mégis feltételez egy jöv?be írtat.

A metrón kapaszkodnak. Van, aki a Bibliába. Dülöngél a kanyarokkal, de nem d?l fel. „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.”

A vonaton Rudolf Steinert olvasnak.

Este az auditálóknál egy jópofa fordító-zenésszel beszélgetek, aki amerikai élményeir?l szól lelkesen, meg egy itteni igen káros „szupresszív” személyr?l állapítja meg azt, amit én magnószalag alapján is sejtettem: káros, s?t veszélyes a többi ember számára, különösen, ha mint a jelen esetben ráadásul még orvos is. Síva él-hal érte, velem is összeveszett, amikor megjegyzést tettem a magnóból áradó nagykép? hangra.

Izgat az itteni módszer, ahogy egy-egy felszínes bemutató után önként besétálnak ide, ittragadnak. Paradoxonok hálóját kell rávetni a lélekre. Lehet ez a testre utaló, vagy csatolt kiegészít?k, esetleg az elmét ejtik rabul. Megsejtetni a kett?s tükörrendszert, melybe szinte magadat állítod, hogy elvesszél, jóles?en elhidd, itt foglalkoznak veled. Utalnak rá, a következ? réteg csak épp ott kezd?dik, ahová jutottál; pont most veszítesz el valamit, amikor azt hiszed, megnyerted (vagy a lényegét) satöbbi. Az ?rültségig lehet fokozni a bizonyosság helyi érdek?-érték? bizonytalanság érzetét. Végülis, ami engem illet, megkeresem magamban az állatot: az ösztönös els? blickig jutok. Az a mérvadó.

Újra megkapom a félnótás férfit.

Auditálom. Mondom a szokásos semlegesen együttm?köd? szöveget. Alig várja, hogy elvesszen emlékei labirintusában. Szülei üzekedéséig jut. Ma nem lesznek „baktérium kori” utazásai, koacervátumszex. Plasztikusan vonaglik, hörög, iszonyú energiák törnek föl bel?le. Szégyelli, féli, ugyanakkor ki akarja beszélni mindazt, amit „tapasztal”. Szinte kéjeleg a legpikánsabb részletekben. Megaláztatás és szexualitás szétválaszthatatlanul összefonódik produkciójában.

Mellettem, egy másik paraván „mélyével” foglalkozó lány, aki nehezen tud figyelni auditáltjára. Alig bírjuk ki nevetés nélkül. A lány „páciense” nyugis, megelégszik néhány segít? szóval, szépen sétálgat azon az id?nyomon, amelyr?l valami eredeti sérülését kívánja kiiktatni.

A lánnyal megérintjük egymás combját. Izzik a leveg?, lehet, csak a mi számunkra, mert mi látunk, nem „reveri” révedez? állapotban ülünk egymás mellett, mint a paravánok mélyén a lelkükkel bajlódók. Nekünk testünk van, éhesek és szomjasak vagyunk, amit csupán a másik enyhíthet. A nevét sem tudom. Valami Edit. Bennünk is fut valami program, én kezemmel a két lába között, ? az enyém közt simogat. Mindegy, ki a másik – a kívánó ember a kívánságával találkozik a világ üveglabirintusában –, n?nek és férfinak látja; magát magával elégíti ki, ami fokozottabb éhséget és szomjat vált ki bel?le. Én ezt a n?t nem ismerem, nem szeretem, de mérhetetlenül kívánom.

Mintha mindenki keresztbe szeretne. Akivel szemben áll, attól pofont kap, de vissza már egy másiknak adja, mert közben a két egymással szemben álló végtelen sor tagjai – észrevétlen – lépnek egyet oldalt. Keresztbe szeretünk, talán ez adná a nagy érzelmekhez szükséges feszültséget, töltést; mintha a be nem teljesülés feltétel lenne a nívóhoz. Hmm. Ez így minek? S?t, A-ban a B-vé válás útját szeretem, jóllehet B-ként nem kéne. Az alkotás és teremtés karikatúrája lenne ez? A másikat képes vagyok alakítani, személyiségére hatást tudok gyakorolni, és meg is teszem… Ezt a képességemet, ezt a pygmalioni tulajdonságomat szeretném? Fúj! Hát mi vagyok én, lélekkufár és idomár? Nekem tárgy kell a másikban? S ha neki is? Két nem létez? anyag, automata gyakorolnak kölcsönösen?

Simogatjuk egymást az ismeretlennel. A csiklójáig jutok. Bármit lehet, akármit megtehetünk, s csak reménykedünk, hogy mégsem. Meg?rjít az illata, szimatolok, mint állat. Ez csak a fizikai szint. A fizikai szinten vagyunk. Perverz helyzet. Velünk szemben folyik a mélylélektani el?adás. Valakik élve boncolják magukat. Artikulálatlan hangok, egy nemi aktus újraélt hangjai. Ki kell, hogy mondják, kell nekik ez a csukott szem? nyilvánosság, ez a lélekvetk?zés. Igénylik.

Nekünk meg piszkosul elegünk már az ún. lélekb?l. A normális léghajó nem csak könny? gáz, tiszta lélek a gömbben, az csupán elillanna. De a légballon legalább annyira kötelék, kosár és homokzsák. A léleknek is elengedhetetlen a nehezék, az anyag, amelyen megnyilatkozzon. Vajon, mi az, amire a madárnak leginkább szüksége van? Lábra. Igen. Ha elfárad a szárnyalásban, legyen mire leszállnia. Most csak láb vagy és comb és combhajlat, meg csikló. Általam kiváltott és uralt ingerek szolgája, és én a tiéd. Paritásos alapon simogatjuk a másik testét. Még a szégyen is nekünk dolgozik, a helyzet perverzitása. Ez itt sem férne bele semmiféle erkölcsbe, ha van olyan.