Mikor az erdő lombjából fény szűrődik,
és suttog árnyékok felett lágy szenvedélyt
fodra az édes szónak – mint megannyi
barázdája az ősi és bölcs folyónak.
Ott simítja öblükbe éjszakák részeit
ágak morajától lenyugvó alkonyon,
hol napfény fonta keresztül az ég réseit,
bent bársony-halk mélyében dereng a szoba,
űzött némasággal fedi a kora’ éjt.
Belerivall szusszanásnyi lélegzete
egy álmos sóhajtásnak; álmodik talán,
mint aki szemérmes, vagy látogatót vár –
fel sem néz rá. Bent remegve rejti a fényt
az árny – kint ölébe hull – vágyait oltván,
s már oszlik az éj:…részegítve a reményt,
mikor az erdő lombjából fény szűrődik,
és suttog árnyékok felett lágy szenvedélyt.
