Gyakorlott ujjai voltak a vénaszúráshoz. Ott álltam a terem félfájához dőlve, úgy, mint aki szemtelenül lazán szexi. A vékony csövek körbedorombolták puha kézfejét. Gyengéd volt. Pedig megszokta, hogy a töltésnél nincs tovább. Feltölt, mint az az érdes kezű, foghíjas tájszólású benzinkutas fiú, szombat reggelente a kocsimat. Aztán leszív, átragaszt, megmos, kimér és cserél… és én többé nem vágyom a benzinillatú nyakhajlatra. Nem kell a deltaizomból feltörő erő, amivel megbikázta a tartályomat.
Most már csak kómába szeretnék esni.
Előbb nézett rám, mint ahogy tudatosult bennem, ezt tényleg fennhangon közöltem vele, és a hat másik beparkolt emberszövettel. Többé nem éreztem magam szemtelenül lazán szexinek ott az ajtóban. Nem szólt, csak intett, és én megszeppenten léptem be hozzá.
Az olló is gyönyörűen festett az ujjpercei között, egészen megbabonázott az ízületi szalagok és párnaizmok hajlékony ereje. Pontatlan volt és amatőr, mert túlzottan elveszett a részletekben. Minden hajszálat külön-külön csavart a bőrére, és csak akkor vágott, amikor már minden tekintetben megfigyelte az elfordulási tulajdonságokat.
A patológiáról vagy – a hangja akár egy sírkert mamutfenyők által közrezárt, mozdulatlan köddel óvott lugasában, ahol csak egymás tekintetében mártózunk: ősztiszta, cseppekben párától tapadós; kegyetlen tükreim szakadékokká folynak, ahogy elönt a vágy, fenyőízű nyelvét érzem az enyémen. Bólintok, már ha a szempillarángás annak számít.
És nem, a mamutfenyők ősz-visszhangja övében nem ilyennek láttam a szemét: ott fenyőgyanta, ahogy a bűntelenül megszülető nap első szelíd sugara átvilágítja – itt feketén dől rám.
Ami ott, lent van, annál mindenképp jobb a kóma.
Nagyméretű sebtapasz kúszik nyaki pulzusa feletti bőrén, le, átcsípve kulcscsontját, majd fehér inggallérja alatt merül el. Megsérült. Megsértették. Fenyőág. Egy olló.
Itt boldogok.
Micsoda? Boldogok?
Boldogok a szelídek.
Mert övék lesz a föld?!
Végre benyilall közénk az első szelíd napsugár, és rám mosolyog. A szeme borostyánabb most, mint a gyantát nedvedző fák körében. Beleszeretek.
Ha a kómában nyugvóké lenne a föld, nem lenne senki, aki ápolja őket.
Nem lennének boldogok – a hangomat hálóként takarja be a nap, ahogy párolgásnak indult tükörcseppjeim nyákként vonja magához, szövetté szerveződök. Csak meg kell várnom a szelet, hogy Occam lehelete fölé feszítsen ki, mint merev hajótestvitorlát.
Belém szeret.
Az ollótól is elalélok, de a horizont végén túlra is ellátnék, amikor borotva villan a kezében. Flörtölünk. Ő lazább, szexibb, én csak próbálok az lenni, de zavar még, ahogy az ápoltakkal beszél. A halottakkal. Mint egy parkolóban, ahol nem tudhatod, melyik járgányból fürkésznek és élveznek veled ingyen peep-show-t, miközben minden ülés üres.
Még nem tudom eldönteni, hogy tűlevelek közé bújnék-e, vagy tükörsima tó közepébe. De vele! Miatta ketté hasítanám portalan tükröm, ferdén vágnék, és egyenetlenül. Cafrangokba gyűrném az ágy bőrét, felhorzsolnám őt ölelve a kárpitot, és csak fürödnék, úsznék, lubickolnék benne, hagyva, ahogy az alkony megrepedő ege fölöttünk éjszakába vérzik.
A patológiáról vagy – könny gyűlik szempillám alá, mert borotvája aprón megvágja tökéletes kéz bőrét… a nyakánál ki zavarta sebesülésig? – Melyik szelíd bárányomért jöttél?
