Hajdanában, nagyon régen Meseország közepén volt egy kicsi falu, ahol az emberek színes sipkát hordtak éjjel – nappal. Sipka nélkül még az udvarra sem mentek ki. Akinek a feje pörén volt, az csak idegen lehetett, és a helyiek kinevették, megszólták.
– Nézzétek, milyen sutyori ember! Még egy vacak, színes sipkára is sajnálja a pénzét – mondogatták egymásnak.
Nagy szégyen volt, ha egy meseországbeli ember sipka nélkül jelent meg az utcán. Ezért az emberek igyekeztek minél előkelőbb, színes fejfedőt készíttetni a sipkák mesterénél.
Jól ment az üzlet. Szépen gyarapodott a vagyona. Hamarosan kicsi házát nagyobbra cserélte, ami olyan szép volt, hogy még a király is megirigyelte.
Egyik nap a király magához hívatta a sipkakészítő mestert.
– Idefigyeljen, mesteruram! – mondta komolyan a király. – Nem vetek ki önre újabb adót, ha készít a kincstárnokom számára egy igazmondó sipkát. Olyan legyen, ha valaki a fejére teszi, akkor ne tudjon hazudni. De ha becsap, és a sipka nem lesz olyan, amilyennek megrendeltem, elkobzom minden vagyonát, és tömlöcbe vetettem.
Nem ijedt meg a sipkakészítő mester a kéréstől. Készített ő már mindenféle sipkát. Egyszer még a bíróuram tehene fejére is. Ugyanis a jósnő szerint a tehén jobban tejel, ha sipka van a fején.
Három éjjel, három nap dolgozott a fejfedőn, mire elkészült vele. Nagy büszkén vitte a király elé.
– Fenséges királyom, – kezdte – lám, elkészült a sipka. Hogy kipróbáljuk, hívassa ide a kincstárnokát. Ha netán rossz lenne a méret, és lötyögne a fején, akkor még igazítanom kell rajta.
Azon nyomban a kincstárnokért szalajtottak, aki mit sem sejtve érkezett a trónterembe.
– Kincstárnokuram, készítettem kegyed számára egy új sipkát. Mégis csak nem járja, hogy vásott, kopott sipkát hordjon a hozzám legközelebb álló emberem. Kérem, próbálja fel! Hadd lássam, hogyan áll a fején!
A kincstárnok a fejére illesztette a sipkát. Úgy illet rá, mintha csak ráöntötték volna. Nem lötyögött, nem szorított. Tán az egész királyi birodalomban ez volt a legszebb sipka.
Örült is neki a kincstárnok. Illegett, billegett vele, mint egy dáma. Nem győzött hálálkodni a királynak, amiért megajándékozta ezzel.
A király nem csak erre volt kíváncsi, hanem arra is, hogy a sipka viselője igazat mond-e?
– Szép munkát végzett, mesteruram – mondta a király a sipkakészítőnek. – Mindjárt utasítom a kincstárnokot, hogy fizessen ki száz szépen csengő aranytallért munkadíj gyanánt.
Amikor ezt a kincstárnok meghallotta, olyan vörös lett, mint a rák a forró vízben. Máskor bizonyára hazudott volna valamit, hogy miért üres a kincstár, de most töredékesen be kellett vallania, hogy ellopta belőle az aranytallérokat.
– Fenséges királyom, életem a kezébe ajánlom, de üres a kincstár. Nincs benne egy árva aranytallér se.
– Nincs benne egy árva aranytallér se? – csodálkozott el a király. – Hová lettek a sok, szépen csengő aranytallérjaim?
Ekkor a király hirtelen gondolt egyet levetette a kincstárnok fejéről a sipkát. Így hallgatta meg a választ.
Amikor a sipka lekerült a kincstárnok fejéről, az megnyugodott és magyarázkodni kezdett, mint mindig, ha valami gond volt a kincstár környékén.
– Fenséges királyom, minap amikor benyitottam a kincstárban, mit látok. Kilencvenkilenc kisegér jött elő a lyukból és egyenként elfutott a királyi fenség összes, szépen csengő aranytallérjával. Mire visszajöttem a macskával, a kincstár üres lett. Nagyon sajnálom, fenséges királyom, de nem az én hibám. Azok az átkozott egerek lopták el az aranytallérokat.
A király úgy tett, mintha elhitte volna a hazugságot.
– Hogyan fizetem ki a sipkakészítő mestert? – kérdezte komolyan, majd hozzá tette – Mielőtt válaszolna kérdésemre, visszateheti a sipkát.
A kincstárnok akkurátusan visszahelyezte a fejfedőt, s még igazgatott is rajta néhányat, majd mondta:
– Hogy ki ne derüljön a lopás, hazulról hozok a sipkakészítő mesternek száz szépen csengő aranytallért.
Amikor ezt meghallotta a király, szemei kikerekedtek. Utasította a közelben álló strázsát kapja le a sipkát a kincstárnok fejéről. Amint az nem volt a kobakon, a kincstárnok másképpen kezdett el beszélni.
– Tudja, fenséged, az a kilencvenkilenc egér elszaladt a kincstár aranytallérjaival, én meg utánuk. Szerencsére sikerült elkapnom valamennyit, és így megmenekült a kincstár. Már megyek is és hozom a sipkakészítő mesternek a munkadíját.
A kincstárnok sarkon fordult, hogy elrohanjon a király szeme elől. Egy óvatlan pillanatban a trónteremben lévé huzat lerántotta a fejéről a sipkát.
– Majd bolond leszek visszaadni a nagy nehezen megszerzett, szépen csengő aranytallérokat. Csak jussak ki ebből a várból, soha többé nem fognak itt látni. Eltűnök az aranytallérokkal, s meg sem állok a földgolyó másik oldaláig, ahol boldogan élek, mint Marci hevesen – szólta el magát a kincstárnok a fején lévő igazmondó sipka által.
Erre a királyt sem kellett biztatni, azonnal kiadta a parancsot a strázsáknak, hogy fogják el és vessék a tömlöcbe a kincstárának a tolvaját.
A fejéről levetette a sipkát, és ezentúl minden kincstárnokának kötelezően kellett viselnie azt. Ha csak egy pillanatra is valamelyik levetette, nem volt pardon, ment a tömlöcbe raboskodni.
A sipkakészítő mestert megjutalmazta sok – sok szépen csengő aranytallérral, s rendelt nála minden alattvalója részére egy ilyen sipkát. Végül még ő is ilyet hordott a korona helyett, hogy népe tisztelje és szeresse!
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!
(A kép forrása: internet)
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:57 :: Apáti Kovács Béla