leselkedő halál elől” hiába menekültél, a sínek között már mindig ott lapul, de könyvespolcomon megbújik a halhatatlan Óda, minden szerelmek örök hordozója, és hiába, hogy „Ötven, jaj ötven éve – lelkem visszadöbben – halottjaim is itt-ott, egyre többen –„ de áll az égi bál szüntelen, és táncolunk, mi szegény földlakók, mint ti,
ott fönn a mennyben. S már „tudom,
hogy nincsen mibe hinnem s azt is tudom, hogy el kell mennem innen”
És Indulás előtt még utoljára, egyszer „Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét” …”Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon.” „Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még üveges szemmel aludtak a boltok” „A Fénynek földi hang még nem felelt”, „Egy kirakatban lila dalra kelt Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt Hangon a harangok is felmerengtek.”
„De valamit a sors, úgy látszik, akart velem: megmutatott mindent, de lassan, türelmesen” S én „Újra és újra látom a képet, a sárga lámpafényben fürdő, elmosódott arcokat”, és eszembe jutnak tűnő, szép szerelmek, de nem látom már a visszautat.
„Elhull a virág, eliramlik az élet… Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!” – búcsúznék tőled, kedves, de addigra már „Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.” És fáradt hangon hiába kérdezem: „miért az emlékek, miért a multak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő?” Miért, ha már mindennek vége?
„Minden láng csak részekben lobban, Minden szerelem darabokban, Minden Egész eltörött.” „Érzem: e kétségbe Volt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe, Testem főldbe vágy.” De mellettem élsz még, mindenek felett, „Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ,” Hiába sírok érted, s erőm is fogyva már. Velem zokog az asztalon két üres pohár. Már nem remélek, válaszomra sem várva hiába kérdezed: „Mi zokog mint malom a pokolban, Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények?”
Csak nézlek némán, és én sem kérdezek. „ha kinyílnak ősszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsuzónál Szeme(d) színére visszarévedek.” De „tagolatlan feltámadások, a függőlegesek tűrhetetlen feszültségei fent és lent között” – már hiába súgnak biztatót, elindultam, s csak „botorkáltam fel a lépcsőn. Hogy elérjek a napsütötte sávig, hol drapp ruhám, fehér ingem világít.”
Már nem érdekel a világ szennye, nem érdekel se csúf, se szép. „Közönyös a világ… az élet Egy összezsúfolt táncterem” „Az ember szíve kivásik. Egyik nyár, akár a másik.” Lassan „Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom. Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!” S a barna csendben tisztán hallom még: „valaki jár a fák hegyén vajon amikor zuhanok meggyújt-e akkor még az én tüzemnél egy új csillagot”
És valaki majd ott zokog, s „a dal is, az ilyen hű, akármilyen mű, mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.”
(…)
„Akkor egy szélroham jött veszekedve És bevágta az ajtót. kint nagyon fujt a szél És kemény csöppek estek. Végleg elbucsuztunk” „Mint az árnyék, olyan halkan, Észrevétlen, mondhatatlan Andalító hangulatban.” Ó „Jaj, emberek! A harmadik napon a legnehezebb,
a harmadikon. Nem átkozom magam. Nem siratom. S itt is, ott is
az esőben kivirágzik a tető, a fal, az ég”
De „Nem értek én már semmi mást, nem hallok én már semmi mást, csak azt a néma suhogást, azt a szárnytalan szárnycsapást.” „ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett – köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.”
S már „Fut, fut az áram a déli sugárban s hökken a hó
a hideg havason.”
Még utoljára „röptess az örök tilosba, jéghegyek fölé piros bálba, ifjúság királya, tűz!” És „jövök-megyek a térben, könnyűnek és szabadnak érzem magam, ilyen napon szeretnék meghalni.” S már „Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz – idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz.”
*
Montázs a magyar költészet legszebb versei – TOP 30 2013. – alább felsorolt válogatás egy-egy rövid részletének egymáshoz illesztésével, az alábbi sorrendben:
József Attila: Nagyon fáj Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség Dsida Jenő: Nagycsütörtök Tóth Árpád: Körúti hajnal Szabó Lőrinc: Különbéke Kálnoky László: Az elsodortak Petőfi Sándor: Szeptember végén Pilinszky János: Apokrif Babits Mihály: Esti kérdés Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez Radnóti Miklós: Tétova óda Vörösmarty Mihály: A vén cigány Juhász Gyula: Milyen volt… Nemes Nagy Ágnes: Között Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig Arany János: Kertben Weöres Sándor: Valse triste Berzsenyi Dániel: A közelítő tél Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról Karinthy Frigyes: Nihil Vajda János: Nádas tavon Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb Zelk Zoltán: Sirály Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek Áprily Lajos: Március Nagy László: Tűz Oravecz Imre: A megfelelő nap József Attila: Óda)
