Serfőző Attila : Halottak napja elé /2018

Elolvasta:
48
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Tudom, nehéz megértened
falamat magam körött.
Bocsánat. Kérlek.
Most így Jó.
Időt kérek.
Felfognám,
mi nehezen felfogható:
Vagyok. Leszek.

Elmondok valamit,
remélve elér téged:
Bánt, hogy nem én irányítom,
nem rajtam múlik
– hónapok óta – az élet…
hogy egyet lépek, s
válaszul mellbe csap
a gonosz;
hogy földre esek.
Aztán újra.
Ájulás, felállás, ájulás…
meg a kérdések, hogy
“miért?! Mi végre?!”
Ki merészel őrlődni
– a holnap-kapu előtt –
lépésen helyettem?
Ki döntheti el, akarok-e
– igen, ismételt szó.
Döntés. Mert hangsúlyos! –
még bármit. Akármit!
Látni, bánni, fájni, félni…

Tudnod kell, ismersz, nincs baj.
Sokan fogtak – eddig is –
torkomra nyugodt óráimban,
ha nem zavart,
mit gondol más.
Mert változ(hat)ok(?).
Mindennek sorsa az.

Engedd titkolnom,
mikor kényelmes a hely,
ahonnan menekülnék.
A mély. A lent.
Ahol a körülményre foghatom
kínom, vétkem,
hibás mozzanatom.

Szinte hallom.
“Át kell lépned korlátaidon.”
Igen. Néha. Néha sikerül is.
Most nem. Nem.
Fogadd el. Most így jobb.
Magam. Szólok, ha nem.
Látni fogsz egészen.
Gyűrötten is,
és nem addig, amíg
jósolták az okosok.
Tovább…

Hihetetlen. Ugye?
Át kell értékelnem azt,
amivel mára már sikerült
megbarátkoznom: Halott.

(2015. április 8.)
© Pilla
Kép: azeletigazsaga.net

„Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni.
…és ha az ember él, akkor mindig történhetik valami.”

 

Elolvasta:
58
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Akár a búcsúzó, alkonyi elégiák,
őszült szerelmünk mára fáradttá vált.
Aranyló kertünk bokrai árván,
lombjukat vesztve maradtak
itt velünk, vénült fáinkon
halkabban cserreg a rekedt rigó,
ezüst nyarunk már csendben álmodó,
a horizont halvány, gyűrött fénykép,
az ég azúrja és a tenger fakó-kék,
s ha hozzánk hajol az alkonyattal néha
egy-egy sárgult, sápadt emlék,
riadtan iszkol, tűnik hamar,
elrettenti a konduló lélekharang.
S ahogy búcsúzik bágyadtan,
lassan a nap, megint a némaság,-
halottaink vértelen mosolya az,
ami körbefon, és álmunkban
velünk marad.

 

Elolvasta:
74
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Poligráf-líra

 

Egyelőre csend. Úgy tűnik, túlélem…

Most azt se bánnám,

ha rám szakadna az ég.

(megérdemelném)

Ezt nagyon elszúrtam.

Csak tartsak ki még…

(jót tenne egy extra alvás)

*

Eljött az ideje,

hogy alaposan rád ijesszek.

Forrt bennem a bosszúvágy,

elvégre félredugtál…

Annyi klassz pasi van. Bátorság!

Egy kis flört senkinek sem árt.

A hűtőben van némi konyak.

Remek gátlásoldó. Betankoltam…

 

A bárpultnál támaszkodó két alak

alaposan végigmér. Láthatóan bejöttem nekik.

Dögös cucc, smink. Nyert ügy. Néhány bók, pezsgő

után hamar összemelegedünk.

Jó fejnek tűnik mindkettő.

Andalító zene. Hangulat. Kell több?

Viszont egyre jobban szédülök…

Megér ez ennyit?

Nem lenne jobb mégis időben kiszállni?

Jön a pánikroham, s nekem annyi…

 

**

Fékcsikorgás. Kiráncigálnak a kocsiból.

Undorító, nedves avarszag.

Körülöttem egyre több sötét alak.

Pofájukon kéjes vigyor. Atyaúristen!

Nem jön ki hang a számon. Félek…

Lekötöznek, mielőtt kiabálni kezdenék…

(innen nincs menekvés)

Hánynom kell… Megnyílik alattam a föld…

Zuhanás a mélybe… a méélybee… a méééély… –

***

A vágány mellett tessék vigyázni!

Felriadok. Mostakkormivaaan?!

Hirtelen itt találom magam

ezen a kurva hideg padon,

valamilyen  pályaudvaron…

Csuromvíz vagyok. Hol lehet a kabátom?

A peron óráján hajnali három!

(az imént jöttem el hazulról)

Apropo otthon! Mintha nem így terveztem volna.

(van, mikor az ember túllő a célon)

Itt fekszem kiterítve, akár egy kurtizán.

Forog velem a világ

Újabb zuhanás – 

****

Kedvenc számomra táncolunk.

Zsolti gyengéden magához húz.

(jól esik közelsége, illata is vonzó)

Nyugi, semmi melodráma, menni fog.

Mindig csíptük egymást.

Bedobom magam és néhány konyakot.

(oda a gond)

Csakhogy én lettem oda…

Kezdetét vette az asztrálutazásom…

Egyre közelebb jött a Hold…

*****

Álmomból ébredek?

Rám nehezedik a kőkemény jelen

teljes súlyával. Mindenem sajog…

Feltápászkodnék, lehanyatlik karom.

(tetszhalottként belepihenek a helyzetbe)

Van némi forgalom,

direkt meg se moccanok,

(nem mintha tudnék)

vajon akad-e valaki, aki felsegít,

megkérdezi, mi bajom?

Senki. Lazán elsétálnak mellettem.

Körülnézek. Szanaszét üres üvegek…

(a közömbösség érthető)

Feltehetően „csak” részeg.

A fenéket! „Csak” éppen

arra vár, valaki felsegítse, valamit rá terítsen,

s végre elálljon ez a francos eső…

Nagy gáz, ha így találsz…

Taxi!!!

******

Hányszor mondjam, hagyd a redőnyt, míg alszom!

Szemhéjamon mázsás súlyok.

Résnyire felnyitom. Szikrázó, szúró fények.

Pupillámban vibrálni kezd az élet.

Előttem lebegő emlékfoszlányok –

Hiába hadakoztam, ne menjünk diszkóba.

Lehetett volna nagyobb katasztrófa.

Egyedül a tánc, ami bevonzott.

(lassúzni veled, mint egykor)

Sejthettem volna, ott lesz az a hülye liba.

Megint rád hajtott. Naná, hogy kiakadtam.

Az elején tök jó volt…

(pezsgőre sör)

Ugye, nem történt több?

 

Titkos karok emelnek föl

a tudattalan mélységekből.

Megpróbálok visszaaludni.

Jaj, ne! Ma inkább mégse!

Csak mielőbb letudni ezt az éjszakát.

Micsoda rémes álom!

Csatakos a hajam, párnám csomókban.

Hasogat a fejem… Fázom…

Lenne rá esély, hogy megbocsáss?

Alhatnánk újra összebújva…

(azok a régi, ágymeleg ölelések)

Remélem, ez volt utolsó tévedésem…

 

Merre vagy édes? Már felkeltél?

Főznél nekem egy jó, erős feketét?