azt hiszem már egész pici
koromban hallottam róla
anyuék mesélték hogy az egyik
papámnak is volt
távoli dolognak tűnt
és arra gondoltam hogyha
jó leszek talán nem is kér belőlünk
aztán apumama is találkozott vele
akkor már nagy voltam
és kicsit féltem is
onnantól mindig ott volt
mint egy háttérzene
hiába az ember mindent összehisz
de a nagynénit is megtalálta
meg a nagybácsit
meg a feleségeket
aztán apu jött ő volt hátra
már ismerős volt a jelenet
mikor anyut behálózta
gyors volt és nemigen viccelt
és úgy vette el tőlünk hogy
előtte bedobta nekem a ziccert
bár nem volt túl elegáns
azóta itt van mint
kalkulációs tényező
és hidegebb mint bármi más
de perzselően érzékelhető
Tompa, mély zúgás töltötte be a fekete alföldi éjszakát. Kezdetben egyenletesen pulzáló hümmögéssé erősödött, majd fütyülő-pattogó rikoltássá szelídült. Azonban mielőtt teljesen elhallgatott volna, a tájat vakító fényár borította be, másodpercekkel később pedig óriási hangrobbanás remegtette meg a levegőt. A sárgás fénnyel ragyogó tűzgömb halványodni kezdett, s halkan búgó fénycsóva futott tovább belőle. Közel fél percig változatlan fényességgel ragyogott, majd kialudt, és szürkésfehér pontok váltak le róla, amelyek hatalmas, fehér gombákat fújtak maguk fölé. A szürke hengerek méltóságteljesen ereszkedtek le a szikes őszi mezőre, majd hosszú percekre némaság borult a tájra. Semmi sem mozdult, és semmi sem szólt, csak a tücskök ciripeltek rendületlenül. Kisvártatva nagy, lomha helikopterek bukkantak fel a távolban fekvő város sárgás fénybuborékja irányából. Dohogva leszálltak az egyik fémhenger közelében, majd fehér szkafanderes alakok ugráltak ki belőlük, műszereket és hordágyakat cipelve rohantak a mezőn heverő fémszarkofágokhoz. Hosszabb ideig matattak az egyiknél, majd miután felnyitották, egy élettelen testet emeltek ki belőle, hordágyra rakták, és ahogy jöttek, távoztak is.
Aktatömböt szorongató kopasz, köpcös férfi kocogott végig a hatalmas márványfolyosón. Szuszogva állt meg egy tölgyfaajtó előtt, kifújta magát, és halkan benyitott. A terem közepén egy kerek, zöld filccel borított asztal körül egyenruhás férfiak ültek. Egyikük az üres szék felé intett, majd felállt. A kopasz férfi biccentett, kihúzta a széket és helyet foglalt. Gyorsan kirakta maga elé a dokumentumokat, majd várakozóan pillantott körbe. Az álló férfi törte meg a csendet.
– Az Albatrosz katasztrófáját vizsgáló államközi bizottság folytatólagos, tizenkettedik ülését ezennel megnyitom. Az ülésen továbbra is teljes jogú státuszban van jelen Fedotov ezredes az Interkozmosztól, valamint megfigyelői jogkörrel Lee százados a NASA-tól. – A nevezettek egymás után biccentettek. – A folyó év november 16-án megtartott bizottsági ülés kizárólag a katasztrófa egyetlen túlélője, Görgei László fedélzeti mérnök egészségügyi állapotával foglalkozott. Görgei öt évet töltött hibernációban. Tekintetbe véve, hogy a missziót a fedélzeti komputer már a hibernáció után szakította meg, és az Albatrosz a tervezettnél jelentősen hosszabb ideig haladt közeli fénysebességgel, az idődilatáció mértéke hatról tizennyolc évre növekedett. A kiemelés után a súlyos sérüléseket szenvedett, eszméletlen Görgeit a Központi Repüléskutató Intézet kórházában látták el, ahol jelenleg is mesterséges kómában tartják. A katasztrófa előtt csak rövid ideig volt öntudatánál, és a hibernációs kamrát csak a kiürítés idejére hagyta el. Görgei állapota jelenleg stabil, de nem tud sem a katasztrófáról, sem a dilatáció mértékéről. A mai bizottsági ülés feladata a reintegráció folyamatának meghatározása. Krögler főorvos, kérem, ismertesse javaslatát – A bizottságvezető visszaült székébe, a köpcös alak pedig felpattant, és kezébe vette az egyik dokumentumot.
– Igen, köszönöm! – mondta Krögler, és megköszörülte a torkát. – Tisztelt Bizottság! A hajtómű felrobbanása idején Görgei László fedélzeti mérnök már a mentőkapszulában volt, így a besugárzás mértéke a 0,5 sievertet sem érte el. Sugárfertőzés tünetei a kezelés során nem jelentkeztek. A robbanás és a szétválás kinetikus ereje azonban akkora volt, hogy a kapszula sem tudta megvédeni. Közepes mértékű agyrázkódást szenvedett, valamint a jobb oldali hetedik és nyolcadik borda törött. Ezenkívül számos kis és közepes zúzódásos sérülése keletkezett. A kiemelés során nem volt eszméleténél. A kórházba szállítás után azonnal megvizsgáltuk, majd megkezdtük gyógykezelését. Először harminchat órával a kiemelés után tért magához, de a sokk és a kimerültség miatt félrebeszélt, majd rövid időn belül újra eszméletét vesztette. Jelenleg mélyaltatásban tartjuk. A továbbiakban ismertetném a rehabilitációs tervezetet.
– Halljuk! – szólalt meg a bizottságvezető.
– Nos… – húzott elő egy újabb papírlapot Krögler. – Tekintetbe véve az idődilatáció mértékét, a javaslatom egyszerű. Az ébredésnek a Terminálban kell megtörténnie. Görgeinek komfortos térben kell eltöltenie azt az időszakot, amíg felfogja és feldolgozza, mi történt vele. Csak utána tudjuk megkezdeni a reintegrációt.
A teremben morajlás támadt. Többen összesúgtak, egyesek hangosan értetlenkedtek. Csak Lee százados maradt néma, és őszinte kíváncsisággal nézett Kröglerre. A bizottságvezető háromszor összecsapta tenyerét.
– Uraim! Csendet kérek! Ha minden kérdést megvitattunk Krögler úr javaslatával kapcsolatban, szavazni fogunk. Doktor úr, kérem, folytassa!
– Igenis, tábornok úr! – Krögler akkurátusan visszatette az iratokat a dossziéba, majd röviden körbepillantott. – Görgei fiatal feleségét hagyta hátra, hogy részt vehessen az expedícióban. Pénzügyi gondokkal küszködtek, amit Görgei egy jól fizető megbízatással kívánt orvosolni. Azt tervezték, a hosszú távollét problémáját úgy oldják meg, hogy a felesége is hibernáltatja magát. Akkoriban már voltak vállalatok, melyek civilek számára is elérhetővé tették a hibernációt. Mint azt mindannyian tudjuk, Görgei hat év után sem tért haza, felesége azonban terv szerint felébredt. Ez azonban csak a kisebbik gond. A hibernáció során felhasznált egyik összetevő, mely a kristályosodást hivatott megakadályozni, nem várt mellékhatásként veserákot okozott. Szilágyi Viktória, így hívják Görgei feleségét, kemoterápiát kapott, ami nem vezetett eredményre, így végül a vesék eltávolítása, és új vesék beültetése vált szükségessé. A további kezeléseknek köszönhetően a rák nem újult ki, évekig gyógyult volt. Hat hónappal ezelőtt azonban rosszindulatú daganatot találtak a jobb tüdejében, ami az alkalmazott kezelésekre nem reagált, és áttétet képzett a májban is. Felgyógyulásának esélye a jelen állapot szerint minimális…
– Ez tragikus, de mennyiben befolyásolja a reintegrációs programot? – kérdezte a tábornok. Krögler kissé rosszallóan nézett rá, majd folytatta.
– Görgei felesége nagyon rossz állapotban van, a férje rá sem ismerne. A Terminálban még egyszer utoljára úgy találkozhatnak, mintha el sem váltak volna.
– Ez hogy lehetséges? – vágott közbe a tanács egyik kitüntetésekkel alaposan dekorált tagja.
– Egyszerű. A Terminálban Görgei feleségének vizuális reprezentációját a tizennyolc évvel ezelőtti külseje alapján alkottuk meg. Elég lesz, ha akkor tudja meg, milyen állapotban van a felesége, ha már feldolgozta a dilatáció mértékét. Nem szabad egyszerre rázúdítani mindent.
– „Alkották meg?” – húzta fel a szemöldökét a tábornok.
– Igen, saját hatáskörben már mindent előkészítettünk. Csak a Bizottság végső döntésére várunk. Görgei feleségének tovább fog romlani az állapota, nem akartunk kifutni az időből.
– Értem – felelte szenvtelenül a tábornok. – A rehabilitáció pontos ütemterve?
– Minden azon múlik, hogy reagál. Ettől függetlenül a Terminálban legfeljebb öt napot tölt majd, elkerülendő a pszichikai függőség kialakulásának veszélyét – felelte Krögler.
A tábornok mellett ülő szikár, keskeny ajkú, hetven felé járó öltönyös férfi finoman felemelte a tollát, mire a tábornok intett neki.
– Krögler doktor, remélem pénzügyi tervezetet is mellékelt indítványához – mondta erőtlen hangon. – Tudtommal a Terminál működtetése rendkívül drága, és az idei költségvetésünk igencsak feszített.
– Öt nap, három nap biztonsági tartalékkal! Se több, se kevesebb! – válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon Krögler. – Ha a Terminál ez alkalommal is bizonyít, meghozhatja számunkra azt az áttörést, amit várunk tőle.
– Helyes! – felelte a tábornok. – Van bárkinek is megjegyzése vagy kérdése?
A teremben mindenki néma maradt.
– Akkor szavazzunk! Aki támogatja, hogy a reintegrációs programot a Terminál segítségével kezdjük meg, kézfeltartással jelezze.
Az asztal körül ülők egymás után emelték fel a karjukat. Krögler elégedetten elmosolyodott.
Görgei arra ébredt, hogy fáj a feje. Pontosabban ez volt az első dolog, amit felfogott önmagából és a világból. Lassan kinyitotta a szemét, majd mindkét tenyerével dörzsölni kezdte arcát. Látóterét először fehér fény, majd homályos alakzatok töltötték be. Ismét megdörzsölte az arcát, mire a kép végre kitisztult. Egy kórteremben feküdt. A testét könnyűnek érezte, de ezen kívül semmi rendkívülit nem tapasztalt. Lassan felült, és csak ekkor vette észre, hogy nincs egyedül. Az egyik sarokban egy fehér köpenyes férfi ült, aki biccentett, majd elégedett mosoly ült ki az arcára.
– Jó reggelt, kedves László! – mondta a férfi, és közben felállt. – Üdv újra itthon!
– Hol vagyok, és ki maga? – kérdezte Görgei, és közben tapogatni kezdte magát. – Mi történt az Albatrosszal?
A férfi arca komorrá változott.
– Krögler doktor vagyok, én vezetem a kórházat, amiben most vagyunk. Önnek szerencsére semmi baja, illetve már semmi. Elszenvedett ugyan néhány kisebb törést és zúzódást, de most már nyoma sincs a sérüléseinek – felelte. – Az Albatrosszal kapcsolatban azonban már nem tudok ilyen jó hírekről beszámolni – tette hozzá.
– Emlékszem a vészriadóra… a kapszulák felé rohantunk… és aztán… – Görgei kezébe temette arcát.
– Sajnálom, de vigasztalja a tudat, hogy ön nem tehet semmiről. A küldetés már kezdettől fogva kudarcra volt ítélve. A hajó elvesztése pedig…
– Teszek a küldetésre! Mi lett a többiekkel? – vágott közbe.
A doktor felállt, az ablakhoz sétált, és a mögötte elterülő tájat kezdte el vizslatni. Egy perc is eltelt, mire válaszolt.
– Tudtommal egyikük sem volt a rokona, vagy a barátja – felelte szenvtelenül.
– És? Ugyanolyan fickók voltak mint én. Együtt készültünk fel az expedícióra. Bár magának bizonyára csak nevek egy kartonlapon.
– Valóban. Egyiküket sem ismertem személyesen. Magáért viszont felelősséggel tartozom. Az a feladatom, hogy gond nélkül vissza tudjon illeszkedni a társadalmunkba. Ezért is ébresztettem fel itt, a Terminálban – mondta Krögler, miközben megfordult, és Görgei szemébe nézett.
– Hol? – kérdezte László meglepetten.
– Egy kísérleti eszköz, egy virtuális szoba. Kérem, ne ijedjen meg. A kiképzése során már amúgy is volt része hasonlóban. A különbség, hogy az évek során a technológiát tökélyre fejlesztettük, így nem tapasztal különbséget valóság és szimuláció közt.
Görgei meglepődött, de nem érzett félelmet, egyszerűen elfogadta azt, amit a doktor mondott.
– Talán furcsállja most a saját reakcióit, de az ébresztés során egy speciális készítményt adtunk magának, amitől könnyebben el tudja fogadni, amit hall és átél.
Kröglernek igaza volt. Görgei nem tudott dühös lenni rá, noha nem tetszett neki, amit mondott.
– Mennyi idő telt el?
– Két hét.
– Nem úgy értem. Mióta elindultam.
Krögler ismét az ablak felé fordult.
– Ön és a felesége is annyi időt töltöttek hibernálásban, amennyit terveztek – felelte egész halkan.
Görgeit mintha áramütés érte volna. Felpattant, lépett egyet, de rögtön meg is torpant.
– Viktória… a feleségem… engedjen ki innen… – a hirtelen jött stressz még a nyugtató gátjait is átütötte. Egy másodperccel később azonban ernyedni kezdett benne az indulat.
– Nyugodjon meg – fordult feléje Krögler. – Mindjárt találkozhat a feleségével.
– Hol? Kienged innen? Vagy felébredek, és a kórházban vár majd? – kérdezte nyugtalanul.
– Ön most is ébren van itt, velem, a Terminálban. A felesége is itt várja. Annyit kell tennie, hogy kinyitja azt az ajtót, átsétál a másik szobába, és máris találkozhat vele.
Görgei gondolkodás nélkül megindult az ajtó felé, majd megfogta a kilincset, de mielőtt lenyomta volna, megállt, és Kröglerre nézett.
– Ugye jól van? Nyugtasson meg, hogy semmi baja!
– Ugyanolyan üde és gyönyörű, mint aznap, amikor utoljára látták egymást – felelte Krögler. Arcára ismét ugyanolyan félmosoly ült ki, mint amikor Görgei magához tért.
A mérnök egy másodpercre becsukta a szemét, majd kinyitotta az ajtót, és szó nélkül távozott.
Az ajtó egy folyosóra nyílt, melynek egyik oldalán fehér székek sorakoztak. Fiatal nő ücsörgött az egyiken. A zajra odafordította a fejét, majd felpattant, és Görgei felé szaladt. Hang nélkül omlott a karjaiba, Görgei pedig szorosan magához ölelte. Hosszú percekig álltak így, miközben a nőt némán rázta a sírás.
– Viki… oly sokszor álmodtam rólad amíg úton voltam… nem szabadott volna itt hagynom téged – mondta László a felesége hosszú hajába fúrva az arcát.
Viktória egy arasznyit hátrébb lépett, majd Lászlóra nézett, és megfogta a kezét.
– Bárcsak bepótolhatnánk minden magányos és átsírt éjszakát – felelte. – Gyere! – tette hozzá, majd megfordult, és maga után húzta Lászlót, aki ködös szemekkel lépkedett mögötte.
Az utolsó ajtó egy parkra nyílt. A nap dél felé járt, szikrázóan sütött, de mégsem égetett. Lágy szellő fújt, és magányos bárányfelhők cammogtak át az égen. A fák közül madárcsicsergés hallatszott, a távolban pedig egy patak csörgedezett. László és Viktória kézen fogva sétáltak a füvön, el a kórház épületétől, be a fák közé. Egy lélek sem jött szembe velük.
Viktória a patakhoz vezette Lászlót. Lerúgta szandálját, majd belegyalogolt a vízbe. László követte. A víz kellemesen hűvös volt.
– Gyere! – húzta maga után férjét… – Amíg vártam, hogy magadhoz térj, bejártam az egész erdőt. Itt feljebb egy kis tóvá szélesedik a patak.
László nem szólt semmit, csak követte feleségét, akinek hófehér szoknyája minden egyes lépésnél vizesebb lett. Hosszú barna haját tincsekre szedte a szél, hamvasfehér karjait pedig libabőr pettyezte.
Ötven lépést sem tettek meg, és a patak mélyülni kezdett. Itt már a fák is sűrűbben nőttek, s méregzöld falként ölelték körbe a szélesre terülő patakot. Viktória elengedte László kezét, előreszaladt, be a sötétkék vízbe, majd egy csobbanással elmerült. Néhány másodperccel később felbukkant a víz alól, felállt, és hátravetette hosszú haját. A szétrepülő vízcseppek ezrei szikrákat szórtak a lombok közt betűző napfényben. László lassan megindult felesége után, az egyre mélyülő patakba. Kicsit furcsállta, hogy a víz itt sem hideg, de az eszébe sem jutott, hogy még mindig csak egy szimulációban van, és a patak hőmérséklete valójában csak egy változó a programkódban.
Viktória hosszú ruhája a testéhez tapadt, és a nedvességtől átlátszóvá vált, László csak most vette észre, hogy egy fehér bugyin kívül semmit sem visel alatta. Közelebb lépett a feleségéhez, de megcsúszott egy kövön, és nyakig merült a vízbe. Viktória jóízűen kacagni kezdett, de mielőtt felsegítette volna párját, lassan felhúzta ruháját, egészen a nyakáig, majd kibújt belőle, és bedobta a tó közepébe. László nem mozdult, csak gyönyörködött feleségében, aki ismét megrázta a haját, mellei pedig úgy ringtak, mint almák a szélben hajladozó faágon. Hosszú ideig nézték így egymást némán és mozdulatlanul, majd László felállt, átölelte feleségét, és smaragdzöld szemébe nézett.
– Soha többé nem hagylak el!
– Szeretlek – felelte a nő, és megcsókolta.
Percekig álltak így, egymást ölelve, majd Viktória egyszer csak kibújt férje karjai közül, és kiszaladt a tóból. László hirtelen nem értette a dolgot, de felesége kinézett az egyik fa mögül, és kacér pillantást vetett rá. László utánaszaladt, de mielőtt elkaphatta volna, Viktória nevetve odébb ugrott, és ismét szaladni kezdett. Egy darabig úgy kergetőztek a fák között, mint két kisgyerek, majd Viktória megadva magát lefeküdt az egyik fa tövébe, László pedig zihálva-nevetve vetette rá magát.
– Ejnye, hat éve nem láttalak, erre még meg is akarsz váratni? – nézett kicsit rosszallóan, de még mindig mosolyogva a felesége szemébe. Viktória arca egy pillanatra elkomorodott.
– Igazad van, bolond vagyok – felelte, majd elkezdte kigombolni László ruháját.
Viktória ismét megcsókolta férjét, majd a hátára fordította, az ölébe ült, és addig igazgatta a csípőjét, mígnem hangosan felsóhajtott. Ütemesen kezdett mozogni, fel és alá, majd előre és hátra, míg László először az ajkait, majd a nyakát kezdte csókolni, és a melleit markolászta. Hosszú percek teltek el így, majd a nő lefordult Lászlóról, és háttal a földre feküdt, magára húzva párját. Újabb ölelésben forrtak össze, Viktória László dereka köré kulcsolta lábát, és egyre gyorsuló ütemben és egyre hangosabban nyögdécselt. Egyszer csak halk sikoly töltötte be az erdőt, testük megfeszült, és néhány utolsó, feszes rándulás után elnémultak. Ugyanebben a pillanatban a szél zúgása hirtelen sistergésre váltott, Viktória bőrszíne pedig fakósárgára, majd szürkére, végül ismét üde fehérre változott. A jelenés idejére a nő teste megmerevedett, végtagjairól pedig eltűntek a libabőr apró kis duzzanatai. Mindez egy másodperc törtrésze alatt játszódott le, László pedig semmit sem vett észre belőle. Viktória már félig ernyedt testtel, csukott szemmel szuszogott a karjai közt. Újabb hosszú és néma percek teltek el, míg László leheletfinom csókokkal borította be felesége arcát, aki közben a hátát cirógatta. A nap már ferdén tűzött be a fák lombjai közt.
– Most már örökre veled leszek – suttogta Viktória.
– Örökre – ismételte meg László boldogan.
Krögler az irodájában ücsörgött, és az asztalán álló monitort figyelte, amelyen szinuszgörbék hada mellett apró kis ablakokban számsorok peregtek. Az egyik ablak hirtelen pirosra váltott, és pulzálni kezdett, de az orvos rezzenéstelen arccal bámulta tovább a kijelzőt. Egy idő után a vörösen pulzáló fény kialudt, majd az ablak bezárult, és más, kevésbé feltűnő ablakok nyíltak meg helyette. Krögler felállt, odalépett az egyik szekrényhez, kivett belőle egy üveget, és félig feltöltötte az asztalon álló poharát. Komótosan az ablakhoz sétált, és megállt előtte. Elmélázva nézte a kórház mögött elterülő erdőt a patakkal, majd nagyot kortyolt a whiskyből. A távolban vízesés morajlott.
Halk kopogás törte meg a csendet, majd az ajtó kinyílt, de Krögler ügyet sem vetett rá. Egy fiatal férfi hangja töltötte be a szobát.
– Uram… uram, a 23-as számú páciensünk… Görgei asszony…
– Tudom – felelte Krögler.
– Mit tegyünk, uram?
– Hamvasszák el – felelte szenvtelenül Krögler, majd újra a szájához emelte a poharat.
– És mi legyen a férjével? Kihozzuk?
– Maximum három vagy négy napja van hátra. Töltse azt vidáman – mondta Krögler továbbra is az ablaknak.
– Értem… és utána? – kérdezte óvatosan a férfi. – A bizottság…
– Köpök a bizottságra! Folytatjuk a kísérletet. Értékelhető adatokra van szükségünk. Tíz nappal tovább megyünk. Aztán majd kérdezősködhetnek, az már nem érdekel – fakadt ki. – Most pedig menjen, és ellenőrizze Görgei műszereit.
– Igenis! – felelte a fiatal férfi, majd sarkon fordult, és halkan becsukta maga után az ajtót.
Krögler visszaült az asztalhoz, megnyomott egy billentyűt a számítógépén, mire a számsorok helyett idilli kép jelent meg a monitoron egy fiatal párról, amint kézen fogva sétálnak egy erdei tisztáson. A férfi lehajolt, letépett egy kis virágot, és a nő hajába tűzte. A nő erre megpuszilta az arcát, majd vidáman megpördült, s miközben pukedlizett, finoman megemelte a szoknyája szélét, amiből csöpögött a víz.
Elolvasta:
657
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Aznap minden ólomsúllyal nehezedett rá. Az öltöny olyan volt, mintha mázsás páncél lett volna. Tudta, pontosan tudta mit kell tennie, hogy mi után, mi következik majd a temetésen. Érezte, hogy ennek így kell lennie, mégis eszelősen vágyott arra, hogy elszaladjon a család, a gyerekei, az unokái és a rokonság elöl, meg a részvétnyilvánítások kegyetlen perceitől. Nem akart sem kezet fogni, sem ölelkezni senkivel. Nem akart sírni sem mások előtt. Nem azért mert szégyellte, hanem mert egyedül akart lenni. Egyedül, a gondolataival, az emlékekkel, a mérhetetlen fájdalommal, s ezt mások jelenléte nélkül akarta megélni. A kis kápolnában sem figyelt a plébánosra. Nem jutottak el a tudatáig a szavai. Nézte a szőnyeg szélét, és arra gondolt, Éva az utóbbi időben mennyire szeretett a templomba járni, és ő csak ritkán kísérte el. Pedig gyerekkorában, minden vasárnap ott volt a szentmisén. Szülei megkövetelték. Volt elsőáldozó és bérmálkozott is annak-idején. Az esküvőjüket is templomban tartották, mert a szülők így akarták. Milyen gyönyörű is volt akkor Éva…, aki alig húsz évesen lett a felesége. Szép életük volt, három gyermeket neveltek, taníttattak. Móric biológus volt, Éva pedig egy neves gimnáziumban tanította rajzolás, festés gyönyörűségét. Már lány korában is szerelmese volt a kék pillangóknak. Eleinte csak rajzolta, színezte, később megtanult festeni, és rengeteg kék pillangó került ki az ecsetei alól. Kiállításokra is vitte őket…, de szép idők is voltak azok az évek!
Már megindult a menet a ravatalhoz, Móricot karolták a gyerekei…, de szinte nem is tudta, hogy hol van. A felhőket bámulta a gyászbeszéd alatt, és volt valami kis harag is a lelkében… miközben nézte a felhők közül átszűrődő júniusi fényt. Nem akart imádkozni, nem bírta elviselni a tudatot, hogy Évát beleteszik abba a kemény földbe, nem akarta a koporsót sem látni és a mindent beborító rengeteg koszorú közt lépkedni. Éva kezét vágyta fogni, ahogyan az esküvőjükön, és még utána sok sok éven át… Látni szerette volna a mosolyát, hallani a nevetését… és nézni, ahogyan az ecsetei nyomán szinte életre kelnek a kék pillangók…
Újra megindult a menet, és a füléhez eljutott néhány hang az énekből, mely a sok ismeretlen asszony ajkáról szólt „Kondul a gyászharang… eljött az óra” … egy pillanatra visszatért a valóságba. Érezte, ahogyan a nyakkendő fojtogatja, a nehéz zakó húzza , húzza lefelé…, miközben annak a fehér rózsának, amit a koporsóba kellett dobnia, a sok babrálástól kicsit letört a szárából. A markában tartotta egy ideig a földet, s nehezen indult meg, hogy a koporsóra szórja. Minden mozdulata, tekintete arról árulkodott, hogy nem akart itt lenni. A folyópartra szeretett volna rohanni, ahol annyit üldögéltek esténként, ahol horgászni tanította a srácokat… Az erdőben akart lenni, hogy átölelje a fákat. Ott tudott volna talán csak találkozni a Teremtővel… és megkérdezni: Miért?
A szertartás után a közeli vendéglőbe mentek, ezt legalább olyan nehezen viselte, mint a temetést. Sosem értette a temetési tor lényegét. Többször is az órájára nézett, és alig várta, hogy egyedül maradhasson. Két óra telt el, mikor elcsendesedett minden. Otthon lezuhanyozott és átöltözött. Elindult a folyópartra… gyalog. Sétára volt szüksége. A templom mellett kellett elhaladnia. Egy pillanatra megállt, felnézett a harangra, aztán lassan tovább lépkedett… A folyóparton csend volt. Csak a fák levelei sustorogtak. Egy kis ideig szemlélte a vizet, fél füllel hallgatta a madarakat, aztán kezébe temette az arcát, és zokogott. – Hogyan éljek így tovább? – kiabálta… és nézett az ég felé, mintha választ várt volna.
A nap már készülődött nyugovóra térni, amikor Móric megpillantotta a lábai előtt, a kis sárga virágon ücsörgő kék pillangót… Meg sem mert mozdulni. A pillangó azonban nem várakozott sokáig. Egyenesen Móric kezére szállt… Talán csak egy két perc telt el így, az ősz hajú férfi mosolyogva könnyezett. Aztán a pillangó, újra visszaszállt a sárga virágra. Egy pillanatig még ott várakozott, mintha figyelte volna a férfit, majd magasra repülve elszállt a lenyugvó Nap irányába. Móric önkéntelenül összekulcsolta a kezét… – Köszönöm Istenem. – Szólt halkan, és elindult hazafelé…
Wer reitet so spät durch Nacht und Wind?
Es ist der Vater mit seinem Kind;
Er hat den Knaben wohl in dem Arm,
Er fasst ihn sicher, er hält ihn warm.
Mein Sohn, was birgst du so bang dein Gesicht?
Siehst, Vater, du den Erlkönig nicht?
Den Erlenkönig mit Kron’ und Schweif?
Mein Sohn, es ist ein Nebelstreif.
„Du liebes Kind, komm, geh mit mir!
Gar schöne Spiele spiel’ ich mit dir;
Manch’ bunte Blumen sind an dem Strand,
Meine Mutter hat manch gülden Gewand.“
Mein Vater, mein Vater, und hörest du nicht,
Was Erlenkönig mir leise verspricht?
Sei ruhig, bleibe ruhig, mein Kind;
In dürren Blättern säuselt der Wind. –
„Willst, feiner Knabe, du mit mir gehn?
Meine Töchter sollen dich warten schön;
Meine Töchter führen den nächtlichen Reihn
Und wiegen und tanzen und singen dich ein.“
Mein Vater, mein Vater, und siehst du nicht dort
Erlkönigs Töchter am düstern Ort?
Mein Sohn, mein Sohn, ich seh’ es genau:
Es scheinen die alten Weiden so grau.
„Ich liebe dich, mich reizt deine schöne Gestalt;
Und bist du nicht willig, so brauch’ ich Gewalt.“
Mein Vater, mein Vater, jetzt fasst er mich an!
Erlkönig hat mir ein Leids getan!
Dem Vater grauset’s; er reitet geschwind,
Er hält in Armen das ächzende Kind,
Erreicht den Hof mit Mühe und Not;
In seinen Armen das Kind war tot.
TÜNDÉRKIRÁLY
Johann Wolfgang von Goethe
Ki vágtat széllel késő éjjel?
Az apa ő, a gyermekével,
Az ifjút – lehet – az ő karja
Biztonságos melegben tartja
Rejted szomorú arcod, mi bánt?
Látod, Atyám a Tündérkirályt?
Kard övén, korona homlokán?
Fiacskám, mindez csak ködfoszlány.
„Kedves fiam, gyere, jer velem!
Szép játékokat játszom veled,
Özön tarka virág a parton,
.Anyám arany leplét rád hajtom.”
Atyám, Atyám, tán’ füledig ér’
A Tündérkirály súg, s mit ígér?
Gyermekem csitulj, és légy nyugodt!
Aszott avar közt a szél zúg ott.
„Zsenge ifjú, velem eljössz- e?
Lányaim csókolnak ím’ össze.
Teszik, hogy folyjon éji Rajna,
Ringatnak táncra, bűvös dalra..”
Atyám, jó Atyám, te nem látod ott
Ő Sötétre lányokat hozott?
Fiam, lám’ ott ősz hagyá üszkét,
Kiszáradt rétek ilyen szürkék.
„Szeretlek, megkap szép alakod;
Nem jössz magad, bűbájom kapod”.
Jó atyám, atyám, most Ő megragad!
És Ő okozta fájdalmamat!
Az atya rémült, széllel vágtat.
Nyöszörgésre írt nem találhat,
Üggyel, bajjal ér haza, van ott,
Ám gyermeke karja közt halott.
(Ha nem is a Nagyháború száz éves évfordulójára pótolom ezt az “elveszett” írást, most, TRIANON évében, még van aktualitása.)
A száz évvel (2015) ezelőtti július 25-e vasárnap volt, és a mai szombat idézi Doberdó karszt fennsíkjának forróságát. Ez a nevezetes nap a második isonzói csatának időben mintegy a közepére esett, és a nagyháború legvéresebb összecsapása erre a napra mintha alább hagyott volna.
A tenger felől fújó, de a fennsíkon felforrósodott szél a halál szagát hozta a dolomitjába csekély mélységig belevágott futóárkokba, amelyeknek az ugyancsak kőből emelt mellvédjei mögött ott szorongtak mind a monarchia, mind a szövetségből áprilisban kiugrott olasz erők szerencsétlen bakái. Az ANTANT fűt-fát ígért a hadba lépő renegát olaszoknak: a Földközi-tenger északi partvidékét, Triesztet, Görlizet stb. és Ausztria déli vidékei mellett még török területeket is.
Azért a tüzérségek némi pergőtűzzel jelezték ottlétüket, és a kavernákban, barlangokban, bevésett alagutakban az éjszakai esővíz nem akadályozta nagyon a falánk patkányokat, hogy a kényszeredetten bóbiskoló katonák zsebéből, iszákjából élelmesen kilopják a száradozó katona-kenyeret.
A Kárpátokban és az olasz Alpokban már sok vért vesztett, sokadjára feltöltött, alföldi 39-es, gyalogos ezred egyik százada nehezen ébredt. Ez az ezred egyébként a VII. K.u.K. hadtest része volt, és a nagyháborúban szeretett „József apánk”-tól (József főherceg) a harmadik legtöbb vitézségi aranyérmet érdemelte ki. A körlet valamelyik elöntött futóárkában, ki tudja hányadik (nem az a “bizonyos”) Rácz Aladár, civil foglalkozására nézvést cigányprímás, a hadi gépezetben betöltött tisztsége szerint az ezred cigánya, javában nyakig volt édesded álmában.
Azt álmodta ugyanis, hogy az Ágota csárdában, Püspökladány alatt húzza a talp alá valót, miközben a vonójába egy mulatozó magyar úr százkoronás bankjegyet fűzött.
Aladár azt tervezte éppen, mennyi jár, és jut ebből a másodhegedűsnek, a kontrásnak, bőgősnek, cimbalmosnak, no, meg a klárnétosnak. Ekkor érte a bakancsát a rúgás.
– Ébredj, more! A fene a jó dógod! Dílig akarod húzni a csendest?! Elmulasztottad az digók dílelőtti ájtatatosságát, amikor az „Ó szólemijót” is elénekelték az egyházi ínekeik után, amit mink ugyancsak megtapsoltunk.
Aladár álmos szeme előtt Csatári őrmester körvonalai bontakoztak ki.
– Igenis, jelentem álázátosan! – hozta ki prímásunkból a regula a szavakat, a civil szokás meg azt, hogy hírtelen lekapta sipkáját, és meghajolt.
– Mi a fenét hajlongasz itt előttem, more? Harci feladat vár rád. Az éneklésben sem maradhatunk alul az ellenséggel szemben.
Azzal az őrmester leengedte csípőre tett kezét, majd megenyhültebb hangon folytatta:
– Vedd elő a száraz fát, aló, a százados úr kavernájához!
Aladár szó nélkül göngyölte ki kedves hegedűjének tokját pokrócából, és követte a nagy léptekkel, de kushadva közlekedő, ölesre nőtt feljebbvalót, annak egyértelmű intésére.
Ha ez a vasárnap nem is adott okot semmiféle áhítatra – a poshadó pocsolyák, az oszladozó, temetetlen holtak között -, a megkérgesedett lelkű magyarok szívére mégis valamiféle ünnepélyesség szállt. Veszélyérzetük is csillapodott.
A kacskaringós futóárok egy szárazulatra vezetett, ahova a kaverna be volt vájva. Már nem csak a század, de az ezred tisztikara is ott álldogált, mintegy rögtönzött férfikart alkotva. Aladár szinte roskadozott a nagy tisztesség súlya alatt, amikor az ezredparancsnok rádörrent:
Mikor látta hősünk, hogy nagyhatalmú parancsnoka rosszallólag csóválja fejét, még hozzáfűzte:
– Jelentem álássan. – Erre vitéz Korponay Dezső őrnagy elmosolyodott kackiás, Jávor-bajusza alatt.
– Ember, bökd már ki, mi lenne az?!
Aladár nem válaszolt. Elővette a hegedűt a tokjából. Megfeszítette a vonó lószőrből álló pászmáját, megpendítette az E-húrt, húzott a csavarzaton, majd hozzá igazította a többit, ahogy azt kell, és igen magas fekvésben, szinte üveghangokon játszani kezdett. A vonó alól keserves zokogással buggyantak ki a futamok.
A kezdő dallamsor cifrázása után, lentebb szállt a hegedű hangja, a játékban felszabadult cigány az ellágyult tisztikar felé fordult, és prímástól megszokott testtartással beintett az énekléshez.
A marcona, szakállas, éhes és meggyötört katonák torkából felcsendült minden férfiszomorúságuk bánata a mély és a magasabb regiszterekben.
A túloldalon, az ellenséges sáncok mögött felcsattant a taps. Aznap béke honolt az ellenséges felek között, hogy másnap véres öldöklésre keljen fel, valahol Kelet-Magyarország felől a Nap.
a házasság
nem tartotta
be ígéretét
senki sem
mondta többé
hogy szeret
csukta az ajtót
a hajópadló
nagyot
reccsent
lába alatt
pókháló lengett
a sarokban
halott színészt
siratott a taps
fejjel lefelé
himbálóztam
egy színházi
függönyön
a deszkákon
apám ordított
szedjem össze
magam
de a részek
szétgurultak
elvesztettem
szegény fejem
ölembe vettem
anyám helyett
hajam simogattam
