Apáti Kovács Béla : Az öreg ló és a szamár

Mese

 

Egyszer, amint a ló bandukolt hazafelé a poros úton, találkozott egy csacsival.

— Hová mész, te ló? — kérdezte a csacsi.

— Megyek haza — válaszolta a ló.

— Hol voltál?

— Elmentem a mezőre finom, bársonyos füvet enni.

— Hol van az a mező? — kíváncsiskodott tovább a csacsi.

— A folyón túl, ahol a magas hegyek kezdődnek.

— Hogyan tudtál átmenni a folyón?

— Átugrom.

— Te át tudsz ugrani azon a széles folyón?

— Az éhség nagyúr, barátocskám. Ha korog a gyomrod, akkor nincs akadály.

— Gazdád nem ad eleget?

— Adni ad, de én jobban szeretem a finom, bársonyos füvet. Amit a gazdámtól kapok az nem olyan jó. Gyere el velem hólnap arra a mezőre és kóstold meg!

— Messze van?

— Mondtam, a folyón túl, ahol a magas hegyek kezdődnek. Bizony elég sokat kell odáig bandukolni.

— Én akkor inkább nem megyek. Nekem jó, amit a gazdámtól kapok — mondta a csacsi és elszaladt.

A ló furcsállóan nézett a füles után, és csak ennyit mondott:

— Ha neked az jó, akkor csak edd azt, amit a gazdád eléd rak.

Hazaérve a ló bement az istállóba és álmodozva gondolt a mezőre, ahol a fű finom és bársonyos. Amikor csak az istállóban volt, mindig odavágyott. Ez éltette. Talán, ha nem mehetett volna el, szíve meghasadt volna. De így mindig volt remény, és cél, hogy túlélje a napot.

A csacsi megnőtt és nagy szamár lett belőle. Ha úgy vesszük, jó volt a sora. Gazdája mindent elébe rakott. Semmire sem volt gondja. Csupán annyi volt a feladata, hogy nap, mint nap egy nehéz kordét kellett húznia fel a hegyre és le a völgybe.

Állandóan a kordé elé volt kötve. Sokszor még éjjel sem pihenhetett.

Egyik nap, amint húzta a nehéz kordét, meglátta a lovat, aki nagyon megöregedett. Szépen, komótosan ballagott a mezőre, finom, bársonyos füvet enni. Eszébe jutott az egykori találkozásuk. Szomorúan nézett a lóra. Szerencséjére a gazdája bement az ivóba. A szamárfogatát leállította az út mellé, jutott egy kis idő a pihenésre. Az öreg ló melléje ért.

Mindjárt megismerték egymást.

— Hová mész, te szamár? — kérdezte az öreg ló.

A szamár szomorúan válaszolta:

— Gazdámnak viszek fel a hegyre egy kordé nehéz követ.

— Jó neked, mert mindened megvan. Ha fúj, ha esik, vagy szépen süt a nap, nem kell ennivaló után kajtatnod.

— Hiszen neked is van gazdád. Van fejed felett tető…

Az öreg ló szomorúan közbevágott:

— Ez mind igaz, de már megöregedtem. Istállóban nem nagyon szívelnek. Minap is hallottam, amint szénát rágcsáltam a jászolban, amikor a gazda fia megjegyezte: „Csak teher nekünk ez a vén gebe. Elvihetné a Halál”. Barátom, én már semmire sem vagyok jó.

— Ott a mező, finom, bársonyos füvekkel, túl a folyón, a magas hegyeknél. Csak átugrasz a folyón, és már meg is érkeztél. Bár hallgattam volna rád és legalább egyszer életemben legelhetnék azon a csodás mezőn.

Az öreg ló elnevette magát.

— Mező finom, bársonyos füvekkel? Talán valamikor szép és jó volt, de ma már fájnak a lábaim. Minden lépés maga a kínszenvedés, mire odaérek. Kinek van kedve ugrálni? Főleg széles folyón át. Úgy határoztam, ma még egyszer elmegyek, és befejezem. Rágcsálom, amit a gazda fia undorral elém vett. Nem jó megöregedni, barátom. Irigyellek, mert fiatal vagy és élettel teli duzzadó erővel húzhatod a kordét. Szívesen cserélnék veled.

— Pedig egykor, milyen vidám voltál, és dicsekedtél a folyón túli mező finom, bársonyos füvével.

— Igazad van, de akkor azt hittem, mindig így lesz. Sajnos megöregedtem. A mező után hazamegyek és várom a Halált.

— Jaj, Istenem, mit beszélsz?

— Nem tehetek mást. A házbeliek terhére vagyok. Nem jó így élni. Te legalább húzhatod a kordét, még ha nehéz kővel is van megrakva.

— Lehet, hogy én sohasem fogok eljutni arra a mezőre. Nekem csak a munka jutott osztályészül.

— Igen barátom, ilyen az élet. Nincs mit tenni. Bele kell törődnünk a sorsunkba.

— Így bizony. Bele kell törődnünk, ha tetszik, ha nem. De már látom, jön a gazdám. Mennem kell. Isten áldjon! Üdvözlöm a folyón túli mezőt, ahol finom, bársonyos fű van.

— Isten áldjon! Soha ne add fel! Hátha egyszer mégis sikerül eljutnod arra a mezőre.

 

Az öreg ló és a szamár még egyszer, utoljára egymásra nézett, majd elindultak ki-ki a maga dolgára.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:01 :: Apáti Kovács Béla
Szerző Apáti Kovács Béla 193 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.