Vandra Attila : Nikáb 28. Terápia közben nincs telefonálás!

Maurice Ory fel akarja jelenteni Saint étienne-i kollégáit sírgyalázásért, ám közben Julien forró nyomra bukkan. A két felügyelő és Julien az Abipal házaspárhoz megy… tiszta vizet önteni a pohárba

 

 

Maurice Ory nem tudta folytatni, mert megcsörrent a telefonja. Azzal a szándékkal vette elő, hogy lezárja, de amint meglátta a kijelzőn Lafayette ezredes nevét, elsápadt. Eszébe jutott reggeli beszélgetésük. Önkéntelenül is felállt, miközben megnyomta a felvevő gombot. Az ezredes magából kikelve üvöltött:

— Ory felügyelő! Azt parancsoltam önnek, hagyjon abba minden jellegű nyomozást, és azzal a feltétellel nem függesztettem fel, hogy még ma megkezdi a pszichoterápiát! Most tudtam meg Grandpierre ezredes úrtól, hogy ön Saint Étienne-ben van, és…

Wattana kitépte a telefont a felügyelő kezéből, majd jellegzetes thai kiejtésével ellentmondást nem tűrően reccsent rá a felügyelőre, úgy, hogy a telefonáló is hallja:

— Terápia közben nem telefonálunk! Ha hozzám akar járni, akkor ez az első szabály, amit be kell tartania! Még akkor is, ha maga az államelnök hívja fel!

Csak miután befejezte a mondanivalóját bontotta a hívást, és a telefont is lezárta. Maurice Orynnak a keze viszont remegett, miközben visszarogyott a székre, amelyen azelőtt is ült.

— Most átül ide a fotelbe, s egy jógagyakorlattal átveszi az ellenőrzést a szívdobogása felett… — lépett hozzá Wattana, hogy segítsen neki átülni. — Ne féljen, nem a lábait akarom összebogozni — nyugtatta, miközben a csuklóját fogva kitapogatta a pulzusát. Megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit. A fotelt, amelybe leültette a felügyelőt a görgő kerekein a fal felé fordította, majd folytatta: — Előbb a légzésre koncentrálunk…

A felügyelő eleinte szófogadó gyermekként követte a tanácsait. Ám csakhamar észbe kapott, hogy neki most nincs ideje erre, mert…

— A többieknek most egy hideg fejel gondolkodó Maurice Oryra van szükségük! Ez most sürgősebb! — szólt rá a pszichológus.

Valamiképp nem lehetett vele vitatkozni. Újra visszahuppant helyére, némileg Wattana keze nyomásától is segítve. Angélique eközben intett a többieknek, kövessék a másik szobába, majd óvatosan becsukta maguk mögött az ajtót. Legrand felügyelő szemrevételezte, hogy a szoba egy erkélyre nyílik, a ház asszonya pedig kérdő tekintetére intett neki, csak menjen. Már félúton elővette telefonját, és tárcsázni kezdett.

Nem telt bele tíz perc, és kinyílt az ajtó a két szoba közt. Egy láthatóan nyugodtabb arcvonású Maurice Ory lépett be, Wattanától követve.

— Jobban van? Megnézhetem a pulzusát? — mosolygott rá Angélique, miközben kérően előre nyújtotta a kezét. — A felügyelő engedelmesen nyújtotta oda. —  Nyolvanöt…  — nézett a férjére.

— Valamivel kevesebb, mint százharminc… — mosolygott vissza Wattana. — Ezeket a gyakorlatokat napi négyszer önmaga is elvégezheti. Még munkaidő alatt is, egy szivarszünetben!

— Nem dohányzom… Öööö… Megértettem.

— Ha nem akar infarktust kapni, mielőtt letartóztatja felesége gyilkosait, akkor komolyan vegye fontolóra a pszichoterápiát, mert dühkitöréseinek, a helyzetek túlreagálásainak pszichikai okai vannak, amelyek egyértelműen felesége halálával kezdődtek.

— Ha elfogad, akkor…

— Természetesen. De két feltétellel. A terápia csak a terápiáról szól, és semmi másról, és szigorúan betartja a terápiás szerződést, amelyet még a kezelés megkezdése előtt aláíratok önnel.

— Akár most is aláírhatjuk. Hol a telefonom? — kezdte keresni.

Wattana áthozta a másik szobából. De mielőtt odaadta volna, a magával hozott formanyomtatványt kitöltötte, beleírta a terápiás szerződésbe a megbeszélt feltételeket, majd átadta aláírásra. Mielőtt Maurice Ory bekapcsolhatta volna a telefonját, Bernard Legrand bejött az erkélyről.

— Mivel utána néztél — nézett Julienre —, hogy Mohamed és Safya Haloumi csak délután érkezett meg Algériából, tehát Safya nem lehetett a nikábos nő „Maryam” saint étienne-i feltűnésekor, s virágot sem helyezhetett Angélique Ory sírjára. Megvádoltam ezzel. Jól számítottam, pont az algériai tartózkodásával igazolta alibijét, s azt állította, végig ott voltak, ha akarom, nézzem meg az útlevelében a pecséteket. Érdeklődött, miből gondolom, hogy ilyent tett volna? Azzal érveltem, hogy Maryam Anwari az unokabátyja, Ali ibn Chérif menyasszonya volt, és ezért gondolom, hogy ő próbálta félrevezetni a rendőrséget. Erre lotyónak nevezte, és gyűlölködő hangnemben tagadta, hogy Maryam Ali menyasszonya lett volna. Titkolta a tongai útját, és ez egyértelmű bizonyítéka annak, hogy nem a csendes-óceáni szigetország szépségei vonzották oda. Nyomoznak utánuk!

— Nincs az a bíróság, ami ezért elítélné őket… És azt sem bizonyítja, hogy ők aktiválták a bombát — sóhajtott Maurice Ory, miközben bekapcsolta a kezében szorongatott készüléket, amely egy nem fogadott hívást és egy SMS-t jelzett, mindkettőt a parancsnokától. A többiek várakozóan elhallgattak. Nem kellett kihangosítania, mert Lafayette ezredes jókora hangerővel nyomatékosította a mondanivalóját. Elszokott az olyan hangnemű rendreutasítástól, amit Wattanától kapott, mert az, bár indirekt módon, de neki is szólt. Másrészt nem ejtették fejre. A thai kiejtés erősen valószínűsítette a hang tulajdonosát.

— Ne nézzen hülyének, Ory felügyelő! Nekem ne próbálja bemesélni, hogy pszichoterápiára ment az Abipal családhoz! És ha nem bízik meg a rendőrség pszichológusában, akkor nem talált volna magának Lyonban szakembert, akihez fordulhatott volna! 

— Nem ismerek senkit Lyonban, aki jóga-terápiával gyógyítana — nőtt gombóc Maurice Ory torkában a hazugságtól, de már nem volt visszaút. — Tízpercnyi kezelés után a pulzusom százharmincról nyolcvanhatra csökkent. Legrand felügyelő ajánlotta, és…

— Pont ez az! Megszegte a parancsomat! Mit keresett nála?

Eközben Bernard Legrand meglobogtatta az asztalról felvett szerződést, lefényképezte, és jelezte, hogy átküldi e-mailben, tudja a címet.

— Régóta ismerjük egymást, a közös nyomozás alatt összebarátkoztunk. Látta a riportot a TV-ben, és megkérdezte, mit szólt ön hozzá. Akkor ajánlotta, amúgy is meg akarta osztani velem nyomozása eredményeit, ami nem telefontéma. Nem vallattam ki senkit, nem használtam a számítógépet, nem tartottam megfigyelés alatt senkit, és nem adtam ki utasításokat ebben az értelemben. Csak vele és gyakornokával, meg az Abipal házaspárral beszéltem. Nem vesztem össze senkivel. Legrand felügyelő itt van mellettem, igazolhatja. Most, miközben beszéltünk, átküldte önnek a terápiás szerződés fényképét. Vagy inkább Wattana Abipallal szeretne beszélni?

— Reggel, amikor bejövök a kapitányságra, itt találjam az ajtóm előtt, és az asztalomon legyen egy részletes jelentés a mai napjáról! Megértette? Ne nézzen hülyének! Mit csinál még ott?

— Angélique Abipal megígérte, hogy megmutatja a nászútjukon készített képeket.

Miután bontotta a vonalat, Lafayette ezredes hátradőlt székében, és próbálta megemészteni a hallottakat. Végeredményben… Azért küldte kényszerszabadságra, nehogy feltupírozott idegállapotában valami bajba keverje magát, ami nemcsak neki, de a rendőrség hírének sem használna. Tegnap este Maurice Ory attól kelt ki magából, hogy valaki Maryam Anwari nevében virágot helyezett felesége sírjára… Ha feltételezte, hogy Angélique Abipal keze van a dologban, akkor neki kellett volna támadnia. S most fényképeket nézegetnek… Rendőrösztöne, (hiszen volt ő is nyomozó ifjabb korában), viszont csilingelt. Aztán tudatosult benne, hogy Legrand felügyelő munkaideje alatt nézeget képeket, és Maurice Ory Grandpierre ezredest kereste egy adott pillanatban. Mit akarhatott vele? Hiszen ha most még ott vesztegeti idejét, mire befejezi, az ezredest már nem találja a kapitányságon… És Wattana Abipal ma rendel? Hiszen vasárnap van! Kézbe vette a mobilját, már-már visszahívta beosztottját, végül úgy döntött, inkább holnap reggel beszél a fejével. Jobb, ha a jelentésével szembesíti. Mindenesetre most ott úgy tűnik, a hangulat ott békés…

 

— Csakhogy a Haloumiknak alibijük van… — sóhajtott Bernard Legrand, miután lyoni kollégája bontotta a vonalat. — Felhívtam a terrorelhárítást. Ők azoknak, akikkel Ali ibn Chérif az utolsó két nap beszélt, ellenőrizték az alibijét. Mohamed Haloumi a robbantás előtt és ideje alatt Ali ibn Chériffel együtt annak munkahelyén a szervizben lebzselt. Kollégái igazolták. Felesége is megjelent nem sokkal a robbantás után, és együtt mentek el. Negyed óra alatt még magánrepülővel sem érhetett Lyonból Saint Étiennebe…

— De mennyivel a robbantás előtt aktiválta a bombát? Hiszen mozgásra aktiválódott a gyújtószerkezet… — vágott az agya Maurice Orynak. — Safya Haloumi járt-e vajon Lyonban aznap? Erre kellene bizonyíték!

— Már intézkedtem. Hallottam, amint Legrand felügyelő úr a Haloumik alibije iránt érdeklődik… Jött egy ötletem… — szólt közbe Julien. — Miközben ön a terrorelhárítással beszélt — fordult feléje beszéd közben —, én felhívtam a közlekedésieket, és megkértem őket, nézzenek utána, a Haloumi házaspár autóinak mi a rendszáma, és tankoltak-e aznap az autópálya környékén. Várom válaszukat.

— S neked kiadják ezeket az információkat? — hüledezett Bernard Legrand.

— A… Öööö… A felügyelő úr nevében kértem…. — pirult el Julien. — Ön el volt foglalva, és…

— S arra ki adott engedélyt?

Julien telefonja épp jókor szólalt meg, hogy legalább rövidtávon megússzon egy fejmosást.

— Széna vagy szalma? — érdeklődött a két felügyelő kórusban, amikor a srác bontotta a vonalat. 

— Tele volt a tankja… Aznap reggel Saint Étienne-ben töltötte meg… — felelte, de hamiskás mosoly bujkált a szája szélén. — Úgy gondoltam, kliensünk eléggé igyekezett Saint Étienne-be alibit igazolni magának. Azon az autópályán gyakran radaroznak… Erre is rákérdeztem. S még Lyon közelében az autópályán, Saint Étienne felé haladva belefutott egy radarba. Százhetvenkilenccel hajtott. Fényképes bizonyíték van rá… A büntetést már kifizette. Ha csak egy leheletnyivel hajt gyorsabban, elveszik a jogsiját. Még nem volt közlekedési kihágása, még parkolójegy sem.

— Sajnos ez is csak indirekt bizonyíték — sóhajtott Maurice Ory. — Indítéka volt, lehetősége volt, az is, aki megtanítsa a bomba használatára, járt a helyszínen a merénylet előtt, s próbált alibit szerezni. Tagadja, hogy nyomozott Maryam Anwari és Joseph Beaumarchais után… A bíróságon viszont ennyi nem elég. Abdul Anwari nem vall ellenük, szerinte Ali ibn Chérif a tettes, ez viszont nem igaz, hiszen neki alibije van. Még kell valami a kezünkbe…

— Mit tudnak róluk? — szólt közbe Wattana.

— Mindketten a terrorelhárítás figyelmében vannak, feltételezett ISIS-kapcsolatuk miatt. Ám bizonyíték ellenük nincs. Mohamed Haloumi elektromérnök, kommunikáció-technikára szakosodott. A Buygues Telecom telefontársaságnál dolgozik — felelte Bernard Legrand.

— Mi Orange-osok vagyunk… — ellenkezett reménykedve Angélique.

— Szerencsére én is — folytatta a felügyelő egy pillanatnyi szünetet tartva, mert eszébe jutott a Tongára küldött SMS. — Safya Haloumi riporter egy bulvárlapnál. Sofie néven ír vitriolos cikkeket. A helyi TV-nél is bedolgozik. Általában nem visel nikábot, csak a haját takarja.

— Miként fér ez össze a muszlim erkölccsel? — kérdezte az asszonyka.

— Minél züllöttebb képet fest magáról a keresztény társadalom, annál inkább vágynak majd a rendre, amelyet az iszlám sária biztosít számukra… — szólt közbe Maurice Ory.

— Használhatnám a számítógépet? — érdeklődött Julien Angéliquetől, mint akinek támadt egy ötlete. Sebesen váltogatott a weboldalak közt, úgy, hogy az őt hátulról követő két felügyelő nem is tudta elolvasni, s máris újabbat nézett meg. Hamarosan a fiú jelentette.

— Azt hiszem, tudom, kinek adja le Petit őrmester úr a jelentéseit!

— Safya Haloumi? Honnan tudod? Miként jöttél rá?

— Átnéztem több gyanús körülmények közt kiszivárgott rendőrségi adatra támaszkodó cikk első szerzőjét, hogy ellenőrizzem sejtésemet. Amíg Petit őrmester úr után nyomoztam, ez a részlet nem érdekelt. Most megnéztem még egyszer a helyi TV weboldalán a tegnapi riportot a temetőből. Kinagyítom a képet! A háttérben a riporterek közt kit látunk?

— Egy iszlám előírás szerint haját kendővel takaró nő. Az arca nem látszik…

— Aki történetesen egy piros Mini Cooperből száll ki! Olyanból, amilyent Safya Haloumi vezetett, amikor megbírságolták gyorshajtásért. Három és fél órával azelőtt szállt le a repülőről, Algériából jövet, volt ideje Lyonba érni.

— De honnan tudta meg, hogy mi történik a temetőben? — akadékoskodott Maurice Ory. — Mert ezt Petit őrmester úr sem tudhatta.

— Nem. De én tettem róla… — vigyorgott Julien. — Feltalálták a névtelen  SMS-t… A barátnőm is riporter. Elég sok szakmabelit ismer… De nem a saját telefonjáról küldte… Ő volt „Maryam” is. Még ki sem szállt a lyoni rendőrség, és a sajtó már úton volt a helyszín felé…

Nem tudta folytatni, mert megszólalt Bernard Legrand telefonja.

— Grandpierre ezredes úr… — figyelmeztette a többieket, maradjanak csendben.

Amint bontotta a vonalat, tekintette nem sok jót ígért. „Maryam” saint étienne-i felbukkanása után a TV-ben bemutatott filmecske miatt a parancsnok értelmetlenségnek tartotta a további megfigyelést, hiszen a sajtó által mindenki értesült a megfigyelésről. Ugyanakkor máshol lett nagy szükség a megfigyelőkre. Ráadásul Grandpierre ezredes is jelentést kért Bernard Legrand aznapi tevékenységéről. Méghozzá még aznap. Ha egy fél órán belül nem indul el, már nem találja a kapitányságon. Az idő szorításába kerültek, mert másnap Angéliquenek iskolába kellett mennie. Busszal jár és gyalog…

A Haloumi házaspár szembesítése a vádakkal, és letartóztatása nem tűnt járható útnak, hiszen egy jó ügyvéd szabadlábra helyezteti őket, ha nem szereznek biztosabb lábakon álló bizonyítékokat. Akkor pedig megszervezhetik az Abipal család egyik tagjának megzsarolását, vagy épp…

Angélique falfehéren kapaszkodott a férjébe.

Bernard Legrand felállt a helyéről távozásra készen, azzal a gondolattal, hogy még legalább huszonnégy óra haladékot kér az Abipal házaspár lakásának megfigyeléséhez, de egyelőre halogatta az elmenést. Több terv is született, de valamennyit elvetették. Fiaskó esetén csak annyit értek volna el, hogy a Haloumik rájöjjenek: nyomukban a rendőrség. S ha csak egy kicsit is gyanakodnak, nem vették be Maryam jelenlétét Franciaországban, akkor biza a kudarc adott. Végül Wattana szólt közbe:

— Talán rossz irányban keressük a megoldást. Idő szorításában érezzük magunkat, és ezért hibázunk. Mind azt próbáljuk elkerülni, hogy a Haloumik megtudják, hogy a rendőrség felfigyelt és gyanakszik rájuk. Mi lenne, ha tudomásukra hoznánk, hogy gyanúsítottak?

— Eltűnnének, mint a kámfor. Mire a rendőrség észbe kapna, és kiadná ellenük a nemzetközi körözést, már túl lennének az EU határain. Svájcban, amely alig két-, két és fél óra autóút, repülőre ülnének, és meg sem állnának Algériáig.

— Hacsak nem biztosak abban, hogy Maryamék nyomában vannak. Egy indián bölcsesség azt mondja: „mindenkiben él két farkas, egyik a gonosz, a másik a jó. Az lesz a hatalmasabb, amelyiket eteted. Ők az elsőt táplálták, miközben abban a meggyőződésben éltek, hogy a jónak kedveznek. Fanatikusan akarják végrehajtani Ali ibn Chérif tervét. Távozásukkal kudarcot vallanának. Előbb el kell végezniük a rájuk hagyott feladatot… Eközben a rendőrséggel a sarkukban hibákat fognak egymásra halmozni.

— Ehhez viszont százegy százalékig meg kellene legyenek győződve arról, hogy itt van a városban. De… — ellenkezett Legrand felügyelő már kilinccsel a kezében.

— Teszek én róla. Petit őrmester mikor lesz szolgálatos? Kérem azt a csokorfeliratot. Ez ugye Maryam Anwari kézírása? — szólt közbe Maurice Ory… — Tegnap idegességemben a másik a csomagtartóban maradt, elfelejtetem leadni, mint bűnjelet.

— Igen… Az övé… Délután… — nézett megütközve Bernard Legrand máskor a szabályzatot a pápánál is katolikusabban kezelő kollégájára. — De miként hozzuk tudomás… — pillantott órájára, majd kijelentette — Mennem kell!

— Nekem van egy ötletem!  — villanyozódott fel Julien. Felettesének viszont ettől még a talpán is felállt a szőr. Könyörgő szemekkel nézett előbb Maurice Oryra, majd Wattanára, miközben becsukta maga után az ajtót.

Mielőtt Bernard Legrand Grandpierre ezredes irodája elé ért volna, utolérte egy SMS. Feladója: Julien. „Kérjen engedélyt az ezredes úrtól extrém sportra! Részletek később! M.O.” Tehát veszélyes játék… és Maurice Ory beleegyezett…

— Isten óvjon minket! — fohászkodott, mielőtt bekopogott a parancsnokhoz.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 769 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.