Deme Dávid : Törött Idő

Nyomtatás

Még mindig érződött a füstszag, kifejezetten a konyhából, ahol a tűz volt. Hiába szellőztettünk már három napja, a szag olyan, mint egy alattomos folt a pólódon, ami a kézi sikálás ellenére se akar teljesen eltűnni. Ahogy a foltok annyira nem zavarják a pasikat, úgy engem se nagyon érdekelt már a füstszag. Barátnőmet már annál inkább. Igaz, egy szóval se említette, de láttam az arcán, hogy ha nem kértem volna meg arra, hogy hagyja abba a bocsánatkérést, akkor újra hozzám fordulna és bocsánatot kérne. Figyelmetlen volt? Igen. Elkerülhető lett volna az, hogy sütés közben felgyújtotta a konyhaszekrényt? Igen, pláne ha végig a konyhában marad. Felfogta, hogy ez az ő hibája? Természetesen. Soha többet nem fog ilyet csinálni? Őszintén szólva, nem tudom. Félre ne értsd, kedves idegen, nem azt mondom, hogy már holnap újra fel fogja gyújtani a lakást, csak azt, hogy a természetéből fakadva egy idő után (nagyon hosszú idő után) biztos, hogy visszaesik a régi szokásaiba. Ezért pedig nem hibáztathatom, mert én is ilyen vagyok. Az egyetlen, amit tehetek, hogy néha emlékeztetem arra, hogy mit csinált, így talán az eszében lesz, hogy legközelebb jobban odafigyel a dolgokra. Az emlékeztetés nem lesz nehéz. Hetente vagy havonta egyszer a telefonom ébresztőzenéjének a Prodigy Firestarter című számát állítom be (magyarul: tűzgyújtó). Van, amikor én választom ki a filmet, amit este nézünk, és még mielőtt a valódi választásomat indítanám el, szépen lejátszom Stephen King Tűzgyújtó c. könyvének filmesített változatát.

Szóval lényeg a lényegbe: felesleges a múlton rágódnunk, változtatni nem tudunk rajta. Legalábbis ezt hittem, egészen addig, amíg észre nem vettem azt a törött órát. 

Éppen a ruhámat próbáltam diszkréten megszagolni — valamiért még mindig füstszagot éreztem —, amikor megláttam egy fényújság aljában egy összetört faliórát. Az, hogy az óra törött — fekete külső pereme félrecsúszva hevert mellette — még nem jelentett semmit, de az üveg törésmintája már annál inkább. Akár hiszel nekem, kedves idegen, akár nem, pontosan úgy feküdtek a törött szilánkok, mintha egy ablakot formálnának. Négy négyzet alakú darabka, egyenlő távolságra egymástól, és egy pár nagyobb szilánk, mely körbefogta és egy átölelő négyzet formájában szó szerint keretet adott a képnek.

 Voltál már valaha egy igazán magas épület tetején, vagy az egyik felsőbb emelet erkélyén? Az természetes, hogy mindenki kinéz és megcsodálja a látványt, de amiről kevesebben beszélnek, az a kis hang, ami ilyenkor mindenki fejében megszólal: Ugorj ki! — csilingeli bátran, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. — Tudsz repülni! — teszi hozzá kedvesen, mintha csak ennyi kéne ahhoz, hogy eleget tegyünk neki. Én, amikor megláttam az ablakra törött órát, rögtön ez a hang szólt hozzám, és ugyanolyan kedvességgel bíztatott, mint eddig: Érintsd meg! A különbség csak annyi, hogy az erkélyes jelenetekkel ellentétben most hallgattam rá. A világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy odamenjek, és közelebbről megvizsgáljam az esetet, míg a magaslatoknál elhangzott repülési felhívás teljesen távol állt tőlem.

Felemelő érzés volt engedni a csábításnak, mintha minden egyes lépéssel egy-egy rám nehezedő súlytól szabadítanának meg. Aztán megtörtént, amint hozzáértem az üveghez, megvágtam a kezemet. Még megijedni se volt időm, ugyanis a vérem elkezdte körbefonni „az ablakot” és ami még furcsább, a darabkák elkezdtek összeolvadni és az óramutatók — melyek egészen idáig teljesen szabályosan ketyegtek — villámgyorsan elkezdtek visszafelé pörögni. Amilyen gyorsan végbement a változás, olyan gyorsan szippantott be magába az óra — én legalábbis így éreztem — és a zsúfolt pesti forgalom zaja helyett egy magabiztos srác hangját hallottam, ahogy megtölti az egész osztálytermet:

— Sziasztok! Arany János vagyok, de szólítsatok csak Janeknak. Amit tudni kell rólam, hogy van egy kutyám…ja és egy öcsém.

Évek teltek el az óta, mióta ezt a bemutatkozó szöveget legutoljára hallottam, de ennek ellenére rögtön tudtam, hogy hol vagyok. Visszatértem a 2006-ba, gimnáziumi éveim első — pontosabban szólva nulladik — napjára, amikor mindenki bemutatkozott egymásnak.

A tanterem pódiumán álló sportos, barna hajú, és barna szemű fiú pedig nem volt más, mint Janek, akit körülbelül tizenöt perce ismerhettem meg. Érkezése előtt idegesen ültem a padomban, mostani magabiztosságom majdnem teljesen hiányzott belőlem, és féltem, mert akkoriban nagyon gyenge — illetve ami még nagyobb problémát jelentett — eléggé rossz első benyomásokat keltettem az emberekben, általában valamilyen félreértés miatt. Ez a kölyök meg csak fogta magát, beült mellém és elkezdtünk beszélgetni egészen addig, míg elsőként sorra nem került a bemutatkozásban.

Az osztály hangos nevetése és az osztályfőnökünk rosszalló mosolygása kíséretében másztam meg a pulpitus magaslatait. Most is ugyanúgy féltem, mint amikor ez az én idővonalamban történt (igen, kedves idegen, ha eddig nem volt nyilvánvaló egy időutazásban volt részünk), de volt egy tervem, illetve ami még fontosabb, tudtam, hogy miért pont „ekkorra” kerültem, a kulcsfigura pedig nem kisebb személy, mint az én friss új barátom, Janek.

— Üdv mindenkinek! — bár a hangom nem volt olyan mély, mint amilyennek szerettem volna, de legalább nem akadt el, egészen addig, míg mondandóm végére nem értem. — Én Deme Dávid vagyok, és nagyon remélem, hogy csodás emlékeket tudunk majd együtt szerezni ez alatt a négy év alatt. Mondjuk, én személy szerint már úgy érzem, mintha mindannyiótokat évek óta ismernélek.

Ezen a ponton egy pár osztálytársam elmosolyodott, de korán se volt olyan sikerem, mint Janeknak a bemutatkozással. Szerencsére azonban az én csattanóm még hátra volt:

— Hiszen itt van Janek, Dorina, Armand, Zsuzsi…

Sorban végigmentem minden osztálytársam nevén, ami önmagában nem lett volna nagy szó, de én érkeztem utolsó előttinek (lehet tippelni, hogy ki volt az utolsó, de adok neked egy kis segítséget, kedves idegen, van egy kutyája… ja és egy öcséje), és nagy aggodalmaim közepette nem is beszéltem senkivel. Senki se jött oda hozzám, leszámítva egyvalakit, aki boldogan huppant le a mellettem lévő székbe és kezdett neki a szövegelésnek.

A szemek lassan elkerekedtek, egyes arcokon láttam a meglepetést, másokén a döbbenetet, de majdnem mindenki tekintetében éreztem a félelmet. Mikor végeztem a névsorolvasással az osztályfőnökhöz fordultam:

— Sajnos nem lesz velünk könnyű dolga, tanárnő, de kérem, maradjon végig a vezetőnk! Ígérem, megéri.

Természetesen a saját idővonalamban végig velünk maradt Az Ofő, de a harmadik tanévünk januárjától már egyre gyakrabban emlegette, hogy átad minket másnak. Janek azonban ezeket a szavakat már nem hallhatta, ugyanis ő addigra már meghalt.

— Ezt hogy a francba csináltad?

Úton voltunk hazafelé, és körülbelül a táv felénél járhattunk, mire elég bátorságot szerzett a barátom ahhoz, hogy feltegye ezt a kérdést. A kis bűvésztrükkös bemutatkozásom előtt megbeszéltük, hogy mivel három utcára lakunk egymástól, így közösen megyünk haza, és mivel jó idő volt, ezért a gáton fogunk sétálni. Szerencsére Janek tartotta magát az ígéretéhez és nem futott el, bár ezt inkább a kíváncsiságának tudtam be.

— Mielőtt válaszolnék — kezdtem bele a mondókámba, amit azóta fogalmaztam megállás nélkül, mióta befejeztem a bemutatkozásomat — fel kell tennem egy kérdést: mennyire vagy tisztában az időutazással és a multi-verzum teóriával.

— Arra gondolsz, mint ami abban a Sliders nevű sorozatban volt?

— Nagyjából igen. Lényegében minden egyes döntésünkkel egy új világot hozunk létre. Egyenesen nem lehet visszautazni az időben, viszont oldalazva, az idővonalak között, igenis lehet. Ezzel csak két gond van: nem biztos, hogy ugyanúgy történnek a dolgok ezen az új idővonalon, mint a sajátodban, ahonnét jöttél, és a visszajutás nehézségeiről inkább ne is beszéljünk.

— Úgy mondod, mintha már átéltél volna ilyet.

— Még nem vagyok teljesen biztos benne, hogy pontosan ezt éltem át — ezen a ponton neki is elkerekedett a szeme —, de ez lényegtelen, van hozzád egy újabb kérdésem. Ha véletlenül visszakerülnél az időben, és meg tudnál akadályozni valami szörnyűt, de nem vagy biztos benne, hogy az szörnyűség egyáltalán bekövetkezik-e, akkor is megpróbálnád? A tét egy ember élete.

— Persze, hogy megpróbálnám, csak valamilyen bizonyítékot kéne… — itt elakadt a szava, majd egy kis szünet után feltette nekem azt a kérdést, amit már vártam. — Pontosan hány éves vagy?

— A testem annyi, amennyinek látszik, a tudatom viszont huszonhat éves.

— Ki az, akit meg tudnál menteni?

Nem kellett válaszolnom neki, elég volt ránéznem, és a lehető legkedvesebben mosolyomat elővennem. Csak pár másodperc kellett, és megértette a lényeget. Elkáromkodta magát, majd leült a gát szélére. Én szó nélkül csatlakoztam hozzá, aztán csak vártam, mire újra elkezd beszélni, pontosabban szólva engem kérdezgetni.

— Hogy kerültél ide? Miben fogok meghalni? Ami pedig talán a legfontosabb, hogy fogsz engem minderről meggyőzni?

— Teljesen véletlenül kerültem ide, egyszerűen csak hozzáértem egy törött faliórához — láttam az arcán, hogy ennél hülyébb magyarázatot még életében nem hallott, ezért hozzátettem azt, hogy „Tudom.” — és a következő pillanatban már a te bemutatkozó szövegedet hallottam. Ami a halálodat illeti, körülbelül két év múlva visz el a rák. Keveset beszéltél róla, így pontosan nem tudom, hogy melyik szervedet támadta meg először, de azt tudom, hogy később a májadra ment át és előtte műtéten estél át, aminek az elvégzéséhez a hasfaladat teljesen felvágták. Még poénkodtál is vele, hogy „nincs is köldököm, csak egy nagy vágásom”. Szerintem a műtétet azért végezték, hogy kivegyék a fő tumort, de addigra már késő volt. Ami pedig a meggyőzésedet illeti, mivel nem volt időm felkészülni, így csak két dolgot mesélhetek el neked. Az első, hogy a halálod után egy hónappal megválasztották az USA első fekete elnökét, akinek az a neve, hogy Barack Obama, a második, hogy elmondok neked mindent a kedvenc játékunkról, amit eredetileg holnap mutattál volna be nekem, hogy az elkövetkezendő tizennégy évben mennyi fejlődésen megy keresztül és hogyan jut be a világ legismertebb játékai közé a Super Mario-val és a Pong-al együtt.

Az időnk hátralevő részében meséltem neki a játékról, az új fajokról, kasztokról, játékélményekről, hogy milyen embereket ismertem meg, valamint minden mást, amit ezzel a játékkal átéltem az alatt a több mint tíz év alatt, amíg én játszottam vele, végül pedig elárultam neki, hogy az én idővonalamban jelenleg hogy állnak a dolgok.

— Tudod mi ezzel az egész helyzettel a gond? — ezen az utolsó kérdésen még végig kellett jutnom, nagyon fáradt voltam már, de tudtam, hogy be kell fejeznem, ha sikerrel akarok járni.

— Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy az az egész multiverzumos.

— Pontosan. Fogalmam sincs, hogy ez a világ mennyiben különbözik az enyémtől, amiből jöttem. Az is lehet, hogy csak egyetlen a különbség köztük, az pedig olyan jelentéktelen, mint például egy ember az egyik reggelen nem a bal, hanem a jobb cipőjét vette fel elsőnek. Azonban az is lehetséges, hogy ez egy olyan világ, ahol te sosem leszel rákos. Ha te lennél az én helyzetemben, mégis mit tennél?

— Kábé ugyanazt, mint amit most te művelsz. Van valami terved? Mit csináljunk?

— A helyedben én minden hónapban elmennék kivizsgálásra, és várnám, hogy mikor veszik észre. Remélhetőleg a korai észlelés elég lesz ahhoz, hogy megmentsen.

— Ha egy év múlva nem lesz semmi, akkor bemoshatok neked egyet?

— Kettőt is, csak előtte hadd vegyem majd le a szemüvegemet!

Ezen mindketten egy jót nevettünk. Ránk is fért.

Sajnos — vagy ebben az értelmezésben inkább szerencsére — az első vizsgálat során meg is találták Janek testében a tumort. Az egész helyzet eléggé fura lehetett egy kívülálló szemével nézve. A legnehezebb feladat talán az volt, hogy el kellett magyaráznunk Janek szüleinek, hogy gyermekük mégis miért akar rákkivizsgálásokra járni, de mivel már az első alkalom eredményekkel zárult így inkább hálálkodtak nekem, mintsem kérdezősködtek. A fedőtörténetünk annyi volt, hogy „véletlenül” találtam egy cikket a neten, ami a potenciális rákos betegek külsőleg is észlelhető tüneteivel foglalkozott, és mivel Janekon majdnem mindet észrevettem, ezért megkértem rá, hogy az én megnyugtatásom végett nézesse meg magát.

Mindezek után éltem tovább — pontosabban szólva újra éltem — az életem. Ismerősöket és haverokat mindig könnyen szereztem, de igazi barátokat, akik mellett tényleg önmagam lehettem, nagyon nehezen találtam. A gimi első napján bevetett kis „trükköm” pedig egyből rám nyomta a „furcsa srác” bélyegzőt, ami egyáltalán nem könnyítette meg a dolgomat. Szerencsére a forgatókönyvre nagyjából emlékeztem, így tudtam kik a biztonságosak, kik lehetnek az útitársaim, és kivel eshetek szerelembe. Ami pedig talán a legfontosabb, kicsit felkészültebb voltam a velem szembejövő nehézségek legyőzésére.

Az ezt követő két évben tettem, amit kell, pontosan úgy, ahogy a saját idővonalam szerint megtörténtek. Janekkal pedig lassan elkezdtünk eltávolodni egymástól. Sosem haragudtam rá ezért, se akkor, se most. Ő mindig is a menő kölykök klubjába tartozott, és egy ideig még el tudtam menni velük „bandázni”, de idővel eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy én vagyok a lóláb, ami mindig kilóg. Ennek következtében egyre kevesebb ideig maradtam velük, majd elkezdtem kifogásokat kitalálni, amikor hívtak, egészen addig, amíg már nem is csörgött a telefonom. Mondjuk egy-két éjszakámat így is félbeszakították Janek hívásai. Gondolom, nem árulok el neked nagy titkot, kedves idegen, azzal a kijelentésemmel, hogy a gimisek néha-néha megisznak egy pár sört, annak ellenére, hogy hivatalosan nem lenne szabad. Janek hajnali hívásai főleg a következőkből álltak: először az őrangyalának nevezett, megköszönte, hogy segítettem neki, ezután sűrű bocsánatkérések közepette elárulta, hogy annak ellenére, hogy ilyen furcsa vagyok, azért jó lenne, ha ott lennék velük. Lezárásként pedig mindig megnyugtatott, hogy a titkom biztonságban van nála. Kicsit ironikus, de minden egyes hívása után egyre kevésbé hittem, hogy képes lesz megtartani a titkomat egészen a haláláig. Ha objektíven nézzük a dolgokat, majdnem sikerült neki.

Egy unalmas decemberi nap végén a telefonom csörgésére eszméltem fel. Éppen történelmet tanultam — pontosabban szólva „pihentettem a szememet” a törikönyvön — amikor mobilom kirántott az álomvilágból. Dorina volt a vonal túlsó végén és már az első szavaiból tudtam, hogy valami baj történt.

— Szia Dávid! Tudunk… tudunk most beszélni?

— Persze! — vágtam rá jó osztálytárshoz mérten. — Mond csak, miben segíthetek?

— Janekot elütötte egy autós, jelenleg kórházban… szóval ott van és én éppen azt szervezem, hogy a hétvégén beugranánk… azaz meglátogatnánk őt egy páran. Ráérsz most vasárnap?

Puszta véletlen, hogy rápillantottam a naptáramra, de amikor megláttam a pontos dátumot, a hideg futott végig a hátamon. Hirtelen minden elhomályosodott emlékem, amit a másik idővonalról hoztam, színtisztán előjött. Láttam a meglepetés szülinapi bulit, az azt megelőző szervezést, amit szintén Dorina rendezett, láttam egy teljesen sárga, csontsovány Janekot, aki örömkönnyeivel küszköd, mert meglátta a barátait egy tortával, és eszembe jutott egy másik telefonbeszélgetés is, amit szintén egy decemberi napon és úgyszintén Dorinával folytattam. Akkor árulta el nekem, hogy Janek meghalt.

— Dávid? Itt vagy?

— Én vagyok az utolsó, akit felhívtál, ugye?

— Ezt mégis honnét…

— Az most lényegtelen — vágtam közbe —, kérlek, hívj vissza mindenkit és mond meg nekik, hogy most azonnal menjenek a kórházba. Én is veszem a kabátomat és indulok is.

— Oké, de elárulnád nekem, mégis miért kéred ezt?

— Még ha megtenném, akkor sem biztos, hogy hinnél nekem, nem beszélve arról, hogy túl sok időt venne igénybe. Emlékszel arra, hogyan mutatkoztam be a legelső napon? Talán megérted, ha arra visszagondolsz.

Kis szünet következett, ami alatt volt időm rendezni a soraimat és eldönteni, hogyan fogom kezelni ezt az egész helyzetet.

— Negyedik emelet, 411-es szoba.

— Köszönöm, és kérlek, siessetek!

Legszívesebben taxiba pattantam volna, de nem nyertem volna vele semmit, hiszen a helyi tömegközlekedéssel majdnem annyi idő alatt jutottam ki, mintha várnom kellett volna a taxira és padlógázzal repesztettünk volna végig az utcákon. Ennek ellenére egy pár embernek sikerült megelőznie — tanulság: ne lakj a város legszélén — bár, őszintén szólva, ennek inkább örültem, hiszen ezek szerint nekik is annyira fontos volt ez a pillanat, mint nekem. Jeleztem a csapatnak, hogy mehetünk, de közben ügyeltem, hogy ne én legyek legelöl.

— Dorina! — szólalt meg Janek édesanyja, mikor meglátott minket. — Nem úgy beszéltük meg, hogy a hétvégén jöttök?

— Én hívtam őket ide — harsogtam leghátulról, majd lesütött szemekkel folytattam —, hogy el tudjanak búcsúzni.

A levegő megfagyott, én pedig csak a földet voltam képes bámulni, pedig hallottam, ahogy léptek közelednek felém. Tudtam, mi fog ezután következni, így minden erőmet összeszedve felemeltem a fejemet és abban a pillanatban már csattant is az arcomon a pofon. Mondjuk az igazán mély sebeket a pofon után érkező szavak ejtették rajtam.

— Te ezt is tudtad!? — fakadt ki rám könnyei között a folyosó egyetlen anyukája. — Ezt is tudtad, és nem mentetted meg? Egyszer már megtetted! Most miért nem szóltál?

— Mert még én sem tudtam, hogy így fognak alakulni a dolgok — másoknak talán hidegnek hallatszott a hangom, de fogalmuk se volt róla, hogy mennyi érzelmet tartottam vissza — csak azért jöttem el, hogy megbizonyosodjak róla, hogy mindenki itt van. Én már egyszer elbúcsúztam tőle, többször nem fogok.

Talán a sokkhatás miatt, talán csak a puszta meglepettségtől, de senki nem állított meg a folyosón. Már a kinti kapunál jártam, amikor valaki útólért, és kimondta azt a kérdést, amitől a leginkább féltem:

— Ez a Janek nem érdemli meg, hogy te is elbúcsúzz tőle?

Armand volt az, aki ezt a teljesen jogos kérdést feltette. A szüleink jóbarátok, és gyakorlatilag születésünk óta ismerjük egymást, ráadásul általános iskola és gimi szempontjából is ugyanoda jártunk. Egy darabig a riválisomként tekintettem rá, majd az évek során rájöttem, hogy ő is és én is másban brillírozunk, így nincs értelme összevetni a tudásunkat.

— Mindenki másra számítottam, de rád nem — vetettem oda neki, továbbra is magamon tartva a hidegség álarcát —, tudom, hogy megérdemli, de nem tudom megtenni.

— Mégis miért nem?

— Mert neki nem kéne meghalnia! — ordítottam rá tiszta tüdőből, egyben teljesen eldobva a maszkomat — Janek egy kedves srác, akinek álmai és tervei voltak! Ő volt az, aki odajött hozzám és összebarátkozott velem, amikor senki más nem tette! Ő az, aki az egész osztályt képes volt egyetlen mondatával megnevettetni! Egy ilyen embernek miért kell ilyen korán meghalnia? Miért nem döglik meg inkább az a sok aljas, kuncsorgó, arcátlan és gerinctelen görény, akikkel tele van a világ? (Utólagosan szeretnék elnézést kérni minden görénytől, az ilyen lények még azt se érdemlik meg, hogy állatokhoz hasonlítsuk őket.) Itt volt a lehetőségem, hogy megmentsem — szavaiból kivettem, hogy tudja a titkomat —, de a sors keresztbe tett nekem!

— Ezek szerint huszonévesen is gyerekes maradtál — hangzott a válasz egy keserédes mosoly mögül. — Az élet sosem igazságos, a múltból pedig csak tanulni lehet, megváltoztatni lehetetlen. Erre most már valós bizonyítékunk is van. Most pedig nőj fel, menj be abba a kórterembe és köszönj el a barátodtól.

— Velem tartasz? — kérdeztem bátortalanul.

— Ha muszáj, akkor igen, de ne várd el, hogy végig fogjam a kezed.

— Rendben, és köszönöm.

A következő nap reggelén Janek meghalt. A temetés után egy évig minden nap mécsest gyújtottam a fényképe mellett, amit a gimnázium folyosóján helyeztünk el, ugyanúgy, ahogy a saját idővonalamban tettem. Ehhez minden nap hajnalban keltem, hogy én legyek az első, ugyanúgy, ahogy a saját idővonalamban tettem. Természetesen minden alkalommal le is ültem a kis asztalka elé, és ugyanúgy beszéltem a fényképhez, ahogy a saját idővonalamban tettem.

 Nem tudtam megváltani a világot, sőt, még arra is képtelen voltam, hogy egyetlen emberi életet megmentsek, de bízom benne, hogy tanultam a történtekből és képes leszek jobb emberként élni az életemet. Nem magam miatt, hanem az első gimnáziumi barátom emléke miatt, mert biztos vagyok benne, hogy jó ember lett volna belőle.

Remélem meg tudsz nekem bocsátani, Janek. Tényleg ott volt az a törött óra, de én nem mertem hozzáérni, mert akkor is és még most is félek attól, hogy nem tudtalak volna megmenteni.

Nyugodj békében, kedves barátom. Hiányzol.