32.
Robert ideiglenesen berendezkedett a neki felajánlott házrészben. Sokáig kellett várnia az ügyvéd nevére, aki a hitelesített másolatot őrizte, és magára a végrendelet másolatára. Megtárgyalta mégegyszer az esélyeit Dr. Kleinnel.
— Nézze, Feinsilber! Én nem akarom magát kifosztani. Még ha sikerül is megszereznem az eredeti végrendelet hiteles másolatát, akkor is nagyon kevés az esélye annak, hogy elérjünk valamit. Nincs bizonyítékunk arra vonatkozólag, hogy az örökhagyót befolyásolták-e abban, hogy az utolsó percben változtasson a végrendeleten. Felfogadhat egy magánnyomozót, vagy bárkit, az itteni törvénykezés, csak a kézzelfogható bizonyítékokat fogja értékelni. Itt a mendemondáknak nincs helye. A legutolsó végrendelet hiteles, és a bíróság ezt nem fogja felülbírálni.
— De én valami elégtételt szeretnék. Nem az anyagi része érdekel. Hanem az, hogy ember hogyan lehet ennyire jellemtelen.
— Hogy az emberi psziché mire képes, azt még ma sem tudjuk pontosan. Elégedjen meg annyival, hogy a pénz sokakat teljesen megbolondít.
Végül abban egyeztek meg, hogy Dr. Klein kapcsolatba lép azzal az ügyvéddel, akinél a korábbi végrendeletet letétbe helyezték. Ám mintha a balsors üldözte volna Robertet. Az az ügyvéd időközben elhalálozott. Az összes hivatalos iratait, meg az intézésre váró aktáit elvitte a városi tanács. Jó időbe telt, amig sikerült előbányászatni velük.
Robert eközben meg azon gondolkozott, hogy utazzon-e Angliába, vagy sem. Több ok miatt nem volt képes dönteni. Először is az volt a legfőbb problémája, hogy ilyen hosszú idő után, hogyan lesz képes a normális kerékvágásba hozni a házasságát. Mert tulajdonképpen ők csak együtt éltek. És az az együttélés is igencsak hézagos volt. Többet élt a családtól külön, mint együtt. Valami miatt nem maradt elég ideje, hogy a szeretteivel legyen. Az anyja próbálkozott összetartani ezt a semmilyen kapcsolatot. Amig életben volt többé-kevésbé ment. Most így, félig kiszolgáltatva érezte magát. Nem az anyagiak miatt. Pontosan az emberi része gyötörte állandóan. Ha visszatér Katyerinához, mindenben alkalmazkodnia kell a nőhöz. Ismerte a saját természetét, hogy erre csak ideig-óráig van türelme. Nem tud sokáig egy helyben lenni, úgy, hogy megmondják neki, mit csináljon. A szülei képtelenek voltak rávenni, hogy egy szakmát tisztességesen kitanuljon. Az ékszerész szakma nem érdekelte, de más elvontabb, komolyabb tanulási lehetőség sem vonzotta. Amolyan „világfi” életet próbált élni. Utazás, kaland, ez, ami nagyon sokáig meghatározta az életét. Ebből Katyerina zökkentette ki, majd az a pár év, amit Tolsztoj társaságában töltött. És ő befolyásolható volt, aki szinte mindenre kapható. A nagy jótékonykodása, sem volt teljesen tiszta ügy. Először számvetést csinált, hogy akcióin mennyi haszna is lesz, de úgy, hogy közben a szegényeket is tudja támogatni. Eddig mindig szerencséje volt, kivétel az a félresikerült hitelügylet, ami miatt távoznia kellett Budapestről. Bécsben is jól mentek a dolgai, egészen addig amig a politika nem törte ezt is ketté. Most meg itt áll egy olyan országban, amely igyekszik távol maradni minden konfliktustól, de a sok menekültnek és bevándorolni szándékozónak mégsem tud mindent biztosítani. Hiába van még némi pénze, nem talált olyan lehetőséget, amivel megfelelően kamatoztathatná a rendelkezésre álló összegeket. Házat, vagy kiadható ingatlant nem tudott volna úgy vásárolni, mint régen. Kölcsönt, ami hosszú lejáratú, nem tudott szerezni.
Összevetve az összes lehetőségét, azt határozta el, hogy útra kel, és inkább választja Katyerina anyáskodó gondoskodását. Ám mint annyiszor, ismét közbejöttek, amik keresztülhúzták a terveit.
Éppen az új otthona felé ballagott, ám nagyon elmerült gondolataiban. Nem vette észre a lépcsőket, és legurult rajtuk. Elég szerencsétlenül esett, mert elvesztette az eszméletét. Már csak akkor tért magához, amikor egy kórházi ágyon feküdt. Egyik lába térdig gipszben és felakasztva. A jobb karja hasonlóan begipszelve. És a feje iszonyúan sajgott. Nem hiába, mert azt is jókora kötés díszítette. Arra emlékezett, hogy elesett, mert elmerengett.
Megpróbálta visszapergetni a gondolatait, mintha valami film lenne. Odáig jutott, hogy azt sem tudja, hol van az anyja eltemetve. Márpedig annyit megérdemelne a mama — ha ki is tagadta a végrendeletből —, hogy egy emlékezés követ tegyen a sírjára a régi szokás szerint. Van egyáltalán sírkőve? Most egyfolytában ostorozta magát, hogy amikor ott volt az üzletben miért nem kérdezte ezt meg Aiglertől. Hiszen nekik kellett eltemettetni az anyját. És micsoda szemtelenség, hogy sem őt, sem Katyerinát nem értesítették. Itt valami disznóságnak kell lennie. Aztán visszatért önmaga elemzéséhez, azzal sem tud elszámolni magának, hogy soha sem volt ideje a családjára, vadidegen emberek ügyeivel foglalkozott.
Robert, Robert — korholta magát —, most mennyivel jobban élhetnél a feleséged és a gyereked mellett. De már késő. Egyszer szabaduljak meg ezektől a kötésektől, azonnal utazom hozzájuk!
Ám mire kikerült a kórházból, kitört a világháború. Németország hazug indokok alapján lerohanta Lengyelországot és Csehszlovákiát. Kockázatos volt kimenni a tengerre, még ha csak olyan rövid útra, mint Franciaországból Angliába. A német tengeralattjárók szó nélkül elsüllyesztettek minden hajót, legyen az egy rozoga halászbárka vagy árut szállító kereskedelmi hajó. A levélváltás is akadozott az országok között. Ami pedig a legrosszabb, Robertet berendelte az idegeneket ellenőrző rendőrség, hogy török állampolgár, és hamarosan lejár a tartózkodási engedélye. Kénytelen volt ismét felkeresni Dr. Klein irodáját. Ám közben benézett az ékszerüzletbe is.
— Mi szél hozta erre ismét — üdvözölte gúnyos hangon a fiatal Aigler.
— Magával nincs mit beszélnem. Az állatkerti majomnak több esze van, mint magának. Még egy iskolát sem fejezett be, és már ékszerüzlet tulajdonos. Persze maga mit tehet arról, hogy a kedves apja egy gátlástalan tolvaj. Az apjával óhajtok tárgyalni.
— Akkor Zürichbe kell utaznia, uram. A hónap végéig ott lesz, de lehet, hogy az üzleti ügyei miatt Németországba kell majd mennie. Üzenetet azért hagyhat neki, ha akar.
Robert ismét feldúltan távozott. Ám most már óvatosabban, tanulva a kéz és lábtörésből.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:05 :: Avi Ben Giora.
