Kozák Mari : A Nap vacsorája

Nemes Nagy Ágnes – parafrázis

 

Oly messze vagy, vajon mikor látlak,
ott a távolban megetted vacsorádat,
merre sietsz, hol ér az este,
hideg ágyadon megtalál a beste
hideggel szaladó éjszaka – kérnélek,
ma még gyere haza…

 

Takaród készítem – oly puha,
beleszőttem szeretetem,
néhány sóhajt összehajtogattam
vánkosnak, fejed alá teszem,
illatos mind és halkan kuncogó,
hogy érezd milyen, ha anyád
tenyeréből arcodra csúszik szíve
és melenget szava reggelente.

 

Aztán, ha mégis fáznál – csak ints,
begyújtom a kandallót,
magam aprítottam a fát – hozzávalót,
csúsztam a sárban, el is estem, fiam,
sajgó arcom nem mutattam,
melegítek vizet – gyere fürdesselek,
a hosszú út porral telített.

 

Oly messze vagy, vajon mikor látlak,
ott a távolban megetted vacsorádat,
merre sietsz, hol ér az este,
hideg ágyadon megtalál a beste
hideggel szaladó éjszaka – kérnélek,
ma még gyere haza…

 

Már kivasaltam inged – a fehéret,
foltoztam rajt’ eleget,
mert megtépték az ágak és nyűtték
azok a gonosz napok,
én meg festettem rá milljó csillagot,
és nadrágod zsebébe tegnap
elrejtettem a holnapot,
ne hidd azt, hogy bolond is vagyok.

 

Aztán csak melléd dőlök,
ahogy a búza mellé dől a rozs,
nem nézlek majd, nem is zokogok,
csak simítom arcod,
megfésülöm sűrű-sötét hajad,
s elsuttogom – azóta csak vártalak…
te meg szárnyad rám takarod
és gyöngynek fűzöd könnyem,
kandallónk parazsán égeted – azt a három évet.

 

Oly messze vagy, vajon mikor látlak,
ott a távolban megetted vacsorádat,
merre sietsz, hol ér az este,
hideg ágyadon megtalál a beste
hideggel szaladó éjszaka – kérnélek,
ma még gyere haza.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kozák Mari
Szerző Kozák Mari 117 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.