Vandra Attila : Nikáb 1. Kicsi a világ

Franciaország, 2015. Fél évvel a Charles Hebdo után és néhány hónappal a párizsi terrorsorozat előtt. Adott egy nő, nikábban… (vagy több?), egy különös véletlen (vagy több?) , s a történet indul. Lesz benne bomba, rendőr, imám, néhány hulla, félreértések, véletlenek, csavar bőven és egyéb is… Remélem nem mondok ellent majd önmagamnak, mert a történetet sikerült alaposan elbonyolítani… 🙂

 

 

Amint felért a metró aluljárójából, Josephet már a kijárat előtt megcsapta kintről a forgóajtón beáradó déli hőség. Kilépve az utcára már hunyorognia is kellett. Vakított a nyári nap, égetett, fullasztó volt a hőség a földalatti világ hűsebb levegője után. Órájára pillantott. Még legalább egy fél órát várnia kell, túl hamar ideért. Nem szeretett késni, ez valamiként gyermekkora óta belekódolódott zsigereibe. Pontosabban félt elkésni, ezért mindig „biztos, ami biztos” jelszóval jó korán elindult. Körülnézett. Sehol egy árnyék ebben a betonrengetegben! — vette tudomásul a szörnyű valóságot. Miért pont a buszmegállóban beszélték meg a találkát a haverjával! Igaz, tegnap esett az eső, ma reggel is még felhős volt az ég, azóta viszont… Legalább ne Jean Michellel találkozna, aki csak kivételesen érkezik pontosan. Valami szinte törvényszerűen közbejön, de mindig akad rá magyarázata. Egyébként rendes srác. De most várhat rá ebben az olvasztótégelyben.

Körülnézett. Egy kávéházat keresett, ahova beülhetne, elfogyaszthatna egy hűsítőt. Nem kívánta a kávét. Amúgy sem rajongott a fekete méregért, ráadásul épp elfogyasztott egyet illemből, mielőtt ide indult. Végül tekintete megakadt a mall bejáratán. Ott benn légkondi van! Megihat egy hűsítőt is… S tulajdonképpen oda is igyekeznek! Ilyen hülyéket, mint ők! Miért nem oda beszélték meg a találkát? Igaz, ott nem épp könnyű megtalálni valakit, de akkor is… Határozott léptekkel indult befelé. Már a bejáratnál mögött talált egy kávézót, de önkiszolgálót. Megvette a kólát, csak utána nézett körül üres helyet keresve. Hát igen… Mások is úgy gondolták ebben a melegben, hogy ide menekülnek. Felhajtotta állva — nem ő volt az egyetlen — majd tétován megállt. Ismét órájára pillantott, még huszonöt perc… Már ha Jean Michel nem késik, szokása szerint. Gondolt egyet, elővette telefonját, majd felhívta. Hosszú csengetés után a robot válaszolt. Hát igen… kollégája kis túlzással még akkor se venné fel a telefont vezetés közben, ha pisztolyt tartanának a halántékához. Eltette a készüléket, majd hirtelen ötlettől vezérelve ismét elővette, s SMS-t küldött: „A mallban vagyok, hívj, ha ideérsz, azonnal jövök. Addig körülnézek, talán jön valami ötletem”

Egyetlen kolléganőjüknek, Murielnek ma van a születésnapja, ez tegnap derült ki, s a fiúk kettejüket bízták meg, hogy valamilyen meglepetést vegyenek neki ez alkalomból. „Találjatok ki valamit”-on kívül ötletet nem kaptak a többiektől.

A kávézó melletti táblára tévedt a szeme. Végigpásztázta a mall „térképét”. Parfüm, szépítőszerek… Kézenfekvő ajándékok egy hozzád közelálló nőismerősnek, de egy olyannak, akivel egy rövid agytágítón ismerkedtél meg… A nők kényesek… És faxnisak az illatokra. Órákig tudnak válogatni a legmenőbb márkák termékei között, egyik túl édes, a másik… Ki tudja, milyent szeret? Spray… No, ennek az lenne az üzenete, hogy izzadság szagú… Vajon száraz hajra vagy zsírosodóra kellene neki a sampon? Ruhadarabot sem illik venni egy alig-ismerős hölgynek, meg aztán a méret is… Virág… Persze az kell, de valami emlék is elkelne tőlük… Ékszer… az túl intim ajándék… Végül sarkon fordult és már-már elindult a mozgólépcső felé, amikor valami megállásra késztette. Jobbra nézett egy belső erő hatására. Tekintete egy nikáb[1] mögül kisandító szempárral találkozott. De csak egy pillanatra, mert a nő, mint akit bűnös tetten értek, elfordult. Vagy talán csak képzelődött? Lehet, a muszlim hölgy csak abba az irányba nézett, ahol ő állt, s zaklatásnak érezte az ő fürkészőnek érzett tekintetét? Vagy… netán követi? De hát ő miért érdemelné ki az ISIS vagy egyéb, akár békés muszlim szervezet figyelmét? Vagy akár nem muszlimét is, hiszen egy ilyen nikábos nőnek álcázva… Á… Mégsem. Hiszen itt Párizsban, ha fel-fel is tűnik egy-egy ilyen, mindenképpen feltűnőbb, mint egy keresztényként öltözött nő. Aki követné, nem öltözne ilyen idétlen maskarába.

Érezte, muszáj visszafordulnia. Tekintetük ismét találkozott. Joseph szíve megdobbant. Rémület okozta? Vagy… Volt valami elképesztően sejtelmes abban a nikáb mögött rejtőzködő szempárban… A nő, akinek karcsú alakja átsejlett a földet szinte súroló, bő abaya alól, fiatalnak tűnt. Kacérkodik vele? Nem… az nem lehet. A vallásos előírásokat követő muszlim nők legtöbbje Európában nem takarja arcát, csak haját teljesen elfedő hidzsábot visel. Ez a nő az átlagnál is szigorúbban követi a muzulmán illemszabályokat, képtelenség…

Még két lépés megtett, majd hirtelen visszafordult, és odalépett a nikábos nőhöz.

— Ismerjük valahonnan egymást?

Talán inkább a nő várható reakcióit tesztelő kérdés volt, mint hit abban, hogy ez egyáltalán lehetséges.

— Be-be-bexsid… Öööö… Pa-pa-pardon… — javította ki franciára zavarában először feltehetően anyanyelvén mondott bocsánatkérést. — Összetév… Nagyon hasonlít valakire… És…

— Kire? — mosolyodott el a férfi, szinte hozzátéve: „Én, ha ismernénk is egymást, akkor sem tudnám felismerni ebben a maskarában”, de utolsó pillanatban lenyelte a megjegyzést.

Úgy látszik, ez lehetett az utolsó csepp a zavar keserű poharában, mert a nő csak annyit rebegett még: „Tévedtem…” — majd sarkon fordult, és épp csak nem eredt futásnak. Josephhez eljutott még egy érthetetlen hangfoszlány, feltehetően már menekülés közben motyogott ráadás bocsánatkérés.

Miközben a mozgólépcső felé tartott, még megnézte egyszer az óráját. Van idő bőven… — állapította meg — bár küldött SMS-t kollégájának. Nem akarta, hogy a mall legtávolabbi pontján érje Jean Michel telefonhívása, ha feltehetően késve megérkezik.

A furcsa találkozás a mozgólépcsőn sem hagyta nyugodni. Vajon ki lehetett, akivel összetévesztette, hogy alig-ismerősen is megbámulta őt, keresztény férfit, megszegve vallásának szigorú etikett-előírásait? Mi késztette egy keresztény férfit megbámulására? S miként nézhet ki? Kora lehetett akár tizenhat, akár duplája is. Vajon férjezett, vagy hajadon?

Hiába próbálta másra, a megvásárolandó ajándék felé terelni gondolatait, a tünemény állandóan visszatérítette őket. Egy deja vu pontosabban deja entendu érzés kerítette hatalmába. A hang… A nő hangja… Mintha hallotta volna már valahol ezt az idegen hangsúlyú francia női hangot… Hol? Hol? Hol? — zakatolt benne a vágy, de a kérdés válaszolatlan maradt. Egy könyvesbolt kirakatában egy e-könyvolvasót látott meg. Végeredményben… nem több, mint huszonöt euró fejenként… Mindegyikük írhatna bele egy személyes idézetet… Estig megírják, e-mailen átküldik neki, ő feltölti az e-könyvre és készen adják át Murielnek. Mire nem jó a mobiltelefon… A következő pillanatban az e-könyvolvasó mellett egy könyv címlapja vonta magára a figyelmét. „Én vagyok Malala” A tanulni vágyó, ezért kiálló, a tálibok által ezért lelőtt afgán lány, Malala Juszufzai története… Bár a főhős a címlapon nem viselt nikábot, csak hidzsábot, hirtelen egy régi jelenet villant eszébe. Több évvel azelőtt történt.

Emlékezését telefoncsörgés szakította félbe.

— Hol vagy? — hallatszott Jean Michel hangja. — Én pont most értem a mall elé…

— Várj, ott a bejáratnál, azonnal jövök le az emeletről, mozgólépcsővel! Ott könnyebben egymásra találunk! Van is egy jó ötletem, szerintem Muriel örvendeni fog neki — mondta el néhány szóban, mire gondolt. 

— Remek ötlet! Megvesszük!

— Egy perc, és odaérek!

Eltette a telefonját, és már fordult volna a mozgólépcső irányába, amikor ismét meglátott egy abayás nőt. Az ellenkező irányból közeledett, a hall közepén elhelyezett biotermékeket áruló stand kínálatát tanulmányozva. A stand sarkánál felemelte a fejét. Nikábot viselt. Tekintetük találkozott. A muszlim nő azonnal bekövetkező zavara kizárt minden kétséget. Ismét találkoztak.

— Járt valaha Krétán? — lépett oda hozzá. — Én igen. Gyönyörű hely… Főleg Sidari…

A nikáb mögötti szempárban öröm csillant. Ám tulajdonosa a következő pillanatban fejét lehajtva szabadkozni kezdett.

— Meg se köszöntem, akkor, hogy…

— De… Megköszönte… csak már nem emlékszik! — hazudta Joseph. — S ha nem is tette volna, abban a pillanatban…

Telefoncsörgés szakította félbe a mondatot. A lány lázasan keresgélt a táskájában, jó ürügy volt menekülni a zavarból, legalábbis haladékot nyerni… E hideg vizes dézsával is vetekedő hangzavar Josephnek is eszébe juttatta, hogy várják.

— Au revoir! Ki tudja, kicsi a világ, mint tapasztaltuk! — köszönt el mosolyogva.

— Merci beaucoup! Au revoir! — búcsúzott a lány a kezével is, látható zavarban, de végül látván a férfi távozó mozdulatát, megnyomta a felvevő gombot. Joseph már távoztában még hallotta, amint beleszól a készülékbe. Nem arabul, sem törökül… Azokat hangzásból felismerte volna…

Miközben a mozgólépcsővel lefelé haladt rátörtek az emlékek. A sikítás, amelyre összefutott mindenki. Egy csónakot a magas sziklák által övezett öbölbe sodort az áramlat. A csónakban ülők, megérezvén a veszélyt, hirtelen irányt változtatva próbáltak a csapdából menekülni. Az öblöt magas, síkos sziklák övezték, amelyeken kimászni nem lehetett. A méteresnél magasabb hullámok pozdorjává törték volna a parthoz közelítő csónakot. Kétségbeesetten próbáltak kievezni a veszélyzónából, de miközben hirtelen irányt változtattak, a csónakot hatalmas lökés érte a sziklafalról visszazúduló víztömeg jóvoltából. Az egyik utas, egy abayát viselő lány a vízbe zuhant. Visszakapaszkodni esélye sem volt, mert az ár azonnal elragadta a csónak mellől. A sűrű szövésű ruha eleinte mentőövként tartotta fenn, de paradox módon az úszásban is akadályozta, ha egyáltalán tudott úszni. Valahonnan előkerült egy elég hosszú kötél, és néhány vállalkozó szellemű, izmos férfi. Ő vállalta a veszélyes feladatot. A kötelet derekára kötötte, és leereszkedett. Amint leért, egy hullám leverte lábáról, kicsit be is verte a könyökét, de szerencsére azok ott fenn erősen fogták a kötél másik végét. Harmadik kísérletre valamiként meg tudta ragadni a hullámok által ide-oda dobált lány ruháját, egyik szinte kiragadta a kezéből, de végül sikerült magához szorítania, s a többiek felhúzták őket. Első pillanatban úgy tűnt, hiába kockáztatta életét. A test, amelyet már a szikla tetején kiengedett karjaiból, élettelennek tűnt. Azon a nyáron még utolsó éves egyetemista volt. Akkor vette először hasznát annak, hogy orvosnak készül, a sürgősségen, illetve egyik nyáron a nizzai strandparton a vízi mentőknél végzett önkénteskedésnek, és az előtte elvégzett tanfolyamnak. Miközben az összesereglett nézősereg orvosért sikított, ő megkezdte a mesterséges lélegeztetést. Letépte a lány arcáról a nikábot, s ütemesen szívmasszást alkalmazott, majd néhány mozdulat után odahajolt, és erőteljesen befújt a szájába, majd elölről kezdte. Már-már feladta, amikor…

Élénken tört elő emlékeiből a lány látványa, mintha most történne az egész. Előbb az oldalra billent fejével, élettelenül, majd a kinyíló, de még semmit nem látó szemek, a száján kibuggyanó, felköhögött víz… Kis idő után úgy tűnt, a lány közben magához tért. Tekintetük egy pillanatnyira találkozott. Akkor ő jobb híján franciául tett fel neki néhány rutinkérdést: „Hallasz engem?” „Tudod hol vagy?” „Hány éves vagy?” — melyekkel csak azt próbálta ellenőrizni, a lány valóban tudatánál van-e. A lány előbb bágyadtan franciául válaszolt, erősen idegen kiejtéssel, szemmel láthatóan egyre tudatosabban, majd hirtelen sikoltott egyet:

— Oh, mes parents! Mes parents!

Mintegy válaszként felbőgött a parti őrség közelgő hajója. Valaki közben riasztotta őket.

— Nyugodj meg, megmentik őket! — felelte ő akkor. Majd átadta helyét az épp érkező mentőorvosnak… Fölöslegessé válva nem bámészkodott tovább. Már távoztában akadt meg szeme egy életmentésben meghalt huszonhat éves magyar fiúnak három nyelven állított emléken, aki ugyanabban az öbölben vesztette életét 2000-ben… Döbbenten állt akkor az emlékmű előtt. Csak akkor fogta fel, milyen veszélyes vállalkozás volt ez az életmentés… [2]

Hány éve már ennek? Vajon, ha nikáb nélkül jött volna vele szembe, megismerte volna? Az első általa megmentett élet tulajdonosát. Hej, sürgősségen dolgozó orvosként hány már a sok? Hosszú évek óta nem jutott már eszébe az a kaland…

Amint lelépett a mozgólépcsőről, ott állt előtte Jean Michel, aki már távolról meglátta.

— Mehetünk vissza! — intett a felfele vivő lépcsők felé kollégájának, aki azonnal észrevette rajta a különös hangulatot, és kérdőre vonta. Mit tehetett, elmesélte a különös találkozást.

— És nem hívtad meg egy kávéra? Igazán megadhattad volna neki a lehetőséget a hálálkodásra… — kötekedett kaján hangon Jean Michel. Josephnek nem kellett hosszú idő ahhoz, hogy kiismerje, kollégája feromon-kibocsájtása igencsak magas.

— Nem mindenkit faragtak olyan fából, mint téged, és… — nem ecsetelte tovább se azt a visszatartó erőt, amelyet a nikáb és abaya vont a lány köré, se annak a kockázatát, hogy a lány zaklatásnak élje meg a két keresztény ember közt természetesnek tűnő ajánlatot. A beszélgetés hamarosan más téma felé terelődött, az esti kollegiális meglepetést meg kellett szervezni.

 

 


[2] In memoriam, Gősi Zoltán, aki életmentés közben halt meg Sidarinál 2000-ben, 26 éves korában.

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 700 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.