Pápay Aranka : MESÉL A MÚLT – Kismariska 2.

részlet

 

 

Marosvásárhely egyik legszebb negyedében kapták a lakást 1941 őszén. Még be sem rendezkedtek, amikor csengetésre nyitott ajtót Mariska. Három szép szál legény állt elé:

— Jó helyt járunk é? Domi bátyánk feleségét keressük… ha igen, érkeztünk segíteni. Lajos… Balázs… Kálmán — biccentettek sorban.

Közülük — a messziről idekerült asszonykának — Lajos lett később a legjobb barátja, akit mindenki csak Olajosnak hívott, mert Gyulakután minden gépet és motort ő szerelt meg a nagy családi gazdaságban és a környéken is. Marika és Öcsi (Attila) is mindig rajta lógtak, kivéve, amikor a legidősebb testvér, János elvitte a hegyekbe a fiút, hogy lásson birkanyájat is. Mind ott éltek és keményen dolgoztak, megtermelték az élethez valót, a férfiak állatokat neveltek, a nők fontak, szőttek, tisztességre neveltek. Néha pár hétig ott is tartották az unokákat a nagyszülők, hogy frissen fejt tejet igyanak, tiszta levegőt szívjanak.  

Későbbi visszaemlékezésében így írt Mariska:

„Aztán megismertem és nagyon meg is szerettem a férjem rokonait. Legalább egy évbe telt, amíg megértettem az erdélyi embereket, hiszen ők akaratuk ellenére hányódnak hol ide, hol oda. Míg leírom ezeket, némán sóhajtok…”

Egyszer a szokásosnál is több időt töltött Öcsi apja nagy családjánál. Amikor anyja megérkezett érte, elbújt. Nagyanyja szólongatta:

— Gyere elő szépen, köszöncsed édesanyádat, hisz olyan régen látott már.

Öcsi kicsit kérette magát, aztán csak előjött, megállt előtte és megkérdezte:

— Hogy van kee’, édesanyám?

Mariska elsírta magát.

A várost hamar megszerette, Domokos előbb az ezredes írnoka, később őrsparancsnok lett, jól éltek volna, ha a háttérben zajló háború nincs. De volt, és közeledett.

A két eleven gyerek okozott sok örömöt, de néha gondot is, mert különösen Marika meglepő csínyekre volt képes. Egy napon az őrs ablakában nézelődő tiszthelyettes látott valami érdekeset a laktanyával szembeni házsoron.

— Te, Domokos, gyere csak! Azok nem a te gyerekeid?

Két apróság lopakodott házról-házra, a nagyobb kislány szabályos bakot tartott a kisfiúnak, az felállt, becsengetett, majd leugrott és a következő kapualjba szaladtak, megbújva vártak, lestek. A kicsengetett lakó kilépett, körülnézett, nem látott senkit, megvonta a vállát, vagy ingatta a fejét és bement. A két apróság ott is becsengetett, ugyanúgy elbújt, és ismételt.

— Hányat láttál?  

— A saroktól mindet.

— Na, megálljatok, betyárok! — dünnyögte Domokos, és mintha egy kis büszkeség bujkált volna dús bajusza alatt, a szája szögletében.

Otthon elmesélte Mariskának, aki szája elé kapott kézzel elkuncogta magát, de aztán megbeszélték, ezért büntetés jár.

— Na, ma hogyan viselkedtek az én drágaságaim? — kérdezte apu vacsora előtt.

— Jól, jól… — ugráltak, valami jutalom reményében.

— Ugye mondtam már, apu mindent megtud a gyerekeiről. Nem akartok nekem valamit elmesélni?

Heves fejrázás…

— Két rossz gyereket láttam becsengetni minden házba…

— Nem mi voltunk! — vágta ki Marika.

— Pedig én úgy láttam.

— Én nem… Öcsi volt.

— De te mondtad… — ijedt meg Attila.

— Hazudsz!

— Te hazudsz!

— Na, ebből elég, ide figyeljetek. Már nagyon sok van a rovásotokon, anyuval úgy döntöttünk, nekünk ilyen szófogadatlan, rossz gyerekekre nincs szükségünk. Menjetek, ma nincs vacsora, öltözzetek jó melegen, kaptok egy kis útravalót, és mehettek világgá.

Mint akik földbe gyökereztek… Attila nagy, fekete szeme megtelt könnyel, Marika konokul nézett, majd mérgesen elkapta öccse kezét és hatalmasakat lépve kirángatta magával.

— Hova megyünk? Nagymamáékhoz? — kérdezte félénken a fiúcska, míg öltöztek.

— Mit képzelsz, gyalog?! Nehogy bőgj!

Az előszobában átvették a két kis batyut, Öcsi puszit adott érte, Marika, mint egy sértett hercegnő, felvetette a fejét, és kézenfogva egymást, nekivágtak a nagyvilágnak. A szülők lopakodva a nyomukba eredtek. Már sötétedett. A kislány kezdetben magabiztosan lépkedett.

— Te nem félsz? — hallották Öcsi hangját.

— De, egy kicsit félek. Nincs hova mennünk.

— Akkor most mi lesz?

— Nem tudom… De kitaláltam valamit. Ugorjunk a Marosba…

— Akkor meghalunk.

— Nem baj, akkor majd sírhatnak utánunk.

Mariska ekkor már mozdult, hogy elkapja őket, de Domokos megfogta a karját; majd beavatkoznak, ha kell. Ő kíváncsi volt, mire lennének képesek a gyerekei. Azt soha nem tudták meg, mert egy biciklin arra hajtó ember megállította a két kicsit. Akkor előbújtak a sötétből, hazavitték a két lurkót, közölve velük, hogy ezúttal lejárt a büntetés, eddig tartott a világgá menés, de meg kell ígérniük, hogy ezután okosan meggondolják, mit ne kövessenek el. Marikának ez nem mindig sikerült. A felnőtteknek aggodalmai nem miatta nőttek. A háborús események egyre fenyegetőbbek lettek, ők ennek ellenére bíztak az életben, a családi örömök néha oldották a feszültséget.

Mariska így emlékszik:

„Amikor 1943 augusztusában, ott fenn a hegyen, a kórház szülészetén megszületett harmadik gyermekünk, Klárika, az én keményszívű uram szeméből lecsordult egy könnycsepp. Azt mondta, legalább egy szál, ami szorosabbra köt minket Erdélyhez. Akkor már megkezdődtek a berepülések, alighogy hazavihettük az újszülöttet, állandósultak az óvóhelyi éjszakák. A német megszállás után a bombázások napirenden voltak. Akkor mondta nekem, hogy hazavisz minket a szüleimhez, amíg lehet. Végtelenül sajnáltam, mert tudtam, mit jelent neki ez. Nem csak a mi kis családunk, hanem Erdély sorsát is tisztán látta.

(…)

De nem kapott már szabadságot, mert a románok átálltak a szovjetek oldalára, beengedték őket a Kárpátokon, Erdély számunkra elveszett. Éjszaka kettőkor jött a hír, hogy minden csendőr meneküljön, mert a románok megölik őket. Magyar családok menekülésére nincs mód. Reggelre az egész állomány elment. Domokosnak is mennie kellett, veszélyes, bizonytalan útra, ha marad, minket is veszélyeztet. Kioktatott engem, hogy figyeljem a rendeleteket, ha azokat betartom, nekünk bajunk nem lehet. Nem minket, hanem őt fogják üldözni. Minél előbb érnek ide az oroszok, annál kevesebb lesz a szenvedés, mert lesz itt parancsnokságuk, azok nem itt asszonyok, gyerekek ellen vérengzeni jönnek, hanem Berlinbe tartanak, hamarosan oda is érnek. Ha a románok bántanak, én forduljak az orosz parancsnoksághoz, azok megvédenek.

Mondta ezt akkor is, amikor ezredesével az utolsó teherautóra szálltak. Amikor az ezredes látta, én maradok a gyerekeimmel, meg a hozzánk hasonló hatvannégy család közül hat-hét asszony, szintén a gyerekeivel, odalépett hozzám, és mondta, nem látom, hogy a férjemnek elment az esze, minden ittmaradó családot kardélre hánynak, ha nem a románok, akkor az oroszok. Domokos mintha nem is hallotta volna a felettesét, a kardját lecsatolta és lenyújtotta nekem. Erre nekem már úgyse lesz szükségem, enélkül kell mennem. Te ne mozdulj innét. Csak itt vagy biztonságban a gyerekekkel.

A parancsnok hadbírósággal fenyegette, amikor elindult velük a teherautó.”

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Pápay Aranka

Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/