Tizedikén csak az utca fogadott be.
Lépteim vonszolták a mögöttem
haldokló árnyékom. Nem tudtam megállni,
mert féltem, nehogy valaki körberajzolja
krétával. Furcsán sütött a nap:
hamis Napfogyatkozás.
Egy bolt előtt sétáltam el.
Olyan szögben esett a kirakatnak a fény,
hogy a benti mindenség semminek tűnt.
Üresnek. Mint én.
( Groteszk tükörkép. )
Közelebb léptem. Megálltam.
Az épület eltakarta a Napot.
Időt nyertem…
Cégtábla: Ajándék bolt…
Nem erre számítottam.
Giccs, csonka, arctalan bábuk
szemgödrébe esett bámészkodók.
Én is bámészkodtam. Tükör-tekintet.
Pár percig,
majd bementem. Lehet krétáért.
Apró csengő csengett. De mintha
kongatták volna a vészharangot
a fejem felett.
Majd céltalan keresés. Megtalálni azt,
ami nincs. Itt nincs. Már nincs.
A sorok közt járni, köröket róni,
hogy valami értelme(se)t találjunk:
az érthetetlen elengedésben.
Találtam egy borospoharat.
Kristálytiszta, törékeny, szabályos, mint
egy újszülött.
A kirakat vékony üvegén bejutó fény
félve tört meg felszínén. Mint, aki fél.
Örökbefogadtam. Becsomagolták. Újságpapírba.
Az utcán az árnyékom nyomába léptem.
Szinte húzott haza. A kréta a zsebemben maradt.
Otthon az asztalra tettem a poharat.
Óvatosan. Nem bontottam ki.
Az elengedésnek is vannak lépései.
Két lépés távolságból figyeltem.
Gondolkoztam. Csak néztem.
Majd megtöltöttem borral.
Életet adtam neki, vért a testbe.
Rád gondoltam. Rád ittam.
Elengedtelek.
