Vandra Attila : Kenguruk és eukaliptuszok közt 16. Melbourne, első benyomások

Melbourne-t 1835-ben alapították, akkor még Port Philip néven, a ma is Port Philip Baynek nevezett öböl partján. Victoria állam fővárosa. Több lakosa van, mint a Románia méretű Aotearoa-új-Zélandnak.

Melbourne, első benyomások

Melbourne-t 1835-ben alapították, akkor még Port Philip néven, a ma is Port Philip Baynek nevezett öböl partján. Victoria állam fővárosa. Több lakosa van, mint a Románia méretű Aotearoa-új-Zélandnak… Területe 8800 km2 ami egy kilencvenöt kilométer oldalú négyzetnek felel meg. Szóval hatalmas nagyváros. Este érkeztünk, az út a repülőtérről egy óráig tartott, ami nem meglepő. Látni a sötétben nem látunk semmit. A forgalom nem wellingtoni, hanem igazi metropoliszt idéz.

Annál nagyobb volt a meglepetésünk, amikor reggel körülnéztünk. Egyrészt a sok zöldtől nem látjuk a telet (hiszen júliusnak, a déli félteke januárjának elején érkeztünk oda), másrészt a sok fától alig látjuk a házakat.

Lower Plenty negyed, ahol a lányomék laknak inkább egy erdőbe rejtett falut idéz. A madarak nagyon zajosak, „csicsergésük” európai fülemnek idegen csármálás. Főleg az őshonos feketehomlokú mézmadarak hangosak, de akadnak itt bőven nagyszájú papagájok, hollók és ausztrál szarkák is. Este békabrekegés ringatott álomba, az erkélyről kinézve pedig fán ülő posszummal néztünk farkasszemet. Wellingtonnal ellentétben verebet a külvárosban nem láttam (csak a központban úgy látszik, csak azt tekintik lakott területnek), de feketerigót már igen. A felső erkélyünkről készítettem Melbourne-képet. A zöld közül, a központot leszámítva) alig tűnik elő egy-két háztető… Szóval Lower Plentyből nézve e metropolisz inkább erdőnek, vagy minimum egy óriási falunak néz ki.

A környéken tömbház nincs, mindenki emeletes, udvaros családi házban lakik. A szomszédunkban golfpálya. Az unokám óvodáját (gyalog negyed óra) viszont kalandos gyalog megközelíteni. Lányomék utcája szerencsére a Wellington külvárosainak közlekedését idézi, így a járda hiánya nem jelent problémát, de amint kiérünk a főútra… Csak a főút túlsó oldalán van járda, s ahol nincs, ott egy domb megmászásával ki lehet cselezni a főúton való gyaloglást. Így kétszer kelünk át rajta, amíg odaérünk.

A szomszédos negyedben már villamos is közlekedik. Az út, amelyen haladunk négysávos, ebből kettőt a villamossal kell megosztani. Nem lenne akkora baj, ha a külső sáv nem Brassót idézné. Ott haladni nem lehet, mert tele van ácsingáló autókkal. A különbség csak az, hogy itt a vészjelzőt sem kapcsolják be. Ha mégis kihajtottál a szélére imádkozhatsz, amíg valaki előzékenyen beenged a villamos-sávba… Ez nem Új-Zéland. E városrész már nem „falu”, ház házat ér, s akárcsak Wellington régi negyedeiben stílus az nincs… Egy-egy épület emlékeztet Új-Zéland kisvárosainak hangulatára, de belevesznek a többi ütött-kopott építmény közé. Az eukaliptuszok megritkulnak, a zöldövezet fokozatosan ritkul, de nem tűnik el teljesen, még a központban sem. 

Másrészt a városnak az a része, ahol lakunk igencsak dombos-hegyes, meredekebb lejtőkkel, mint a hegyek lábánál elterülő Brassó, vagy Szeben, ami igencsak meglepő egy tengerparti város esetében. Igaz, a Yarra hegyek, a Victoria állam síparadicsoma sincs messze (potom nyolcvan kilométer…). Egy ekkora városban a távolságok relativitása kissé megváltozik.

A központ igazi metropolisz, az épületek Dubaj felhőkarcolóival próbálnak versenyre kelni. Ám az „irodaháznegyed” méretre messze nem akkora, mint a népességre feleakkora arab versenytársáé, és bár akadnak látványos üveg-acél paloták közöttük, nem nyújtják ugyanazt a látványt. Az épületek sűrűbben épültek, emiatt a negyed zsúfolt, s a központ széle felé eklektikus látványt nyújtanak a közéjük szoruló sokemeletes XIX. század végi, egyébként stílusos épületekkel.

Victoria állam fővárosát behálózzák a metróvonalak. Minden út „Rómába” visz, vagyis a központba. A metró (legalábbis amelyen mi utaztunk), a központot kivéve nem a föld alatt közlekedik, hanem felette, úgyhogy inkább olyan jellegű, mint a HÉV Budapesten.

Nem jegyekkel, hanem elektronikusan feltölthető kártyákkal lehet fizetni. Nemcsak felszálláskor, hanem leszálláskor is oda kell tartani a leolvasóhoz. Ha leszálláskor elfelejted, „utazol” a végállomásig. A kapuknál állandó ellenőrzés van, ez nem Wellington. A kártyák nemcsak a metróra érvényesek, hanem az autóbuszokra is, s a sofőrnél is fel lehet tölteni őket, éppúgy, mint Aotearoa-Új-Zélandon. Ritkán vettük igénybe a közszállítást, de zsúfoltságot nem tapasztaltam. Igaz, kerültük a csúcsforgalom óráit. A buszok, vonatok tiszták, élvezet rajtuk a közlekedés. A buszmegállók viszont… 

Egy keskeny sáv egy kerítés és a vágány közt, nem ajánlatos megkerülni valakit, ha épp jön a villamos, járdasziget nincs.

A baloldali közlekedést sajátos útjelző táblák tarkítják. Kedvencem a sárga alapra rajzolt két férfiláb, ami a gyalogátkelő helyet jelzi, kissé hímsoviniszta módon.

 

A legtöbb államban a maximális sebesség városon kívül 100 km/h, autópályán (freeway) 110 km/h. Az Északi Területeken az utóbbi 130 km/h. Ám rosszul járhat az, aki nem tudja, mikor van vakáció! Ugyanis iskolák közelében iskolaidőben a sebességhatár 40 km/h! Az „ami biztos, az biztos, inkább lassabban hajtok” nem megoldás, mert akkor a közlekedés akadályozása miatt büntethetnek meg! Ahol a gyalogosokkal kell megosztani az utat, ott viszont 10 km/h a maximális sebesség. A sebességjelző táblák hasonlóak az új-zélandiakkal. Van egy „kötelező” határ, amely az egész útvonalra vonatkozik, és amely felett büntetnek, de minden kanyarban feltüntetik az „ajánlott” sebességet. Ám én hiányoltam az új-zélandi előzékenységet.

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 708 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.