Lágy csönd lapul az álmos lombokon,
a tüzes Nap most elköszön kicsit,
tajtékfellegek az éghomlokon,
bogárhad közé fecskepár hasít.
Távolból mélyet sóhajt a végtelen,
szél kél, sziszeg a bágyadt fák felett,
felvetik lustán bozontos fejük.
Hajlítja, tépi büszke törzsüket,
rángatja durván kevély üstökük,
száz fény játszik a levélszőnyegen.
Föld és az ég egymás felé hajol,
villám hasítja ketté testüket,
a kert mélyén egy gólya kóborol,
szemezget gyíkot, békát, tücsköket.
Már égi könny csorog a léptemen.
Legutóbbi módosítás: 2017.10.11. @ 20:58 :: Naszluhácz Judit