Anyám menni készült
vállára vette a bajokat
az ajtóig tipegve sírdogált
pihent egy gondolatnyit – széket
húzott maga alá
majd homlokát az üvegnek vetve
halkan szidta az estet
pedig már reggel volt – rosszul lát…
aztán nehézkesen felállt
észrevette tévedett – kávét ivott
néhány falat kenyeret evett
sarkig tárta az ablakot
hitte angyalt látott – kikiáltott
a szomszéd rácsodálkozott
ő meg tenyeréből pillét engedett
szárnyára csókolt életet…
a fogasról egy ócska kabátot
vékony ujjai közé fogott
majd apám hátára dobta – az hallgatott
– húsz éve már hogy odaát lakott
kendőt kötött gyér hajára
elindult valahova délre – estére
úgyis hazatér – megbékél
s telefonozik – te Marim ne félj…
átölelte a vén diófát
beszédbe elegyedett a birssel
– haragudott rá hogy szoknyát visel
ősz van már mondogatta
sárgulnak a levelek – nevetett…
madarak jöttek megbámulták
ő csak szólítgatta unokáját
s a háznak döntötte fájós hátát…
…anyám nem készül menni
megmosta arcát – kötőt kötött
tiszta cipőt húzott fájós lábára
majd hófehér papírt tett maga elé
ceruzát hegyezett – ült az ablaknál
szemében huncut fény csillant
megírom azt a verset – suttogta
míg ujjait a papír csókolta.