Avi Ben Giora. : Az okos férj

 

A környéken csak úgy beszéltek róla, hogy Zoli bácsi hajszobrász szalonja.

Szinte a semmiből kezdte. Régen is, mint fodrász kereste meg a betevő falatra valót. Csakhogy közben volt egy világháború, egy államosítás és sok minden más, amit megúsztak, és az üzletnek mennie kellett, ha tetszett, ha nem. Az évek alatt Zoli bácsi és a neje is megkeményedtek. Két gyereket felneveltek, szakmát, diplomát adtak a kezükbe. Gondolkoztak rajta, hogy átadják, illetve eladják az egész vállalkozást, aztán mindig arra az elhatározásra jutottak, ha már eddig kibírták, még kibírnak pár évet. Felvettek közben két segédet, akik a kezük alatt kitanulták a szakma csínját-bínját. Rájuk lehetett bízni teljesen egy-egy kényesebb kundét.

Zoli bácsi igyekezett kényeztetni a feleségét, ahogyan csak tudta. Még a munkában is. Már csak a kasszában ült, és kasszírozta a pénzt. Az öreg tudta, hogy a kedves felesége, dacára annak, hogy mindig ellátta pénzzel, szinte napi rendszerességgel dézsmálta meg a kasszát. Hol egy százas, hol kettő, „lett meglovasítva”. Az öreg sohasem szólt egy szót sem. Este a neje neki számolt el, ám az öreg szinte már fillére tudta az aznapi végösszeget, aminek a kasszában kellett lennie.

Nyár volt és nagy hőség. Zoli bácsi felesége sokat szenvedett a melegtől. A kisöreg felajánlotta, hogy befizet neki egy utat a tenger mellé.

— És teveled mi lesz? — kérdezte nem kis kíváncsisággal az asszony.

— Hogyhogy mi lesz? Dolgozom, ahogy eddig.

— És ki fog majd kasszírozni?

— Megoldjuk, Anyus. Te csak menj el a lányoddal pihenni.

— Ejnye, miért annyira sürgős megszabadulni tőlem?

— Ugyan már, hova gondolsz? De miért ne nyaralhatnál egy kicsit a lányoddal?

— Régen mindig együtt mentünk Abbáziába. Milyen jó is volt — ábrándozott tovább élete párja.

— Az akkor volt, drágám. Más időket éltünk. Csomagold össze a kofferedet, és holnapután reggel mentek ki a pályaudvarra a vonathoz. Nem akartam repülőjegyet venni, mert még életedben nem ültél repülőn. Ki tudja, hogy viselnéd az utazást.

Még megbeszéltek egy és mást, de végül is minden elrendeződött.

— Ha jól érzitek magatokat, csak szóljatok haza telefonon, küldök pénzt, hogy tovább tudjatok maradni.

— Még hogy tovább? Két hét még sok is lesz. Te gyanús vagy nekem Zoli, hogy valamiben sántikálsz.

— Isten bizony nincs semmi tervem, amíg nem leszel itthon.

— Remélem! — intette férjét az asszony.

Az adott napon, kimentek a vonat-állomásra. Hogy kényelmesen utazzanak, direkt első osztályt és helyjegyet váltott számukra. Amíg kint időzött a vonatnál, a kasszát és az üzlet vezetését Jánosra, az egyik segédre bízta. Ő volt az idősebb, egy évvel előbb kezdett, mint a társa Gyula, akit csak úgy nevezett, hogy a „vizes nyolcas”. Hogy miért ragadt rá ez a név azt senki sem tudta. Mikor Zoli bácsi visszatért az üzletbe minden a legnagyobb rendben volt. Este az öreg kivette a pénzt a kasszából. Megszámolta a pénzt, és nem hitte el: hiányzott száz forint.

— Hogy a fenébe lehet ez? — kérdezte önmagát, ám senki se adott a kérdésre választ. — Az asszony nincs itt, ő nem vihetett el egy fillért sem. Lehet, hogy János nem is annyira megbízható, ahogy gondoltam?

Nem szólt az alkalmazottainak egy szót sem. Még magát hibáztatta, hogy nem számolt el Jánossal este, csak kimerte az egész bevételt.

Másnap megismétlődött, ami az előző napon. Zoli bácsi cselhez folyamodott. Minden egyes papírpénz számát — de főleg a százasok és ötszázasok sorszámait, amiket aznap kaptak — bejegyezte a noteszába. Kinyitotta a kis széfet is, amibe a napi bevételeken kívül, a nagyságos asszony briliánsokkal díszített nyaklánca is feküdt. Nem vitte be a bevételt naponta a bankba. Egyszer egy héten tette ezt, de akkor is úgy, hogy senki se tudta. Mindent rendben talált. Gondolkozott, hogy nem kellene-e elmenni a bankba, és betenni a bennlévő pénzt, de elvetette az ötletet.

Este a zárást követően megkérte a két alkalmazottat, hogy maradjanak, és együtt csináljanak kasszát. Megszámolták a bevételt. Zoli bácsi pontosan tudta, hogy mennyi pénznek kell lennie. Ám ezúttal is hibázott az összeg egy százassal.

— Uraim, valami nem stimmel — fordult a meglepett alkalmazottakhoz. — Hiányzik száz forint. Kapnak egy lehetőséget, hogy visszaadják most, amit eltulajdonítottak. Nem fogok ügyet keríteni belőle, csupán a tettes nem kezelheti többet a kasszát.

A két alkalmazott egymásra nézett. Gyula, azaz a „vizes nyolcas” kicsit feszengett, majd így szólt:

— Zoli bácsi! Itt az erszényem. Nézze meg — adta át a bukszáját a kisöregnek. — Nincs is nálam papírpénz. És itt a mai napi borravalóm. Azzal kifordította a köpenye zsebiben lapuló pénzt.

Zoli bácsi csak a papírpénzeket nézte meg, de nem volt köztük, csak tízes meg húszas.

— Magán a sor, János!

Először a zsebeit fordította ki. Persze, nála sem volt sem százas, sem ötszázas.

— Mutassa a tárcáját — utasította az egyre idegesebb Zoli bácsi. — Jobb, ha megmondják, hogy elvettek pénzt, semhogy rendőrt kelljen hívni. Én nem akarok ebből ügyet.

János előkotort egy gyűrött százast a szivarzsebéből. A kisöreg megnézte a noteszába felírt számokat. Közte volt a százas sorozatszáma.

— Mondja, miért csinálta ezt? Az egyik legmegbízhatóbb fodrászomnak tartottam magát. Megbíztam magában. Megérte ennyi pénzért eljátszania a becsületét?

— Gondolja, hogy beértem ennyivel? — mondta nyeglén János. — A nagyságos asszony briliáns lánca is bánja. Ez csak amolyan „piti lopás” volt.

— De hiszen a nyaklánc ott van a helyén a széfben!

— Az lehet. De én kiszedtem a foglalatokból a brilleket, és üvegek vannak helyette. Akár el is viheti egy aranyműveshez megvizsgáltatni, ha nem hiszi. Bizonyítéka nincs ellenem, a kövek már nincsenek a tulajdonomban, és felesleges megkeresni az orgazdát, biztosan ő is megszabadult már tőlük. 

— Gyula! Maga menjen el most, és ne szóljon senkinek sem, amit itt látott, hallott. Holnap üzletnyitásra legyen itt.

Az alkalmazott kisomfordált az üzletből, és csendben becsukta maga mögött az ajtót.

— Most figyeljen ide jól, János. Kap egy lehetőséget. Nem beszél senkinek sem a történtekről. Cserébe én sem teszek feljelentést maga ellen. Viszont kap huszonnégy órát, hogy eltűnjön a környékről, és én meg ne lássam még véletlen sem többé errefelé. Ellenkező esetben megteszem a szükséges intézkedéseket maga ellen. Tanúnak ott lesz Gyula, a maga „vizes nyolcasa”. Hallott és látott mindent. Szedje a sátorfáját. Az óra mostantól ketyeg. Ha holnap ilyenkor még erre látnám, azonnal hívom a rendőrséget.

A lefülelt tettes egy ideig meglepett képet vágott, majd olyan gyorsan, ahogyan csak bírt, elhagyta az üzletet.

Most jogosan kérdezhetné a nyájas olvasó, hogy ugyan miért hagyta futni a tolvajt Zoli úr. A kérdéses nyakláncot Zoli bácsi még a békeidőkben, a háború kitörése előtt vásárolta a feleségének. A felszabadulás után, miután elővette a rejtekhelyről, kiszedette az összes „kavicsot” egy ékszerésszel, és egy titkos helyre tette. A brillek helyére csiszolt üvegeket raktak. Hasonlóan csillogtak, mint az eredeti kövek. Hozzá nem értő szemek meg nem mondták volna, hogy nem valódiak. Természetesen Zoli bácsi felesége sem tudott a „svindliről”. Fel nem vette volna többé, illetve kötelezte volna az öreget a kiszerelt brillek visszatételére, avagy egy másik láncot kellett volna vennie a kisöregnek a régi helyett.

Hogy Jánost miért hagyta futni, és miért figyelmeztette, hogy meg ne lássa a környéken? Erre is egyszerű a válasz. Ha kiderül a „turpisság” és képes elkotyogni a titkot, az nagyon hamar a nagysága füleibe is eljutottak volna. Így is nagy a valószínűsége, hogy az orgazda rá fog majd jönni, hogy átverték, és János keresésére vagy maga indul el, avagy felfogad rá embereket. Azzal, hogy megfenyegette Jánost, hogy meg ne lássa a környéken, két legyet ütött egy csapásra. Ha keresnék Jánost, akkor azt nem nála fogják kezdeni. Sőt! Jánosnak is lesz félnivalója, duplán.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2017.10.25. @ 15:40 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.