Az ideális Nő amikor kilépett a bérlakás hatalmas kapuján az utcára, minden férfiszem rá szegeződött. Amikor megfordult, hogy bezárja a kaput, a közeli kávézó teraszán ülő vendégek között e férfiak kezéből három teás-, és kilenc kávéscsésze zuhant a hideg macskakőre, tartalmuk barna és sárga erecskeként zubogott, egyesült, megindult az enyhe lejtésű járdán, hogy végül később a csatornában összefolyjon a szomszéd étteremből hasonló körülmények között kiborult levesek, borok, sörök, és rövid italok sűrű elegyével.
Amikor megfordult és barnás szőke hajába belekapott egy enyhe szellő, hat pofon csattant vele szemben a kávézóban, nyolc az étteremben, és tizennégy sértett, haragos nő, valamint tizenegy féltékenységtől dühös asszony löttyintette nyakon a párját az épp keze ügyében lévő italával.
Amikor pedig kis válltáskájából elővett slusszkulcsát beillesztette az A 170–es tipusú aranyszínű Mercedes zárjába, már tizennyolc kis asztal borult fel nagy zajjal a járdán.
Beült az autóba és elhajtott.
A rövid kis epizód szereplőjeként jelenlévő negyvenkét férfi csak ekkor kapott a fejéhez és ocsúdott fel meghökkenéséből. Szinte egyszerre ugrottak fel a helyükről, s ki-ki loholva, vagy hosszú léptekkel, bűnbánóan hadonászva, könyörögve, vagy éppen dühösen igyekezett vérig sértett szerelme után. Tíz párnak ez volt az utolsó együttléte, négy házaspár pedig másnap beadta a válókeresetet! És ez még egészen jó aránynak volt mondható, tekintettel arra, hogy az Ideális Nő megjelenésének voltak önkéntelenül az áldozatai.
Éva – mert természetesen így hívták a végzet asszonyát – számára fel sem tűnt mindaz, ami körülötte lezajlott. Mióta az eszét tudta, a fenti események mindennapjai természetes velejáróját jelentették. Ő meg volt győződve arról, hogy a világ ilyen, hogy minden így természetes. A férfiak vagy megbolondulnak látványától, elhagyják anyjukat, apjukat, szerelmüket, vagy egész egyszerűen véget vetnek az életüknek abban a biztos tudatban, hogy az Ideális Nő úgysem lehet sohasem az övék.
Éva csodálatos nő volt, tele szeretettel, természet adta jósággal, kedves mosolya tündökölt fiatalra, idősre, soványra, kövérre. Válogatás nélkül osztogatta lelke belső sugarait, nem fukarkodott a jó szóval, a biztatással. Mézédes volt minden ajkán csilingelő mondat. Lába előtt hevert az egész világ, a férfiak szó szerint is. Naponta. Óránként! Néha tucatjával! Máskor egész utcák bomlottak meg miatta.
Éva gyakran költözött egyik lakásból a másikba. Nem mintha bárki üldözte volna, vagy kellemetlennek érezte volna ezt a fajta törődést. Nem. Éva számára ez az iránta érzett bomló csodálat teljesen természetes volt. Mindig így volt. Erről szólt az egész élete! Nyüzsgött és vándorolt, mint egyszemélyes sáskahad, mely lelegel mindent, ami útjába akad. Az ő esetében a legelő nem más volt, mint maga a férfiszív!
Az első férfi, aki szerelmes lett belé, a szülészorvos volt, aki levezényelte világra jöttét. Míg az apukák ájulása mondhatni megszokott velejáróra volt a szülőszoba meghitt rejtelmeinek (mindig akadt itt-ott egy a sarokba, vagy az asztal mellé gurított boldog, ám kába áldozat), az azért elég kirívó esetként került be a kórházi legendáriumba, ahogyan Éva születését a szülőorvos ájulása tette emlékezetessé. És nem azért, mert ilyet még sosem csinált! A szívével sem volt semmi baj! Pontosan addig a napig legalábbis nem. Vagy nem tudott róla. Doktor Mityillovics ez után az eset után már többé nem volt a régi. Valami nagyon megváltozott az életében, a szemléletében. Megszállottként vetette bele magát a szülések levezetésébe, mindenhol, mindenkor, mindenütt ugyanazt kereste! Azt a valakit, akit először foghatott a kezébe. Újra akarta élni a csodát, az első szerelem csodáját, a tökéletes, Ideális Nőt tarthatta a kezében teljes két percen át. Illetve három! Vagyis hogy négy! Az ötödik percre azért sikerült az ápolóknak nagy nehezen elvenniük tőle. Négyen kellettek hozzá. Egy a kislányt fogta meg, kettő Doktor Mityillovics karjait feszítette, a negyedik meg a nyakánál fogva ragadta meg az orvost, míg bele nem kékült. Na igen, akkor ájult el. De nagyon! Egy teljes napon át tartott az öntudatlansága! Nem tudni pontosan, hogy a nővérke marka volt a ludas, vagy inkább valami mély lelki trauma hatása alá került, mindenesetre egynapos kómája alatt angyali, révedt tekintettel bámult maga elé. Aztán felébredt, s belévetette magát a munkába, úgy ahogyan még sohasem!
Megszállottsága végül odáig fajult, hogy egy vakbélműtétre váró asszonyt is a szülőszobába vezényelt, hogy szülésre kényszerítse szerencsétlent. Szemtanúk beszámolója szerint ki is húzott belőle valamit, egyesek váltig állítják, hogy kislányt szült a vakbeles. Akkor Doktor Mittyillovics karrierje véget is ért. Távozása után néhány nappal előzetesbe került, miután egy villamos összes nő utasát alulról végigvizsgálta, miközben fennhangon kiabált: – Itt kell lennie! Valahol itt van! Adják őt vissza nekem! Biztosan itt van valahol!
Mityillovics doktor tizenhat évvel később boldog mosollyal távozott az élők sorából egy elmegyógyintézet gumiszobájában, ahová azért zárták, mert egy színes magazin olvasása közben leszaggatta magáról a ruhákat és megpróbált intim viszonyt létesíteni az említett újság egyik oldalával. Senki nem tudta megmondani, mi váltotta ki mindezt belőle, az újság ugyanis az aktus közben meggyulladt és megsemmisült.
Éva tehát akaratán és tudtán kívül hagyott áldozatokat maga után. Néha rácsodálkozott persze a dologra, de hamar megnyugtatta magát egy elmélettel, miszerint a férfiak sokkal gyengébb nem, mint a nők, s emiatt a halálozási rátájuk is jóval magasabb. Ez magyarázatul szolgált számára a számtalan öngyilkosságra, megbolondulásra, amely körülötte meglehetős gyakorisággal megmutatkozott. Lelkének mélyén azonban tudta: ő úgy jó, ahogy van, az élet nem megfelelési kényszerekből áll, mit neki néhány kimúló férfiáldozat? Csak nyugodtan mutassa mindenki a világnak természetes önmagát!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: Kőszeghy Miklós
