Másnap Nyúlmamával kikukkantottak a világba. Kergetőztek egy kicsit, megkóstolták a zöld leveleket. Azután már naphosszat Mama nélkül kószáltak a mezőn. Örvendtek a világnak. El is felejtették anyjuk óvó szavait. Kormost most is meg- megcibálták, gúnyolták. Megszokta ezt már a kis nyúl, s inkább a házuk közelében lapult meg, leste Veszélyt. És félt, nagyon félt. Nemhiába.
Egyik nap hirtelen zaj röppent a fülébe. Égre meredő fülekkel figyelt Kormos. Az erdő megremegett az izgatottan felröppenő madaraktól.
— Vigyázzatok, vigyázzatok! — sikoltotta Cserfes, a mátyásmadár. — Itt ólálkodik Vörösbundás!
De a Nyúlfiak nem hallották meg, pedig a szél is végigrohant erdőn, mezőn, árkon-bokron.
— Meneküljetek! Itt van Veszély! — visította Kormos.
A testvérek azonban nem hallgattak a gyáva Kormosra. Ekkor hirtelen elsötétedett fölöttük az ég, Vörösbundás ugrott közéjük. Elkapta Ugrit, s úgy eltűnt vele az erdőben, mint a villám. Kormos lélekszakadva futott testvérei segítségére. De már csak Bugrit és Talpast találta a fűbe lapulva. Az ijedtségtől félholtra vált testvérek Kormoshoz bújtak, nyalogatták foltos bundáját, majd, uzsgyi, rohantak a Mamához.
— Ma… h… ma… h…, ma… h… ma! — jajveszékeltek.
— Hol van Ugri? —ijedezett Nyúlmama.
— Jaj… h… Jaj… h, elragadta Veszély — zokogták a kétségbeesett nyuszigyerekek.
Sírt Nyúlmama is, majd megszakadt a szíve bánatában. Bugri, Talpas és Kormos reszketve bújt össze a kotorék alján, s már nem bánták, hogy Kormos más, mint ők. A testvérük volt. És nagyon bátor. Nyúlmama pedig teste melegével nyugtatgatta remegő gyerekeit.
Azóta, hogy Ugrit elragadta Vörösbundás, testvérei Bugri, Talpas és Kormos óvatosabbak lettek. Hiába csalogatta őket a kecskerágó piros bogyóival, a vadbodza lágyan ringó fekete szemeivel, a vadmurok sárgálló gyökerével! Nappal ki nem mozdultak a házukból, csak szunyókáltak. Amint lebukott a Nap a fák koronája mögött, mocorogni kezdtek. Megtanulták, hogy a sötétség elrejti őket Veszély elől, s akkor elő lehet merészkedni, akkorra már a hasuk korgott, s szemük is kopogott az éhségtől. A mama már régóta nem adott tejet.
— Megnőttetek, gyerekek. Itt az ideje, hogy gondoskodjatok magatokról! — mondta, s napokra elkóborolt.
Elsőként Bugri óvatoskodott elő, s remegő orral beleszagolt a levegőbe. Talpas rögvest követte testvérét mélyen a földre lapulva, hátra lapított fülekkel. Csak Kormos nem mozdult még. Rettenetesen félt! A mama tanácsai még mindig erősen zakatoltak benne. Nem tudta kiverni az eszéből Veszélyt.
— Gyere már, Kormos! — sürgette Bugri.
— Jöhetsz, bátran — toldotta meg Talpas.
Ahogy az este sötét szárnyait szétterítette az erdőn, Kormos is előbújt. Hozzáláttak az evéshez. Bugri, a friss hajtásokat majszolta, Talpas a füvet, Kormos pedig bogyókat keresgélt.
Zengett-bongott körülöttük az erdő. Lágy tücsökzene szólt, a szentjánosbogarak lámpásként világítottak, édes illatok hömpölyögtek mindenhonnan. Egyre távolabb merészkedtek. Úgy elteltek finom hajtással, puha fűvel, kövér bogyókkal, hogy lábukat hátra nyújtva elhasaltak az irtáson. Lustálkodtak, s néha a félénkebb Kormost ijesztgették.
— Kormos, Kormos, remegő, hátad mögül Veszély jő! — kiáltotta Bugri.
Kormos pedig eszét vesztve futott, menekült.
— Gyere vissza, ne légy buta, nem jár erre Veszély soha! — hívták vissza nevetve testvérüket. Hisz szerették őt, de a játékot is! Teljesen elfelejtkeztek mindenről. Hirtelen Cserfes szajkó rikoltozása verte fel az erdőt.
— Skék… skék… skék! — figyelmeztette őket.
Az erdő fái megremegtek, a testvérek pedig szorosan a földre lapulva füleltek.
Szürkefarkas osont a tisztásra! Körbeszimatolt.
— Jaj, most vége az életünknek! — ijedeztek a nyulacskák.
Ekkor a segítségükre sietett Szellő. Fölfújta az arcát, s a levegőt másik irányba térítette. A farkas más irányba indult tovább. A kisnyulak még lapultak egy ideig a fűben, aztán villámgyors cikkcakkban rohantak haza. De jó, hogy Cserfes és Szellő
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Kádár Sára Hajnalka
