Goldmann és felesége már elég sokat megtapasztalt az életben. Átélték az új környezetbe való beilleszkedést, amikor otthagyták a kommunista Kánaánt, annak minden előnyeit, és hátrányait a hátuk mögé rakva. Amikor még benne éltek, nem győzték eleget szidni, kritizálni. Aztán mikor kezdtek egyre jobban amerikaivá válni, sűrűn emlékeztek az ingyen SZTK-ra, és a három forint hatvan filléres fehér kenyérre. Ám ezen is hamar túl tudták tenni magukat. Közben született két gyerekük is már az „új hazában”. Kitanítatták őket, szakmát adtak a kezükbe.
Teltek az évek, és a gyerekek kireppentek a családi fészekből. Önálló életet kezdtek. Sőt! A születési helyüket, Amerikát is elhagyták. Egyikük azért, mert a választottja a Föld másik felén, Ausztráliában élt. Férjhez ment, nem voltak nyelvi problémái, mint annó a szüleinek Amerikában. Hamar beilleszkedett. Pár év elteltével, a testvéröccse is követte ide. Ő nem „benősült”, hanem egy kitűnő álláslehetőség kínálkozott. Egy kutatóintézetben osztályvezetői beosztást ajánlottak fel neki. Amerikában is már kutatásban dolgozott, mármint kutatóintézetben. Lassan lépegetett egyre feljebb azon a bizonyos ranglétrán. Tudományos eredményei kezdtek megjelenni a szaksajtóban. Egy ilyen cikkére figyelt fel az ausztráliai intézet, és ajánlották fel neki a munkát. A szerződés először három évre szólt, majd ennek lejártával véglegesítették.
Amikor a testvérénél megszületett az első „trónörökös” az Amerikában maradt szülök már mentek is megváltani a repülőjegyeket Sidneybe. Noha a lányuknak „volt mit a tejbe aprítani”,— a férj is fedezte volna a számlákat —, nem fogadták el a segítséget. A fiúk is persze „beszállhatott” volna a költségekbe, de ő még csak fel sem ajánlotta. Még aktív dolgozók voltak, volt pénzük, bevételük, de egy ilyen utazás már akkor sem volt olcsó mulatság.
Évekig ez szinte megszokottá vált, hogy egyszer egy évben a szülök kimentek látogatóba. Mindig maguk állták a költségeket. A gyerekek nagy ritkán látogattak haza. Persze általában mindig valami ünnep alkalmából, a szabadságuk miatt. Vagy karácsony, újév táján utaztak haza, vagy húsvétkor. Minden alkalommal a szülők fizették az ő jegyüket, és cserébe persze mindig bőven vittek ajándékokat. Hiába mondták, hogy felesleges pénzkidobás.
Ahogy teltek az évek, a gyerekek, meg az unokák egyre ritkábban látogatták már az „őseiket”.
— Gyertek ti hozzánk — szólt a fiúk egy karácsony előtti beszélgetés alkalmával. — Mi fizetjük persze a jegyeket.
— Nektek sokkal egyszerűbb — felelte apja. — Mi már nehezen tudjuk átvészelni az időeltolódásokat, és az a sok procedúra a reptéren, nem igazán nekünk való. Öregek vagyunk mi már ehhez. Azt meg már meg sem említem, hogy ünnepek miatt rengeteg az utas.
— Dehogy vagytok öregek — korholta a fia. — Egyszerűen csak kényelmesek és lusták vagytok.
— Gondolsz, amit akarsz, fiam, de sokkal jobb, ha te jössz ide a testvéreddel és az unokákkal. Mégiscsak jóval rugalmasabbak vagytok mindenre, mint mi.
Hogy e beszélgetés miatt, vagy más okból, azt nem tudni, de egyre ritkábbak lettek a telefonok. Ám ehhez még hozzájött az is, hogy sem a szülök, sem a gyerekek nem utaztak már úgy, mint régebben.
Közeledett a Pesach, a zsidó húsvét. Nem voltak soha vallásosak de a „szabadság ünnepét” általában mindig együtt ünnepelte meg a család, a hagyományos „széder este” keretében. Ez sem volt már évek óta.
— Mit gondolsz — kérdezte feleségét Goldmann —, eljönnek idén hozzánk, vagy megint csak hivatkozni fognak a szabadságra meg miegymásra?
— Ugyan úgy nem tudom, ahogy te sem. Próbáld meg felhívni őket telefonon és beszélj velük.
— Tudod mit? Van egy ötletem. Ám ehhez szükségem van egy kis fifikára, cselre, és a te együttműködésedre.
— Mikor nem dolgoztam veled együtt, ha szükség volt rám? Ami meg, a cselt, fifikát illeti, megbeszéljük.
Hamarosan a tett mezejére léptek. Másnap Goldmann telefonált a fiának.
— Ide figyelj, fiam. Meguntuk egymást anyáddal. Lassan harmincöt éve boldogítjuk egymást. Unom, elegem van belőle, látni sem akarom.
A vonal túlsó felén mély csend keletkezett. Majd kis idő után megszólalt a fia.
— De mondd, Papa, miért nem tudtok leülni és megbeszélni? Hiszen eddig minden hullámvölgyet sikerült túlélnetek. Anyagi gondjaitok vannak? Kevés a nyugdíjatok? Küldjünk pénzt? Nem gond, csak szóljatok.
— Egy fészkes fenét ez a gond! Unom, és kész! Ő is biztosan engemet. Fogok beszélni az ügyvédemmel, elindítom a válóperes eljárást. Nem leszek smucig, szőrösszívű, mindent neki adok, amit a házasságunk alatt összekapartunk. El tudok élni egy olcsó bérlakásban is.
A fia próbálkozott még különféle érvekkel, de eredménytelen volt minden kísérlet. Ahogy befejezte az apjával folytatott beszélgetést, hívta a testvérét.
— Figyelj, Ágnes — kezdte a társalgást szomorú, letört hangon —, baj van!
— Mi a gond, mesélj.
— Az imént beszéltem apával. Válni akar anyutól. Azt mondta, harmincöt év házasság után megunták egymást, válni szeretnének.
— Mit beszélsz? Elment az esze, meghibbant teljesen? Talált magának egy új nőt? Ennyi idő után, öregségére akar úgy élni, mint egy harmincéves, fickós fiatal?
— Nem hiszem, hogy talált valakit magának. Sohasem volt az a típus, aki más nők után kajtatott. Anya volt mindig is a nagy szerelme, és valószínű, még most is.
— Akkor miért nem ülnek le, és beszélik meg? Felnőtt emberek, nincs az a házasság, ahol ne lenne egy, vagy több nagyobb veszekedés. Kimegy a gőz, és mehet minden úgy, ahogy eddig.
— Na ezt mondtam neki én is, de annyi, mint a falra hányt borsó.
— Akkor figyelj! Ha letettem, azonnal hívd vissza őket. Ha Apával nem tudsz szót érteni, beszélj anyussal. Én most azonnal rendelem a repülőjegyeket, és utazunk haza. Amúgy, még ideális az időpont is. Pésach lesz a jövő héten.
— Rendben van. Akkor intézkedek —fejezték be a beszélgetést.
— Szervusz, papa.
— Miért hívtál vissza? Nem fogok visszakozni.
— Beszélhetnék a mamával is?
— Várj, szólok neki.
— Mit akarsz velem beszélni? — vette át a telefont az anyja. — Apád elmondta, mi a helyzet, vagy nem? Válunk és kész. Ő már kész elmenni az ügyvédhez, beadni a válópert.
— Csak semmi kapkodás! Ágnes megvette a repülőjegyeket. Ne menjetek sehova, ne adjatok semmiféle ügyvédnek megbízást. Megyünk haza Pésachra, az ünnepekre. Majd ha együtt a család, megbeszéljük.
Még váltottak pár szót lényegtelennek tűnő dolgokról.
— Na, mire jutottál velük? — kérdezte Goldmann élete párját.
— Kezdhetünk bevásárolni az ünnepekre. Megvették a repülőjegyet, ők fizetik, és jönnek az ünnepekre, hogy együtt legyünk a széder estén.
