Bányai Tamás : Tehetetlenül — 1.

Azzal a tudattal feküdt le este, jó úton haladnak a dolgok. A rádióból is hallotta, a dandárparancsnokságról is azzal nyugtatták, folynak a tárgyalások; a lényeget illetően — az oroszok kivonulásában — meg is egyeztek.

 

— Alezredes elvtárs… bajtárs!

A fiatal tizedes vállánál fogva rázta. Azonnal felébredt. Az átélt riadók, vészhelyzetek, egész pályafutása alatt megszokta, talpon lenni az első szóra, érintésre.

Csak a szemét dörzsölte meg és máris ébren, ugrásra készen nézett fel a fiatalemberre, aki rögtön elhátrált az ágytól, hangjából kiérződött a mentegetőzés.

— Az alezredes elv… bajtárs parancsolta, hogy ébresszem fel, ha…

— Mi van, fiam? — kérdezte Dohándi Árpád alezredes a kelleténél talán nyersebben, de szemrehányás nélkül.

— Jelentem alezredes bajtárs, az egyik járőr visszatért.

Dohándi az órájára pillantott. Fél három. Valamivel éjfél előtt heveredett le, tehát még három órát sem aludt. Pedig hogy hitte, végre kialhatja magát.

Már talpon is volt. Ruhástól feküdt a vaságyon, csak a derékszíjat kellett felcsatolni. Előtte igazított a zubbonyán, fejére húzta tányérsapkáját.

A kéttagú őrjárat — egy pattanásosképű, inkább vörös, mint szőke, tömzsi parasztlegény, meg egy ébenfekete hajú, cigányos kinézetű, cingár fiatalember — az irodájának ajtaja előtt várakozott rá. Amint meglátták, hogy kilép a folyosóra, mind a ketten vigyázállásba merevedtek.

— Maguk gyorsan visszajöttek — mondta Dohándi. — Történt valami?

A pattanásos képű jelentett, ízes, nógrádi tájszólással.

— Alezredes elvtársnak jelentem, az országúton orosz konvoj halad Pest felé. Páncélos csapatszállító járművek és tankok. Huszonkilenc T-34-est számoltam meg.

— Pest felé haladnak? — kérdezte Dohándi megütközve.

— Igen, alezredes bajtárs — vágta rá most a cingár katona —, Pest felé.

— Biztos ez?

— Igen, alezredes elvtárs, két szemünkkel láttuk — bizonygatta a szőke legény, enyhe rosszallással a hangjában.

Dohándi nem javította ki, holott irritálta, hogy hol elvtársnak, hol bajtársnak szólították. Elfogadta, beidegződött kifejezéseken nem könnyű egyik napról a másikra változtatni. Nézte a két katonát, mintha ijedtséget, riadalmat keresne a viselkedésükben, de csak fáradtságot, vagy méginkább fásultságot látott rajtuk.

— Leléphetnek.

A járőrök tisztelegtek és sarkon fordultak. A tizedes, aki már jóideje az írnoka volt, kitárta előtte az iroda ajtaját. Dohándi belépett, egyenesen az íróasztala mögé ment. Leült a támlás faszékre, állát a tenyerébe támasztva az asztalra könyökölt. Írnoka parancsra várva állt a szoba közepén.

Azzal a tudattal feküdt le este, jó úton haladnak a dolgok. A rádióból is hallotta, a dandárparancsnokságról is azzal nyugtatták, folynak a tárgyalások; a lényeget illetően — az oroszok kivonulásában — meg is egyeztek. Már csak néhány felmerülő kérdésben kell dűlőre jutni. Maléterék este folytatják a részletekre kitérő megbeszélést a tököli orosz parancsnokságon. A néphadseregre háruló feladat, a kivonulás zavartalan biztosítása.

Arra gondolt — még mielőtt álomra hajtotta volna fejét —, hogy ez nem lesz nehéz. Most már, hogy a Nemzetőrséget is létrehozták, s így a forradalmárok fegyveres erői is valamiféle egységbe szerveződtek hivatásos katonatisztek irányítása alatt, valószínűtlennek tetszett a kivonulás útjába bármiféle akadályt gördíteni. Siettetni mindenki szeretné, azt meg úgysem tudják. Még egy hőzöngő civil is megértheti, egy ekkora hadsereget nem lehet egyik napról a másikra eltávolítani az országból. Ahhoz hetekre, talán hónapokra van szükség.

De Pest felé?! Az nem kivonulás.

— Hívja fel a dandárparancsnokságot — szólt oda az írnoknak.

A kesebajszos, sovány tizedes fürgén a telefonhoz ugrott. Nagy igyekezetében kétszer is mellétárcsázott. Végre meghallotta a kicsöngést, átadta a telefonkagylót az alezredesnek.

A beszélgetés rövid volt. Kurtán-furcsán közölték vele, a dandárparancsnok nem elérhető, e pillanatban senki, akitől tájékoztatást, parancsot vagy épkézláb utasítást kaphatna.

Dühösen csapta le a kagylót. Úgy érezte tétlenségre van kárhoztatva, mint aki foglya és nem parancsnoka ennek a laktanyának.

— Hívja fel Czérna őrnagyot — adta ki újabb parancsát az írnoknak, aki már az ajtóból vetette oda: — Igenis, alezredes elvt… bajtárs.

Az tizedes kisvártatva egy sebhelyes arcú, nyurga tiszt kíséretében jött vissza.

Dohándi hellyel kínálta a belépő őrnagyot, aki az írnok íróasztala mögé telepedett le. Aztán a tizedeshez fordult.

— Menjen, pihenjen maga is egy kicsit. Hat órakor jelentkezzen.

A tizedes távozása után gondterhelten nézett a másik tisztre.

— Az egyik járőr most jelentette, az oroszok Pest felé vonulnak. Egy vagy több páncéloshadosztállyal.

Czérna őrnagy rágyújtott. Öngyújtóját az ujjai között forgatta, elgondolkozva, mélyet szívott a cigarettából.

— Várható volt — mondta.

Dohándi ingerülten felpattant íróasztala mögül.

— Kormányszintű tárgyalások folynak a kivonulásról!

— Tényleg azt hiszed, hogy az oroszok ezt komolyan gondolják? Még ha így lenne is, ez nagyon hosszú időt vesz igénybe. Csak a jóég tudja miféle garanciákat követelnek. Ne felejtsd el, még egy semleges Magyarország is azt jelentené számukra, hogy a Nyugattal lesznek határosak. Ezt nagyon nehezen emésztik meg, ha egyáltalán beveszi a gyomruk.

Dohándi az ablakhoz lépett, mindkét szárnyát szélesre tárta. A hideg, fagypont körüli éjszakai levegő frissítőleg csapott az arcába. Ki sem kellett hajolnia, azonnal meghallotta a távolban haladó tankok tompa dübörgését. Nagyobb megütközést váltott ki belőle, hogy még távolabbról, de tisztán kivehetően, aknavetők és akna becsapódások hangját is hallotta. Megfordult.

— Magyar katonatiszt vagyok — jelentette ki minden átmenet nélkül, határozottan.

Czérna őrnagy jobboldali arcán, a kezdődő borosták között hosszúra nyúlt a vörös sebhely.

— Mit akarsz ezzel mondani?

— Te ismersz már valamennyire — mondta Dohándi, s nagyon úgy hangzott, saját magát akarja meggyőzni valami felől. Czérnára nézett, mintha bátorítást várna. A másik tiszt azonban hallgatott, várta a folytatást. — Én már harcoltam egyszer az oroszok ellen, igaz, velük vagy mellettük is. Talán ennek köszönhetem, hogy most itt vagyok, és nem éjjeliőr egy széntelepen vagy még rosszabb.

— Csak nem azt akarod mondani, hogy hálával tartozol nekik?

— Szó se róla! — tiltakozott Dohándi. — De ha leszereltek volna, vagy sittre tesznek, amire titkon fel is voltam készülve, akkor most nem itt lennék. Talán, mint nemzetőr tiszt én is ott harcolnék a többiekkel.

Elhallgatott. Maga sem vette észre, beleharapott a szája szélébe. Kelleténél talán többet mondott önmagáról. Az ember sohasem tudhatja.

Czérna őrnagy arcán összehúzódott a sebhely vörös csíkja, mintha elmosolyodott volna.

Vajon mire gondol?

Az őrnagy volt az egyetlen tiszt a zászlóaljban, akiben úgy, amennyire megbízott. Hiszen ő volt az, aki már a laktanya kapujában várta, amikor alig több, mint egy hete, huszonhatodikán visszatért a dandárparancsnokságról, ahol az eligazításon nyugalomra intették. Folyik az ellenforradalmi bandák felszámolása, mondták, egy-két napon belül helyreáll a rend. Hamarosan megkapja majd az újabb parancsot. Parancs, persze azóta sem jött. A helyzet zűrös voltára jellemző, hogy a dandárparancsnokságon senki sem tudta határozottan, mi a teendő. Valahogy úgy tűnt: mindenki maga döntse el, hol a helye.

Jámbor százados, a zászlóalj politikai tisztje már eldöntötte, vagy neki talán nem is volt mit fontolgatni. Amit Czérna tett, az is egyfajta döntés. A kapuban várta, az őrbódénál, hogy ő legyen az első elmondani, mi történt. Izgatottan hadart, máskor oly higgadt hangja elcsuklott a felindulástól.

— Jámbor százados, a tiszti kantinban, nyolc másik tiszt szemeláttára főbe lőtte Fehér őrnagyot — ez volt a lényege beszámolójának.

A kapkodó beszédből nehezen tudta kihámozni, mi is történt valójában. Mint végülis kiderült — s ezt később mások is egybehangzóan igazolták —, Fehér szóba hozta, hogy tudomása szerint Maléter, más honvédtisztekkel együtt, átállt a forradalmárokhoz, s most együtt harcol az ÁVH-sok, de főleg az oroszok ellen. Jámbor ekkor azonnal felpattant a székéről, árulónak bélyegezte Fehér őrnagyot, szavait pedig tűrhetetlen lázításnak. Fehér erre kijelentette, egyelőre csak a véleményét nyilvánította ki, megvárja, míg a zászlóaljparancsnok visszatér a dandártól, de akkor ő, mint rangidős tiszt javasolni fogja a városba történő bevonulást és a harcokban való részvételt. Természetesen a forradalom oldalán. Szó szót követett, a habzó szájú Jámbor előkapta szolgálati oldalfegyverét, és mielőtt még bárki közbeléphetett volna, főbe lőtte Fehér őrnagyot. Aztán ordibálni kezdett: így jár az, aki a néphadsereg árulója lesz, aki, még ha csak szavakban is, de kísérletet tesz a proletárdiktatúra megdöntésére. Az eset bénító hatással volt mindenkire, s az adott zűrzavaros helyzetben mindenki meg volt győződve, Dohándi őrnagy már nem is tér vissza a dandártól, és — bár kétségtelenül önkényesen — Jámbor százados átveszi a zászlóalj feletti parancsnokságot.

— Ez közönséges gyilkosság! — háborgott Czérna őrnagy a kapuban.

Ezzel ő is egyetértett. NKVD módszer, gondolta, amit még a frontvonalban sem tudott helyeselni. A többi tiszt — és a többes számba beletartozik Czérna őrnagy is — meghunyászkodott, ami részint érthető, hiszen a politikai tiszt különleges — és meglehetősen tisztázatlan — helyzetben volt minden egységnél. A katonáknak, s természetesen a tiszteknek is nem ritkán az volt a benyomásuk, hogy hiába rang, hiába a zászlóalj, ezred, alegység, dandár vagy éppen hadosztályparancsnoki beosztás, a végső, a perdöntő határozatokat a politikai tiszt hozza; így minden parancs, közvetve vagy közvetlenül végeredményben tőle származik.

Jámbor — talán nem is egészen alaptalanul — úgy vélte, a zászlóaljparancsnok távollétében, a rangidős tisztek ellenében is, neki kell dönteni a laktanyában állomásozó egység sorsáról. Ez az eljárás Dohándi szemében úgy tűnt, mint egy puccskísérlet, aminek végeredménye — akárhogy is nézzük — közönséges gyilkosság volt.

Még ott a kapuban eldöntötte, mit tegyen.

— Hol van most Jámbor százados? — kérdezte Czérnától.

— Az irodájában — hangzott a tömör felelet.

— Válasszon ki négy embert az állományból. Adja ki nekik a fegyvereiket, és azonnal küldje őket az irodámba.

Jámbor századost fél órán belül letartóztatta, a politikai tiszt azóta is a laktanya fogdájában ül. Amint a zavaros állapotok megszűnnek, hadbíróság elé fogja állítani. Ítélkezni ez ügyben a hadbíróság dolga lesz.

Az, hogy Czérna őrnagy várta őt a laktanya kapujában tárgyilagos beszámolót adni a történtekről, no meg a nyilvánvaló emberölés feletti felháborodása, nem utolsósorban pedig az irányába megmutatkozó lojalitás megbízhatóvá tették a szemében. Akkor is, ha Czérna más körülmények között és másfajta előéletből került a hadsereghez, mint ő, aki még a Ludovikán végzett. Az őrnagy már a néphadsereg neveltje, sőt párttag is volt. Ennek ellenére vagy ettől függetlenül józan ítéletű, megfontolt és értelmes embernek ismerte meg, akinek gondolkozását nem párthatározatok irányítják. Ez azért is jelentett többletet a szemében, mert bár a Ludovikán azt tanították, a magyar honvédség pártokon kívül és felül áll, e szép gondolat csíráját mégsem tudták minden végzős tiszt fejében elültetni. Évfolyamtársára, Vünsch Róbertra gondolt, aki Szálasi feltétlen híve lett, s aki a magyar honvédség szégyenére zsidókat deportált, sőt — mint később hallotta — nem csak lelkét, kezét is bemocskolta Szálasi szolgálatában. Czérna nem hagyta magát befolyásolni a kommunista párt dogmáitól.

Odakint a tankok dübörgése elhalkult, beleveszett a távoli éjszakába, az aknavetők durrogása azonban csak nem akart szűnni.

— Fehér őrnagy is harcolni akart — mondta Czérna.

Dohándi becsukta az ablakot, a másik tiszt felé fordult. Behatóan fürkészte a vékonydongájú őrnagyot, látja e jelét a kijelentés mögötti célzásnak. De az csak mereven tekintett vissza rá.

— Igen — mondta Dohándi. Folytatni akarta, ám Czérna őrnagy mutatóujjának egy határozott mozdulatával csendre intette, miközben a sarokban álló kis asztalkához lépett. Felerősítette az eddig alig hallhatóan duruzsoló, recsegő rádiót. Dohándi azonnal felismerte a miniszterelnök hangját.

„…hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkel, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével, és a világ közvéleményével.”

Aztán felcsendült a magyar himnusz, amilyen komoran és vészjóslóan csak felcsendülhetett. Ugyanaz a himnusz volt ez, amivel az újévet szokták köszönteni, de most és itt, a rosszul megvilágított tiszti irodában úgy hangzott, mint temetéseken a gyászinduló.

A két tiszt hitetlenkedve nézett egymásra.

A langaléta őrnagy lehajtott fejének jobb arcán megint hosszúra nyúlt a sebhely csíkja. Kapkodva rágyújtott, aztán felemelte fejét, egyenesen Dohándi szemébe nézett. 

— Hívd fel a Honvédelmi Minisztériumot — mondta az alezredes. — Tudnom kell, hányadán állunk.

Amíg Czérna őrnagy a telefonnal vesződött, felrémlettek előtte az utolsó néhány nap eseményei.

Miután a politikai tisztet letartóztatta — aminek, a tiszti kantinban elkövetett gyilkossággal együtt, gyorsan híre ment az egész laktanyában —, órákon belül sikerült helyreállítani az ingadozni látszó fegyelmet. A dandárparancsnokságtól, többször is megismételt kérésére, minden alkalommal azt a parancsot kapta — ha ugyan ezt parancsnak lehet nevezni —, maradjanak riadókészültségben, de ne tegyenek semmit, a további parancsot majd megkapják időben. Tűzparancs nélkül csak akkor használhatják fegyvereiket, ha megtámadják a laktanyát. Támadásra nem került sor, ehelyett először a forradalmárok egy öttagú küldöttsége kereste fel, fegyvert és lőszert követelve.

A követelés teljesítését megtagadta, mondván — s eljárása helyességéről még most is szentül meg volt győződve, hogy a laktanyában nélkülözhető fegyver — csakúgy, mint felesleges lőszer — nincs. Azt, ami egységének ellátmánya, nem adhatja ki a kezéből senki követelésére vagy parancsára, azon egyszerű oknál fogva, mert nem hagyhatja zászlóalját védtelenül, fegyvertelenül. Megígérte viszont, amennyiben a laktanyát nem éri támadás a felkelők részéről, sohasem fogja állományát és annak fegyvereit magyar civilek ellen fordítani. Soha.

Ezt hittel mondta, és halálosan komolyan gondolta.

Másnap egy Csepel teherautó állt meg a laktanya előtt. A kapuban posztoló őr az őrparancsnok utasítására az irodájába vezetett egy ÁVH-s századost, aki mindenáron vele akart beszélni. A százados honvéd egyenruhát követelt nyolc embere számára. Arrogáns volt és pökhendi, ami felbosszantotta Dohándit, s nem csak azért, mert rangkülönbség volt közöttük. Sohasem szerette az ÁVH-sokat, akik minden kiképzésük ellenére — nem hangoztatott magánvéleménye szerint — csak fegyvertelen civilekkel szemben voltak használhatók; alkalmatlanok valóságos és tényleges harci cselekedetekre. Mint kiderült, a civilek ellen sem lehetett hatékonyan bevetni őket. Honvéd egyenruhát!? Azt nem!

Emberkínzók és gyilkosok ne feszítsenek tisztességes mundérban. Ha már így alakult, akkor viseljék csak emelt fővel a kék parolit. Az ÁVH-s százados szitkozódva és körül nem írt következményeket kilátásba helyezve eltakarodott embereivel együtt.

A laktanyában szigorú fegyelem takarta a nyugtalanságot és feszültséget.

Dohándi — úgy vélte — hatáskörének túllépése nélkül és felsőbb parancs hiányában is megteheti, hogy járőröket küld ki a környékre, sőt, ha elengedhetetlenül szükségesnek mutatkozik, még egy szakaszt vagy egy századot is a környékbeli két faluba rendfenntartás és a nyugalom megőrzése érdekében. A falvakban nem volt zavargás, négy őrjárat ellenben nem tért vissza. Nem esett bajuk, Dohándi ezt biztosra vette, legalábbis nem az őrjáratuk során. A katonák vagy hazaszöktek, vagy csatlakoztak a forradalmárokhoz. Az első esetben hadbíróság vár a kiskatonákra, a másodikban…

Az időközben kialakult helyzet alapján valószínűleg felmentik őket, mint ahogy lelke mélyén ő is felmentést adott. Megérezte, vagy bizonyosan tudta is, hogy bár nincsenek harcedzett katonái — hadgyakorlaton is csak kétszer volt zászlóaljával, még éleslövészetre is ritkán került sor —, nem a bevetéstől, a fegyveres harctól félnek annyira, mint inkább attól, hogy fegyvereiket barátaik, ne adj isten, saját családtagjaik ellen kell fordítani. Azt nem mondhatta meg nekik, amíg ő itt a parancsnok, ez a zászlóalj sohasem fog magyar civilekre lőni.

Parancs nem érkezett, noha a hadügyminisztériumban és a dandárnál is történtek személyi változások. Mindez azonban csak a fejetlenséget növelte, úgy tűnt, mindenki behúzza fejét-farkát, s a csapattisztek önálló döntésre vannak kárhoztatva.

Lelkiismeretük szerint.

Amikor október 31-én hírét vette, hogy az esztergomi páncéloshadosztály csatlakozott a forradalomhoz, legszívesebben ő is kiadta volna a parancsot: fegyverbe és irány Budapest. Csakhogy ő nem rendelkezett egy hadosztály felett, és embereinek kisebb számánál is többet nyomott a latban a kellő felszerelés hiánya. Egy páncéloshadosztály gépesített egység, tankokkal, csapatszállító autókkal ellátva, míg náluk a laktanya udvarán mindössze egy Zisz meg két Csepel teherautó vesztegelt, ezekre nem lehet négyszázadnyi embert felpakolni. Gyalogosan Pestre masírozni pedig… Erre nem vállalkozott.

Döntésének helyességét látszott igazolni a hír: elkezdődtek a tárgyalások az oroszok kivonulásáról, a törvényes kormányt a nép többsége elfogadja, és Budapesten lassan helyreáll a rend, az élet visszatér a megszokott normális kerékvágásba. Ilyen körülmények között a leghelyesebb cselekedetnek bizonyul, ha — úgy ahogy a dandárnál mondták — marad a seggén és megvárja az időszerű parancsot.

Maradt hát a seggén, akkor is, ha viszketett.

És most a miniszterelnök szájából hallja: csapataink harcban állnak.

 

/bef. rész köv./

Legutóbb szerkesztette - Bányai Tamás