Kagylóvá repedt az égbolt,
gyöngyözöm, halászom,
szél fúj ide oda
tengek s lengek jobbra-balra,
kéz tologat jobbról-balra,
ahogy az Isten megadta,
csak néha színtelen, megfogyva,
titkolt hazámat hirdetem,
feketén fehéren simogatnak érdes kezű
sós szájú betűtengerek,
illetnek s megilletnek tátongó szemek,
néha fél-árbócra ereszkedek,
élek mint a létezhetetlenek,
lebegek, a felszínen remegek,
s édes tüskéim, pikkelyt öltenek,
mint a halak,
néha fél-árbócra eresztenek,
s mikor a stégek már kifogták
hajóikat,
csak rád várok ereszd vízre
s vesd ki hálóidat,
csodálni mind a hullámokat,
míg felszínre bukkannak
fénypikkelyes csordáim
hozzám sodornak, megigézlek,
bálnáink s cetjeink rég elmerültek,
felszínén a víznek
halcsordáim vergődnek,
siratják a korallokat
s a gyöngyhalászokat,
hálód üres marad, szemed megtelik,
fekete, fehér és arany foszlányait
zászlómnak szálait éjjel átmosom,
nappal kiteregetem,
élek mint a létezhetetlenek,
lebegek, a felszínen remegek,
s édes tüskéim, pikkelyt öltenek,
mint a halak,
sirályok karmai vadásznak
reménytelen,
én arcodtól lábadig vetődöm,
levegőre éhes szívvel evődök,
számban, s szöveteimben tátong
valami titkolt haza hirdetés,
ami téged is engem is megigéz
mintha csak egy láthatatlan testű
hal uszonya lennék,
úgy ölel magához a folyton lebegés,
veled maradok.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:12 :: Tóth Olivér
