Tóth Olivér Szerző
Vezetéknév
Tóth
Keresztnév
Olivér
11 hónap Nincs Komment

 

 

Kagylóvá repedt az égbolt,

gyöngyözöm, halászom,

szél fúj ide oda

tengek s lengek jobbra-balra,

kéz tologat jobbról-balra,

ahogy az Isten megadta,

csak néha színtelen, megfogyva,

titkolt hazámat hirdetem,

feketén fehéren simogatnak érdes kezű

sós szájú betűtengerek,

illetnek s megilletnek tátongó szemek,

néha fél-árbócra ereszkedek,

élek mint a létezhetetlenek,

lebegek, a felszínen remegek,

s édes tüskéim, pikkelyt öltenek,

mint a halak,

néha fél-árbócra eresztenek,

s mikor a stégek már kifogták

hajóikat,

csak rád várok ereszd vízre

s vesd ki hálóidat,

csodálni mind a hullámokat,

míg felszínre bukkannak

fénypikkelyes csordáim

hozzám sodornak, megigézlek,

bálnáink s cetjeink rég elmerültek,

felszínén a víznek

halcsordáim vergődnek,

siratják a korallokat

s a gyöngyhalászokat,

hálód üres marad, szemed megtelik,

fekete, fehér és arany foszlányait

zászlómnak szálait éjjel átmosom,

nappal kiteregetem,

élek mint a létezhetetlenek,

lebegek, a felszínen remegek,

s édes tüskéim, pikkelyt öltenek,

mint a halak,

sirályok karmai vadásznak

reménytelen,

én arcodtól lábadig vetődöm,

levegőre éhes szívvel evődök,

számban, s szöveteimben tátong

valami titkolt haza hirdetés,

ami téged is engem is megigéz

mintha csak egy láthatatlan testű

hal uszonya lennék,

úgy ölel magához a folyton lebegés,

veled maradok.

 

4 év 2 komment

 

 

A magam igazával

akartalak

megnyerni magamnak,

késsel szeletelni a kenyeret,

felületet nyerni a vajnak,

valahogy így akartam beléd hatolni,

hogy érezzem az önzés örömét,

s ma úgy látlak,

mint egy szűz és szemérmes nőt,

akit megerőszakolnak,

majd hirtelen eszmélés nélkül

elönt a vér,

s az indulat megkapaszkodva

a tudatban érvényesül,

verset akartam,

fehér falba süppedett,

angyalkázó gyermek lenni,

akit a tisztaság hűsen betemet,

s elorozza az avatatlan teret,

valahogy így képzeltem el a verset,

mint egy ékes fogsort,

melyeknek lapjairól leolvasom az igazat,

mit Ábrahám kövének törvényeit,

de ma csak kimondatlan szavak megbúvását,

s megalkudó imák dallamkottáinak

megvetett ürességét érzem,

ahol hátam mögé gyűjtöttem minden

érdemi mondanivalómat,

s fogaimra kövesedtek

a szárnyalások, a feltérképezett egek,

s hátrahagyott hegyek,

az elcsitult lábak nem akarnak nyomot hagyni,

jobb szeretnek lebegve bujdokolni,

mintha nem is léteztünk volna talán te meg én,

a verset valahogy úgy képzeltem el,

mint egy anyából kiszakadó életet kezdő gyermek,

aki ha életben marad s ha nem,

rendbeli jutalmát megérdemli,

s szoptató melleiből mikor kifogy a táptej

is talál új élvezőt,

aki majd újra szűknek s szűknek hiszi,

látja a szárnyalást, az eget, a hegyet,

a kánaáni feloldozást, vagy seol-i feszületet,

hogy önigazának hittségében

betemetődjön, fehérbe,

vérbe, tudatba, térbe,

koplalását kielégítse

késsel,

egy szelet kenyérrel,

mert mint a mindent, úgy képzeltelek el,-

mert mi sem kell több a jóság koldusainak,

mint a minden.

 

 

Áldásra
4 év Nincs Komment

 

Áldásra

emeltem kezemet feléd

az egyiket,

a másikat azért, hogy magamhoz tartsalak,

hozzám hajolj,

csókra nyitottam számat

nem hogy avval megintselek tégedet,

érintsd meg ajkaim

s szememet azért tártam rád,

hogy megöleljelek,

jer közelebb,

nem hogy magamtól elvesselek,

szívemet megvetettem,

nem mert szeretlek,

ha fáradt vagyok is bele fekhess,

hogy rázd fel véremet

mint egy nehéz meleg dunyha tollait,

mint egy kimondásra megérett vers betűit,

szavakba, mondatokba sorakoztatva,

ezrednyi háborús katonaságom,

kik néha ellened vívnak harcot,

s nem vállalnak más arcot,

s nem vallanak más hitet mint amelyben élnek,

hol arcom hadát hordozzák papírtengerek,

korallokon és sziklaszirteken,

hadunkat viselem,

kopott bőröm páncélja keményedik,

nem fognak rajta az átkok,

őrködik rajtam még betemetődnek bennem az árkok,

sérelmek, fájdalmak, gyászok,

akkor ha örömös vízen járok,

mint a halra vadászó sirályok,

s karmaiba vesz az ég,

ki áldásra emeli felénk az egyik napkezét,

a másik holdasat, hogy magához tartson,

csókra nyitja száját

kérve kéretlen szüntelen,

s vonaglik ajkamon esője, hava, szele,

rajtunk az Isten felhőretinás szeme,

nem tudom hány dimenziódioptriás üvegen át

vonzza magához mindazt ami van,

terünk és térünk végtére változatlan,

hogy megöleljen egyre közelebb jön,

vetett és megvetett mellkasára fekszem,

hogy fáradtan is szeresselek és te is szerethess engem,

mint egy nehéz meleg dunyha tollait,

mint egy kimondásra megérett vers betűit,

szavakba, mondatokba sorakoztatva,

ezrednyi háborús katonaságom,

kik néha ellenem vívnak harcot,

s nem vállalnak más arcot,

s nem vallanak más hitet mint amelyben élhetsz,

hol arcom hadát hordozzák papírtengerek,

korallokon és sziklaszirteken,-

viselem hadunkat.

——————————————-

Nagyon régóta várakozik itt ez a vers. Időnként visszatértünk hozzá, olvastuk, kerestük, miért szerethető és miért nem. Valahogy egyikünk sem érezte, hogy ez így jó, ez így mehet, ezt így közre akarjuk adni. 

Apróságok zavarnak benne. Nem nagy dolgok. Viszont egymással összefogva elrontják a kedvem, egyszer csak nem akarom tovább olvasni. 

kezemET, tégedET, számAT, szememET… stb. Gondoltam, jelzem, hogy ez igen ronda, ha a tárgyas ragozás egyértelmű, felesleges ráerősíteni még a szóhoz passzinott tárgyraggal. Ugyanakkor azt is gondoltam, senkitől nem vehetem el a saját anyanyelvét, nem szabhatom meg, hogyan szóljon… És aztán “érintsd meg ajkaim”… Hm… Hát innen meg hová lett a tárgyrag, ha eddig használtuk?! Ha a saját nyelv része, akkor itt miért nincs…? Következetlen. 

Így mégis azt mondom, gondolom, borzasztó rosszul szól ez a sok fölösleges rag, verszene helyett verszörgést hallok szinte végig, valódi rímet elvétve ha találok. Persze nem karácsonyfa ez, hogy mindenképp díszíteni kelljen, de ha már mégis díszítjük, ha már rákerül az alma, dió, az az alma fényes legyen, s az a dió ép, egészséges. 

Sehol nincs mondat (gondolat) vége. Bizonyos mértékig impozáns tud lenni egy ilyen intenzíven legördülő gondolat, de ez a ragok szabdalta, bomló ívű szöveg nem hozta meg ezt az élményt. 

A fentiek fényében kérjük, kedves Szerző, gondolt újra ezt a verset. 

Üdv: NHI

Tóth Olivér Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.