Tóth Olivér : A magam igazával

 

 

A magam igazával

akartalak

megnyerni magamnak,

késsel szeletelni a kenyeret,

felületet nyerni a vajnak,

valahogy így akartam beléd hatolni,

hogy érezzem az önzés örömét,

s ma úgy látlak,

mint egy szűz és szemérmes nőt,

akit megerőszakolnak,

majd hirtelen eszmélés nélkül

elönt a vér,

s az indulat megkapaszkodva

a tudatban érvényesül,

verset akartam,

fehér falba süppedett,

angyalkázó gyermek lenni,

akit a tisztaság hűsen betemet,

s elorozza az avatatlan teret,

valahogy így képzeltem el a verset,

mint egy ékes fogsort,

melyeknek lapjairól leolvasom az igazat,

mit Ábrahám kövének törvényeit,

de ma csak kimondatlan szavak megbúvását,

s megalkudó imák dallamkottáinak

megvetett ürességét érzem,

ahol hátam mögé gyűjtöttem minden

érdemi mondanivalómat,

s fogaimra kövesedtek

a szárnyalások, a feltérképezett egek,

s hátrahagyott hegyek,

az elcsitult lábak nem akarnak nyomot hagyni,

jobb szeretnek lebegve bujdokolni,

mintha nem is léteztünk volna talán te meg én,

a verset valahogy úgy képzeltem el,

mint egy anyából kiszakadó életet kezdő gyermek,

aki ha életben marad s ha nem,

rendbeli jutalmát megérdemli,

s szoptató melleiből mikor kifogy a táptej

is talál új élvezőt,

aki majd újra szűknek s szűknek hiszi,

látja a szárnyalást, az eget, a hegyet,

a kánaáni feloldozást, vagy seol-i feszületet,

hogy önigazának hittségében

betemetődjön, fehérbe,

vérbe, tudatba, térbe,

koplalását kielégítse

késsel,

egy szelet kenyérrel,

mert mint a mindent, úgy képzeltelek el,-

mert mi sem kell több a jóság koldusainak,

mint a minden.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Tóth Olivér