Tóth Olivér : Áldásra

 

Áldásra

emeltem kezemet feléd

az egyiket,

a másikat azért, hogy magamhoz tartsalak,

hozzám hajolj,

csókra nyitottam számat

nem hogy avval megintselek tégedet,

érintsd meg ajkaim

s szememet azért tártam rád,

hogy megöleljelek,

jer közelebb,

nem hogy magamtól elvesselek,

szívemet megvetettem,

nem mert szeretlek,

ha fáradt vagyok is bele fekhess,

hogy rázd fel véremet

mint egy nehéz meleg dunyha tollait,

mint egy kimondásra megérett vers betűit,

szavakba, mondatokba sorakoztatva,

ezrednyi háborús katonaságom,

kik néha ellened vívnak harcot,

s nem vállalnak más arcot,

s nem vallanak más hitet mint amelyben élnek,

hol arcom hadát hordozzák papírtengerek,

korallokon és sziklaszirteken,

hadunkat viselem,

kopott bőröm páncélja keményedik,

nem fognak rajta az átkok,

őrködik rajtam még betemetődnek bennem az árkok,

sérelmek, fájdalmak, gyászok,

akkor ha örömös vízen járok,

mint a halra vadászó sirályok,

s karmaiba vesz az ég,

ki áldásra emeli felénk az egyik napkezét,

a másik holdasat, hogy magához tartson,

csókra nyitja száját

kérve kéretlen szüntelen,

s vonaglik ajkamon esője, hava, szele,

rajtunk az Isten felhőretinás szeme,

nem tudom hány dimenziódioptriás üvegen át

vonzza magához mindazt ami van,

terünk és térünk végtére változatlan,

hogy megöleljen egyre közelebb jön,

vetett és megvetett mellkasára fekszem,

hogy fáradtan is szeresselek és te is szerethess engem,

mint egy nehéz meleg dunyha tollait,

mint egy kimondásra megérett vers betűit,

szavakba, mondatokba sorakoztatva,

ezrednyi háborús katonaságom,

kik néha ellenem vívnak harcot,

s nem vállalnak más arcot,

s nem vallanak más hitet mint amelyben élhetsz,

hol arcom hadát hordozzák papírtengerek,

korallokon és sziklaszirteken,-

viselem hadunkat.

——————————————-

Nagyon régóta várakozik itt ez a vers. Időnként visszatértünk hozzá, olvastuk, kerestük, miért szerethető és miért nem. Valahogy egyikünk sem érezte, hogy ez így jó, ez így mehet, ezt így közre akarjuk adni. 

Apróságok zavarnak benne. Nem nagy dolgok. Viszont egymással összefogva elrontják a kedvem, egyszer csak nem akarom tovább olvasni. 

kezemET, tégedET, számAT, szememET… stb. Gondoltam, jelzem, hogy ez igen ronda, ha a tárgyas ragozás egyértelmű, felesleges ráerősíteni még a szóhoz passzinott tárgyraggal. Ugyanakkor azt is gondoltam, senkitől nem vehetem el a saját anyanyelvét, nem szabhatom meg, hogyan szóljon… És aztán “érintsd meg ajkaim”… Hm… Hát innen meg hová lett a tárgyrag, ha eddig használtuk?! Ha a saját nyelv része, akkor itt miért nincs…? Következetlen. 

Így mégis azt mondom, gondolom, borzasztó rosszul szól ez a sok fölösleges rag, verszene helyett verszörgést hallok szinte végig, valódi rímet elvétve ha találok. Persze nem karácsonyfa ez, hogy mindenképp díszíteni kelljen, de ha már mégis díszítjük, ha már rákerül az alma, dió, az az alma fényes legyen, s az a dió ép, egészséges. 

Sehol nincs mondat (gondolat) vége. Bizonyos mértékig impozáns tud lenni egy ilyen intenzíven legördülő gondolat, de ez a ragok szabdalta, bomló ívű szöveg nem hozta meg ezt az élményt. 

A fentiek fényében kérjük, kedves Szerző, gondolt újra ezt a verset. 

Üdv: NHI

Legutóbb szerkesztette - Tóth Olivér