MEGHÍVÓ! – 7torony Irodalmi Magazin

I. Bicskei Kortárs Költészeti Találkozó; Korona Étterem és Pizzafaló pizzéria Bicske, Szt. István út 16.; 2016. június 11. 13.00-16.50

13.00-13.30 – Vendégvárás (gyülekező)13.00-13.3013.00-13.3013.00-13.3013.00-13.3013.00-13.30

13.30-13.45 – Megnyitó: a vendégek és a díszvendég Dr. Vermes György többkötetes költő, író, a Magyar Írószövetség Tagjának – aki a díjakat is átadja – ünnepélyes köszöntése;13.30-13.45

13.45-14.15 – Hajdan Vali költő, előadóművész zenés-verses műsora;13.45-14.15

14.15-14.30 – Szünet;14.15-14.30

14.35-15.05 – Díjkiosztó, a díjazottak verseinek, írásainak felolvasása a fejér-megyei Vajda János Gimnázium Jakab Károly 10/B osztályos tanulójának előadásában. A díjakat átadja: dr. Vermes György, költő;

15.05-15.30 – Versfelolvasások;

15.30-15.45 – Szünet;15.30-15.45

15.45-15.55 – Vaskó Ági költő zenés-verses műsora;

16.00-16.25 – Versfelolvasások;

16.25-16.50 – Interjú Müller Nikolett bicskei íróval, akinek 2015-2016 között két kisregénye jelent meg az Underground Kiadó Gondozásával.

16.50- ameddig a hangulat megkívánja, kötetlen beszélgetés.

(A program egész ideje alatt étel-italfogyasztás.)

A díjazottak és alkotásaik:

Fiatal Tehetségek díj:

Tóth Zita Emese

Tóth Zita Emese:

élet

torkomban dobog egy kőfalat.

tegnap még szépnek láttalak, álarc,

de ma csak álharc a tükörkép mosolya is.

hamis ígéretek után tanul

bízni az ember.

de mi lesz, ha már nem mer?

ha félsszé válik az aggodalom,

s a félsz fóbiává?

ostoba vigyor arcomon,

és én egyre csak hallgatom,

múlik, rohan

minden.

hittem.

most pedig félateistaként néz

rám Isten, világ,

hibákat pörget előttem,

minimum éveknyi emlék,

mennék vissza,

nem tudnám jobban.

torkomban dobban szívem,

kőfalat.

tegnap tudtam, ízlik,

mára már csak remény ragadt fogaim közé.

(Forrás: http://www.artpresszo.hu/content/%C3%A9let)

Kötött Versek – díj:

Budai Zolka

Budai Zolka:

Háttérkép

Mikor átölelem, hirtelen fény lesz,

mozgásba kezd egy álló ikon,

csík fut az ablak másik feléhez

s a világok szürke hálóikon,

mint rezzenéstől riadt pókok

rohannak szerte, előre-hátra

s akkor én ott eloldódok:

a szív, a billentyű, a zárja.

Ez nem okosság, nem csoda,

az ösztönös és tiszta vívmány,

hogy úgy elmennék vele oda,

ahonnan hív és visszahívnám.

Ha megölelem, úgy érzem, belevitt

s nagyon szeretem titkos kultuszát –

küldi egymásnak hangtalan jeleit

a két kis mellkasi bluetooth át.

(Forrás: http://www.poet.hu/vers/173754)

Szabadversek – Díj:

Bak Rita

Bak Rita:

A KERTBEN

A kertben

derékszögben megtörtek

a fénynyalábok,

vártam,

mikor térnek be hozzám,

mikor csúsznak le

a szakadt tapétán.

Napokig vártam.

Nem jöttek.

Kifáradtam a várakozásban.

Kutyám gombszemekkel

nézett rám a szemközti

fotelből,

csuklott egyet,

mintha bíztatna,

tarts ki, jönnek majd.

Még az ablakokat is megpucoltam.

Hátha könnyebben bejutnak.

A fárasztó, haszontalan

várakozás végén

kimerülve elbóbiskoltam.

Bejött anyám

a konyhából.

Fogd meg a karfát – mondta

Apád ma délelőtt

meghalt.

(Forrás:http://www.irodalmijelen.hu/2015-no…/kertben-bak-rita-versei)

Szépirodalmi Prózák – Díj:

Kisslaki László

Kisslaki László:

A veterán ló kalandja

A ló már reggel óta poroszkált nyugat felé. Dicsérte eszét, hogy a hajnali csatában, mikor attakra riogott a kürtszó, ő az ellenkező irányba vette a vágtát, mintha lónak való zabos kiflit osztanának arrafelé. Csodálkozott, hogy a gazdája, a zsoldfizető defterdár ahelyett, hogy fékezné, kegyetlenül még a sarkantyúját is az oldalába vágta. A két talpas janicsár, akik a kantár után kaptak, hogy megállítsák, alig bírtak félreugrani előle. Egy szpáhi kivont szablyával a szökni készülő számvivőtiszthez ugratott, s már felemelkedett kengyelében, de ahelyett, hogy lesújtott volna, lekapta a nyeregkápáról lógó pénzeszsákot, és ízibe megfordította a lovát. Később, mikor sátrában kiöntötte az iszákot, s arany helyett csak kavicsok röhögtek vissza rá az imaszőnyegről, egy darabig zokogott a marcona vitéz, majd hazaszökött Váradra. Félévre rá, egyik régi tisztje látta őt a táncoló dervisek fehér szoknyájában, piros fezzel a fején. Megdöbbent, mert a volt parancsnoka éppen üres, kinyitott tenyerét az ég felé fordítva eksztázisban kerengett a társaival.

Délutánra a ló már rég elfelejtette a kegyetlen vágtázást. A vér is megszáradt a sörényén – na nem a sajátja -, mert a lovak őrzőangyala már Damaszkusztól kísérte. Ha jól emlékszik, talán déltájt kerültek a hátára a foltok, mikor a kövér gazdáját a haramiák lelőtték róla. Biztos az előkelő ruhája meg a bőröve miatt.

Hál’ Istennek, azóta könnyebben esik a bóklászás a csüdig érő fűben. – Meg kell, hogy mondja, nagyon nehéz volt azt a mahomet nagy embert cipelni. – Megérdemli, hogy a hurik cirógassák a paradicsomban.

Ma tényleg szerencsés napja volt a négylábú hadfinak. Éppen, mikor már csak ímmel-ámmal piszkálgatta a füvet, mert már igencsak kínozta a szomjúság, megérezte a víz szagát. Ahogy kidugta lófejét a bokrok közül, megpillantotta a Zala folyót. Na persze, a nevét csak az a barátforma tudhatta, aki tán lépésnyire tőle, hanyatt fekve ábrándozott a zöldben.

A ló ráhibázott.

Tényleg Isten szolgájának készült az a fiatalember, míg ki nem rakták a kolostorból pajzán, világi rigmusai miatt

– Bűnbevivő ördög dala, fertő, meg ilyesmi – rótták fel az ifjú poétának. – Ráadásul még a lantján is világi dalokat penget – szitkozódtak a szentéletű barátok. Pedig ő csak a tiszta, reménytelen szerelemről dalolt, ami szívét vájta, mint keselyű az éhhalál küszöbén talált dögöt. Tündét, a kisnemes gazdag apja sose fogja a pénztelen árva regöshöz adni.

– Először gyűjtsél emberséget – oktatta a gyakorlatias atya. Ami alatt a pénzt érthette, mert ő maga egyébként szintén csak egy földhözragadt szívű, isten marhája volt. Különben furcsának vélte a költő azt az ostoba kivagyiságot, hiszen az ő családjának is nemesi kutyabőr lógott a falán valaha, míg a harcokban porrá nem égett az egész kúriával együtt. Akkor vesztette el a szüleit is. Szerencsére ő éppen Sára asszonynénjénél volt Prágában, biztos helyen, német nyelvre adva.

Később a kolostor nevelte, tanította a tehetséges gyereket, Isten nagyobb dicsőségére. Az atyáknak aztán hiába írta az Istenes Bódog Lantos név alatt rigmusait.

– Kár hogy semmid sincs istenadta tehetségeden kívül. Ha kincsed lenne, írhatnál, amit akarsz – húzta meg a boros kupát az ifjú, zsengebajszú perjel, akit az érsek nagyon is közeli rokonának mondtak. – Ráadásul még a könyvmásolást is nagyon olcsón felszámolnánk neked. A kassai nyomdában könyvet is szerkesztenének, ha fizetnéd a drága könyvnyomdász mestert. Egy vödör aranyat kér, de abban már benne van a pergamen is.

Bódog most mindezt a földi sárba ragadt világot feledte.

Üres gyomorral, de ábrándozva, rajongva szívszerelme angyalarcát vélte az égbolt kékjén remegni, de az hirtelen átváltozott egy ló pofájává, ami pontosan belebámult az arcába. Megriadt. Az első pillanatban az ördög incselkedésének vélte a rábámuló fejet. Mikor végre magához tért s felült, a látomás leporoszkált a partra és nagyot húzott a vízből, de akkorát, hogy a Balaton szintje biztos apadt volna egy rőfnyit, ha nem a Fekete tóból eredne az Őrségből. A lantos gyönyörűséggel legeltette szemét a folyót hörpögő paripán. Fohászt küldött az égnek ezért a váratlan ajándékért.

Szeretettel megsimogatta, lemosta a rászáradt vértől a sörényét, hátát. Tudta, hogy sokat látott veterán lehetett, ahogy leolvasta a rengeteg, bőrébe sütött tulajdonos billogát. Volt ott magyar ménes, török hadi bélyeg, szerb lócsiszár és egy indiai maharadzsa jele is. Meg remélte, hogyha már lova van, végre éhségét is elverheti sülthallal. Kihúzott a lófarkából két hosszú szálat, összekötötte, majd tollszár darabot rögzített rá, ami jelezni fogja majd, ha vége a csalétekbogár földi szenvedéseinek. Horog volt nála, mint minden vándornak akkortájt. Szöcskéért se kellett sokáig bóklásznia a fűben. Így történt, hogy vagy fertályórára rá a tábortűz mellől, már hálásan, tele szájjal bólintott köszönetet a lónak.

Később mikor már csillagok is lepislogtak a szunnyadni készülő tábortűzre, a regös is levette az ócska összetekert takarót a ló hátáról, hogy álomba szálljon szerelméhez. Pokróchoz képest meglepően nehéznek tűnt, de mikor kigurította, rögvest megértette, hogy miért. Végig a szövetbe zsebek voltak varrva s mindegyikben maréknyi aranypénz szorongott. Váratlan ragyogó örömvillám villant fel fejében a rengeteg kincs láttán, hiszen ő is csak egy gyarló ember, hiába volt is tegező viszonyban a múzsákkal. Vadabbnál vadabb tervek kergették egymást agyában, hogy mit is kezd majd a hatalmas vagyonnal. Már belefárad a zaklatott gondolatokba, és kimerülten elaludt. Később nyugtalan álmában is megérezte, hogy hűvösebbre fordult az éjszaka ezért közelebb húzódott a parázshoz. Álmában a ló is ott heverészett már a tűznél és török csibukot szíva, bámulta a haldokló lángokat. A paripa odafordult, ahogy észrevette, a meglepetéstől mozdulatlanná meredt költő gazdáját, s átnyújtotta neki a pipa csutoráját egy szippantásra, majd atyailag elmosolyodott.

– Nem láttál még dohányzó lovat? – ahogy ezt meghallotta a költő, azt hitte, hogy elment az ép esze.

– Hát te tudsz beszélni? Eddig mért nem szóltál? – hebegte reszkető lila ajakkal

– Kérdeztél egyszer is? – legyintett unottan. – Már rég békés álmod lenne, ha nem találtad volna meg a pénzes takarót. Most meg nem tudsz aludni, mert nem tudod, hogy mihez is kezdjél az aranyaddal. Nyomdát vegyél-e Győrben, vagy várat Vorosowkán, birtokot Steierben, hercegnőt, vagy püspöki rangot? Vagy vennél zsoldos ezredet? Én mondom neked, reggel ne gondolj semmire, csak iparkodj Tündéhez. Az öreg kezet csókol neked örömében s holtig alázatos szolgád lesz. Aztán később majd meglátjátok, hogy miképp is vezérel az isten tovább benneteket – hirtelen rámutatott a gazdája lábára: – Vigyázz, ég a bocskorod! – mondta a nyugodtan s elmosolyodott.

A költő erre nagyot ordított s felriadt a fájdalomtól. Tényleg nem viccelt a ló. Véletlenül valahogy az éjszaka túl közel kerülhetett a lába tábortűz forró hamujához. Megrázta fejét, s a folyóban megmártotta magát, míg végre végleg magához tért. A Hold rég átadta a Napnak a szolgálatot, s a madarak is már másodszor reggeliztek. Összegöngyölte a drága takarót s a nyereghez kötözte.

– Akkor most megyünk Tündéhez, jó? – s szeretettel megveregette a ló nyakát. De az még csak oda se bámult, hanem szép lassan elindult a folyó mentén.

Déltájt, amikor a költő befordult kedvese portájához, hevesen zakatolt a szíve az izgalomtól. Meglátta szerelmét, amint éppen ruhát teregetett az udvaron. Repesve, ölelésre tárt karral rohant, hogy átölelje, de hirtelen földbegyökerezett a lába. Ugyanis közelebb érve észrevette Tünde kidudorodó hasát a köténye alatt, amit nem lehetett hirtelen hízásra fogni.

– Mi a rossebért ugatnak a kutyák annyira, asszony? – hallatszott a házból, majd a pitvar felől kilépett egy nagybajszú, böhömnagy, kékkötényes idegen paraszt.

A költő szemrehányóan a lovára nézett, de úgy tűnt – mintha az csak a vállát vonogatná.

Megzenésített Versek – Díj:

Gimpel Tamás

Gimpel Tamás:

Füst a Szemében…

(„Cseh Tamásnak”)

Borgőzös álmaink

Mondd csak ki

Kergeti szét?

Ki hozza vissza

Az élet

Józan eszét?