Győri Irén : Vica és Csin történetei — XII.

Picur és én a havas rengetegben, motoros szán és méretbeli viszonyok.

 

Picur is megérte a pénzét, de én nem vagyok az a nyavalygós fajta. Igaz, hogy szeretem a meleget, azért egy kis fehérség nem fog ki rajtam — gondoltam, de az erdő vastagon friss havas volt, én apró, sokszor elvesztem benne. Picur néha fölém magasodott és nemes egyszerűséggel a galléromnál fogva felemelt és kiszedett a puha rengetegből. Akkor azt mondta, „na, te városi, lépkedj, mert itt ér bennünket az este”. Én levegőt alig kaptam, mert a magas fehérség alaposan megizzasztott, és rövidke lábaim koloncosak voltak a ráragadt hótól, hosszú szőröm összeállt és a fagyott gyöngyök szinte csilingeltek rajta. Picur akkor képmutatóan azt mondta, olyan zajjal járunk, mint egy vaddisznó konda, semmit nem látunk az erdőből, mert minden világgá menekül. Hogy visszavágjak, megemlítettem neki, hogy nem erről volt szó, mert Péter bácsi azt mondta, vegye figyelembe a termetemet. Erre ő kicsit elröstellte magát és olyan helyen mentünk tovább ahol már le volt taposva az út. Annak ellenére nem sokat láttam az erdőből, megálltam és nyugodtan lerágtam a talpaimra ragadt hó koloncokat. Előre sietett legújabb barátom, én nem bántam, a szagát már ismertem és tudtam, hogy előbb-utóbb utóérem. Nem kellett, mert rövidesen visszatért, a másik irányból pedig egy érdekes jármű érkezett. Én nem tudtam, hogy mi az, ami olyan hangot ad, mint az apu kocsija, de sokkal kisebb, nincs egyáltalán kereke és nyitott. Azután, elöntött az öröm, mert a fura szagok közül két, számomra kedves illat is kiérződött és ez a Péter bácsi és Vicuska illata volt. Ekkor ismertem meg a motoros szánt! Vicuska egy nagy anorákban, szinte eltűnt, csak az arcocskája látszott ki a szőrmegallér mögül. Én örömömben olyan táncot jártam, hogy hihetetlen. Péter bácsi felemelt és pillanatok alatt letakarította rólam a havat, majd egy jó átdörzsöléssel megszárított, becsomagolt egy meleg plédbe.

— Jól eláztál, apróság! Nem ilyen pöttöm termetű kutyának való a mi erdőnk télen. Megjegyzem, Picur sem mérte föl a helyzetet. Nem erről szól a vendéglátás. Na, gyerünk tovább. Picur, te a szán mellett jössz. Szilveszter elfér Vicuska és köztem. Remélem, nem fogsz lemaradni, az etetőkhöz megyünk.

Én így sem sokat láttam az erdőből, mert be voltam bugyolálva, és a jó meleg kicsit el is nyomott, így amikor megálltunk, az én új barátom már az etetőknél várt bennünket. Titkos utakon megelőzött mindenkit. Akkor kicsit irigyeltem. Milyen jó neki, olyan hosszú lábakkal nagyokat tud ugrani, iramodni, nem süpped bele a hóba. Azután, eszembe jutott az, hogy nem vagyunk egyformák, és mindenkinek megvan a helye és a feladata a világban. Tudtam, én soha nem lehetek erdész, vagy vadászkutya. Azaz vadász az lehetek, csak nekem megmaradnak a paloták, és a rágcsálóik. Ki mire született. Vannak rokonaim, akik a reptereken teljesítenek szolgálatot. Ők kábítószert és robbanóanyagot keresnek. A szép nyúlánk hosszú lábú simaszőrű barátaim pedig nagyon jó vadászok. Ők az úttalan utak hősei. Megtalálják a sérült vagy orvul elejtett vadakat, orvvadászokat. Mindenki teszi a dolgát. Én Vicuskának a társa vagyok, és a nyáron megyek iskolába. Még nem beszéltünk arról, hogy lesz ezen kívül is valami foglalkozásom. Eddig arról sem tudtam, hogy vannak ilyen nagytermetű kutyák, akik a vadászok és erdészek dolgát teszik könnyebbé. Egyszer mondta Kati néni Vicuskának, hogy majd rájössz, minél többet tanulsz, annál több dolgot nem ismersz, és szeretnél megtanulni, de még akkor is rengeteg dolog lesz, amit még nem tudsz. Jaj, kicsit bonyolult, de valahogy ez a lényege.

Jól elkalandoztam! Én Vicuskával maradtam a szánon, teljesen megszáradtam. Picur nem nézett a szemembe, úgy láttam szégyellte magát, hogy a nehezebb utat választotta, nem volt tekintettel az én lehetőségeimre. Én jó kalandnak vettem, a jó meleg becsomagolásomból egyáltalán nem nehezteltem rá. Később ő is bevallotta, hogy hősiesen viselkedtem, mert egyszer sem panaszkodtam, és nem is nyafogtam, csak azt nem értette, miért álltam meg. Akkor mutattam neki a hosszú talpszőrömet, amire az olvadt hógömbök ráfagytak, és nagyon megnehezítették a járásomat. Az ő talppárnáin sima maradt a szőr, nem nőtt meg olyan hosszúra, mint az enyémen. Fajtám így védi kicsi testét a kihűléstől. Szóval a havon való kirándulás nem nekem való. A szőnyegen ilyen balesetek nem fordulnak elő.

Később elmondta, nem tudva milyen nehézségekkel küszködöm, úgy legbelül a lelkében megmosolygott, de az tiszteletet parancsoló bátorságról vallott, hogy egyszer sem nyafogtam. Amikor galléromnál fogva felemelt, akkor jött rá milyen csöpp és könnyű vagyok. Annyit se nyomtam, mint egy mezei nyúl. Az ö közel ötven kilójához az én három-négy kilóm ijesztően kevésnek bizonyult egy ilyen kiránduláshoz. Egy kicsit szégyellte is magát, azért vezetett ki az erdei útra, mert ott nem kellett a havat törni. Már nagyon sajnálja, de akkor jött rá, Péter bácsi nem véletlenül mondta, hogy legyen tekintettel a termetemre. Az ö öles lépéseihez képest az én apró lépteim… nem lehet összehasonlítani. Még jó hogy jött Péter bácsi és Vica a szánnal.

— Nem számít, nem tudhattad, mire vagyok, vagyis mi mindenre nem vagyok képes — mondtam neki. — Nincs harag!

Az ottlétünk hátralevő részében nagyon jóba lettünk. Szinte anyáskodott felettem, kényeztetett, a kedvemet kereste. Voltam kint később is az etetőnél, de nem vele, hanem Péter bácsival

 

Legutóbb szerkesztette - Győri Irén
Szerző Győri Irén 170 Írás
2002. óta élek Battonyán. Az írás és olvasás nekem olyan mint a levegő, hiányában megfulladok! Szeretem a tornyot, és benneteket. Ez a világ legjobb menedéke!