Összefércelt sorsok – Előszó

Szeretettel ajánlom ismét… Előszó a memoárhoz

 

Születésünkkor hozzuk magunkkal úti tarisznyánkat,

ami az előttük járó nemzedékektől kapott örökségtől súlyos.

Ezt aztán jó esetben szüleink gondosan gazdagítják, a sors

pedig kegyesen hozzáadja a maga jutalmát,

 vagy kegyetlenül kiveszi belőle a maga vámját.

Ebből a tarisznyából ki-ki úgy gazdálkodik életútján,

ahogy azt az örökölt szíve súgja, és a megtapasztaltakból

leszűrt bölcsessége megengedi.

 

Évtizedeken át, ígérgettem magamnak és egy ide-oda rakosgatott csokoládés dobozban lapuló levélgyűjteménynek, hogy átlapozom, ha lesz rá időm.

Amikor végre szétbontottam, meghatottan mondtam köszönetet a világ legdrágább szülőpárjának, akik még ama másik világból is tudnak segíteni nekem.

Ha ők nem tették volna el gondosan az én hozzájuk írt leveleimet, nem biztos, hogy ennyire világosan vissza tudnék emlékezni.

Mivel mindig szemléletes levelekben számoltam be öt, intézetben töltött évem fontosnak tartott eseményeiről, most minden felelevenedik egész pontosan, a kezdeti naivságunktól a kegyetlen valóság öntudatlan, majd öntudatos elfogadásáig. Visszaemlékezésem írásakor nem az a fő gondom, hogy ezekből mit írjak meg, hanem az hogy mit hagyjak ki, hogy a történet rajtam keresztül egy — a mindenkori társadalomban méltatlanul homályban tartott, kicsit szégyellni valónak ítélt — rétegről szóljon.

Szereplőként próbáltam úgy felfűzni (fércelni) az apró történeteket, hogy bemutathassam vele a szétesni hajlamos sorsúaknak reményt-adó ugródeszkát, az útkereső Intézetünket, ahol laza, mégis erős férc kapcsolt össze bennünket, és ahol megtanítottak összefogni életünk szétesni hajlamos darabjait.

A fércelés erejét mi sem bizonyítja jobban, mint a néha akadozó, mégis napjainkig tartó levelezések, telefonok, találkozások és a sok így-úgy, de mégiscsak megoldott, néha még sikeresnek is mondható életút.

Őszinteség nélkül értelmetlen lenne a beszámolóm, úgy gondoltam; vagy nyíltan, vagy sehogy. Folyamatos küzdelmeink, a falak, amikbe úton-útfélen ütközünk, kérdéseket fogalmaztatnak meg velem:

Talán sohasem kerül helyére az akaratlan handicap ránk is terjedő fogalma, besorolásunk, megítélésünk?

Mindent csak laza férc fog össze.

 

Hol a helyünk?

Van egyáltalán helyünk?

Ha van, akkor miért nincs?!

 

A leveleim nyomán felmerülő, későbbi emlékeimet is hozzákapcsoltam a leírt eseményekhez, mint ahogy családi hátteremmel is meg akartam mutatni, semmiben nem különbözöm én sem az átlagembertől.

Talán sikerült helyesen mazsoláznom, hogy megmutassam, milyenek is vagyunk mi. Sorsunkat nem kértük — kaptuk.

Megtettünk egy hosszú utat, megéltük az életünket, mint mindenki más, benne voltak az átlagos nehézségek, mint másoknak, de nekünk a hátrányunkkal hatványozva, ami miatt az erőnket is meg kellett — újra és újra — sokszoroznunk!

Visszaemlékezésem szelíd figyelmeztetés. Mire is?

Egy nemrég balesetet szenvedett barátom így fogalmazta meg:

— … Mert nem akarják tudni, milyen vékony kis szál az, ami elválasztja őket tőlünk, hogy bármikor elszakadhat az a szál. Elég egy könnyelműen bevett kanyar…

Ez elég szörnyen hangzik, de van benne igazság.

Nem alamizsna, csak kompenzálásul egy elég erős és alkalmas, nem lyukas háló kellene a halfogáshoz, mert amit kaptunk, azt fáradhatatlanul stoppolgatnunk kell, hogy legalább a már nehezen kifogott hal ne tűnjön el, ne merüljön vissza a tengerbe.

Többségünk nem kopogtat segélyeket kérni a ránk szakadó nehézségek megoldásához, hanem keményen dolgozunk, mint bárki más, de ezt kevesen tudják rólunk. 

 

Mik is az alábbi mozaikok? Emberi küzdelmeink sorozata és az eredményeink. Ezek rólunk szólnak! Ilyenek voltunk! Ilyenek vagyunk.

És ilyen velünk a világ.

30látogató,2mai

Szerző Pápay Aranka 314 írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/

19 Komment

Hagyj üzenetet