Zalán György : Macska a barázdában V. rész

Ha valaki ezt a részt elolvassa, számára hiteltelenné válik a továbbiakban ettől az írótól bármilyen romantikus költemény, szerelmes vers, vagy csak úgy általában a líra…

 

 

Tizenegyedik fejezet — Dzsekicsen

 

Természetesen Nóri elsődleges azonosítását megerősítette később a lány fogorvosának számítógépen rögzített státusa, a vércsoport, illetve az is, hogy az összeszabdalt ruhákat is egyértelműen felismerte környezete.

Zoli és Dzsekicsen sokat beszélgettek, és Zoli bevallotta a nyomozónak, hogy az utóbbi néhány napban nagyon féltékeny volt rá. Mindezt azért, mert úgy tűnt — és ezt az ismeretlen megmentőről zengett dicséretek miatt gondolta —, hogy Nóri életéből hiányoztak az izgalmak. Annak idején pont azért döntött őmellette, mert az állandóságra, a megbízhatóságra vágyott. Lehet, hogy pont ebből lett elege, és amikor ő az ismeretlen ellen ágált, tulajdonképpen Dzsekicsen izgalmas, eseménydús életvitelétől próbálta távol tartani Nórit.

— Lehet, hogy néhány hónap múlva visszament volna hozzád! — mondta Dzsekicsennek szomorúan.

Az ifjú tiszt kétszeresen érintett volt így, hiszen annakidején őszintén szerette Nórit, és most azt kellett hallania, hogy talán újra összejöhettek volna, ha a lányt nem ölik meg.

Bement Főnökhöz, aki hellyel kínálta.

— Tudom, mit akarsz mondani! Beszéltem az életesekkel, itt van a vezénylésed, holnap náluk kezdesz. Visszavonásig vagy ott, és megígérem, hogy csak akkor vonom vissza, ha végeztetek az üggyel. Addig úgysem venném semmi hasznodat!

Dzsekicsen meg sem tudott szólalni. Könnyekkel a szemében szorította meg Főnök kezét, aztán kezében a vezényléssel kiment. Kollégáinak is csak intett, és örült, hogy ők sem akartak mindenáron hosszasan búcsúzkodni.

Másnap jelentkezett új főnökénél.

— Őrnagy úr, Túri hadnagy szolgálatra…

— Jól van, fiam! Itt nálunk nincs idő a formaságokra. Hívjál Apónak, mint a többi szélhámos! Ja, és mi tegeződünk.

— Köszönöm, őrna… izé, Apó! Ígérem, hogy megszolgálom a bizalmat! — mondta kissé zavartan Dzsekicsen.

— No, e felől semmi kétségem! Tóth Pista, a volt kapitányod, és a mostani főnököd a drogosoknál is jótállt érted. Arra vigyázz csak, hogy az érzelmeid el ne vigyék az agyadat!

Apót nem véletlenül hívták így. Bár már fiatalon megőszült, de a fő ok inkább az volt, hogy igazi nagyapóként vigyázott az embereire. A formaságok teljes mellőzésével irányította csapatát, és nagyon hatékonyan. Csapatában senki nem élt vissza a látszólagos lazasággal.

Dzsekicsen néhány nap alatt beilleszkedett itt is. Kollégái hamar megkedvelték, igaz, néhányan már ismerték, hiszen az elmúlt években néhány ügyben közösen dolgoztak.

Eleinte Dzsekicsen helyismeretét használták ki, de a tanúmeghallgatások hamar bizonyították, hogy az ügynek nincsenek helyi vonatkozásai.

A legtöbbet Zoli vallomása lendített az ügyön. Újra és újra elmeséltették vele azt, amit a halott lány „megmentőjéről” tudott.

— Szóval, egy hatalmas farkaskutya támadta meg, amit egy bottal elzavart ez az állítólagos szuperhős… — Egy megvadult kutya mit tesz, ha valaki bottal támad rá? Hát lerántja, mint a rongyot! Hiszen vagy fél a bottól, és akkor elmenekül, vagy nem fél, de akkor még megütni se nagyon lehet! Ez a kutya állítólag lehetett, vagy hatvan kiló, vagy még nagyobb… Nem is farkaskutya volt az, hanem inkább kaukázusi juhász… Mint Maugli… Na, annak aztán mehetett volna bárki bottal! Mint a nádat, harapta volna ketté a botot! A manust meg testtel felborítva, egyenként rágta volna le róla a kiálló részeket…

… És egy hét múlva a lány visszament ugyanabba az erdőbe, és ott valaki megfojtja, de nem órákra rá marcangolják szét az állatok, hanem azonnal! A nyakon egyértelműen ott volt a hüvelykujj nyoma — ez volt az ember —, és még véreztek az agyarak által tépett sebek — ez meg rögtön utána, az állat.

Ezek nem egymás után, hanem egyszerre támadtak! Egy ember, és egy kutya!

A támadó, és a megmentő!?

Valaki egy idomított kutyával járja az erdőt. Illetve, az biztos, hogy egy héten belül legalább kétszer arra jártak.

Dzsekicsen megkérte Apót, intézze el, hogy felvehesse a kapcsolatot a kiserdő körzeti megbízottjával. Apó illetékességből megkérte ehhez az engedélyt a kerület kapitányától.

— Mehetsz, fiam, várnak!

A KMB-s egy nagyon szimpatikus, harminc év körüli zászlós volt, aki elmondta, hogy az utóbbi időben elszaporodtak a bejelentések szétmarcangolt állatokról. Volt, amikor csak annyi maradt meg a zsákmányból, amennyi a sietve zabáló fenevad pofájából kiesett, de volt, amikor csak a combokat, és a nemesebb belső szerveket falta fel a vadállat. Ilyenkor a szőrme és a nagyobb csontok ottmaradtak a helyszínen.

A rendőr azt mondta, hogy rengeteget gondolkodott ezen az egészen, és úgy vélte, hogy két nagytestű ragadozóról lehet szó, amelyikből az egyik még fiatal, de a másik már öreg, és fogazatának, agyarainak egy részét már elvesztette. — Vagy soha nem is volt neki — gondolta Dzsekicsen. Ha az a bizonyos másik egy beteg, aberrált ember… Egy szó szerint vérszomjas gyilkos!

Dzsekicsen beszámolt Apónak tapasztalatairól, felmerült gondolatairól. Apó egyetértett a felvetésekkel, és ettől kezdve az adatgyűjtést ebben az irányban folytatták.

Ez az irány egyre több felől nyert igazolást, de hiába érezték, sőt, tudták, hogy jó nyomon járnak, a tetteshez egy lépéssel sem kerültek közelebb.

 

 

Tizenkettedik fejezet — A Macska

 

A lány táskáját, benne irataival, nyakláncával betettem egy dobozba, és felraktam a gardróbba. Azért már itt szépen gyűltek a dobozok, bár eddig csak állatokról tettem el — emlékeket? Trófeákat? Volt itt kutyanyakörv, aminek az ára egy jobb fizetés lehetett, de macskachip is, amit bőr alá szoktak beültettetni tehetősék. De volt itt kétujjnyi vastag lehasított ág véres darabja is, amivel egy nagy kutyát sikerült lágyékon szúrnom a test-testelleni küzdelemben.

Maugli nem érti, hogy miért ragaszkodom emlékekhez. Szerinte a jó érzés addig tart, amíg a vadászat, az evés maga. Utána minek nézegetni egyszerű tárgyakat? Menni kell, és csinálni! Egyszerű kutya, sose fog felérni az emberi magasságokba… — Na, feküdj csak vissza a rongyodra, mert hívom a sintért!

Mostanában egyre többet vadászunk, és már nem csak akkor, ha éhesek vagyunk. Egyre inkább az izgalom, az ölés fantasztikus élménye miatt! Sokszor nem is eszem a zsákmányból, csak talán egy kicsit a májból, a szívből… No, meg a hasfalat nagyon szeretem, ha nem túl zsíros! Maugli viszont akkor is zabál, ha már feszül a hasa, mint a dob. Számtalanszor hazamegyünk akkor, amikor én még szívem szerint maradnék, csak azért, mert Mauglin ólmos fáradtság vesz erőt a jóllakottságtól.

Én egyre többet mozgom, gyakran megyek futni, és egy időben egy fitness klubba is lejárok. Itt a tulajdonosnő kinézett magának, és kidolgozott számomra egy edzéstervet. Azzal kezdte, hogy levette a méreteimet, különböző terheléseknél feljegyezte a pulzusomat, hogy mennyi a vitálkapacitásom, meg ilyenek. Egyébként megjegyezte, hogy jóval szívósabb, és erősebb vagyok, mint azt méreteim indokolnák.

Betartottam az edzéstervet, de jártam futni is, és hát éjszakánként Mauglival az erdő… A lány a klubban egyre inkább elképedt azon, hogy milyen iramban fejlődtem! A méreteim továbbra sem gyarapodtak különösebben, sőt, súlyom csökkent is némileg, de erőm és kitartásom egyre csak nőtt. Azt vettem észre, hogy akkor is erősödtem, ha ezért nem tettem semmit.

Abbahagytam a tréninget, és helyette inkább valamilyen küzdősportot kerestem.

Sokáig gondolkodtam azon, hogy melyik ágazatot válasszam? Végül a legpraktikusabb szempont döntött: — olyan, kellően távoli helyet néztem ki, ahol biztosan nem ismerhetnek.

Délután hatkor érkeztünk meg Mauglival, és rögtön egy vitával indítottunk, a kutyát nem akarták beengedni. Maugli rögtön jelezte, hogy bármit ígérhetek, így kijelentettem, hogy itt nem közönséges ebről van szó, hanem kiképzett munkakutyáról. Megmutattam a BM belépőmet — gyakorlatilag mindenhova volt belépőm —, és ez elég volt, hogy végül beengedjék. Maugli, ahogy az engedélyt megkaptuk, leült a sarokba, és ettől kezdve nem is mozdult. Éreztem a benne dúló vihart, amit az ismerős helyzet kavart benne, hiszen kölyökkorában órákat töltött el így, szeretett gazdáját figyelve.

A harminc körüli, jókötésű edző megkérdezte, hogy sportoltam-e valamit? Mondtam, hogy futottam, meg gyúrtam is egy kicsit, és rögtön éreztem lesújtó véleményét, hiszen valóban nem tűnhettem egy izomkolosszusnak… Megkérdezte, van-e karateruhám, és amikor mondtam, hogy nincs, megnyugtatott, hogy egyelőre nem is kell, ha a harmadik hónapban is lejárok, ráérek akkor is elkészíttetni.

Kérte, hogy álljak fel vele szemben, és próbáljam megütni, mert fel akarja mérni a reflexeimet. Amikor adtam neki egy nagy pofont, éreztem, hogy meglepődött, de annak tudta be, hogy még nem volt felkészülve.

— Ne így. Álljunk fel rendesen!

— Jó! — mondtam, és újból szájon vágtam.

Enyhe pánik vett rajta erőt. Kisebb csoportosulás vett már körül bennünket, a többiek abbahagyták a már elkezdett bemelegítést, és nem értették, mi történik mesterükkel.

— Hát jó gyors keze van, igaz, ami igaz! Még lehet magából valami! Most nézzük, hogy megy a hárítás! — próbálta menteni, ami menthető. Elindított egyet gyomorra, de tudtam, hogy nem lesz túl erős. Amikor Mauglival birkózunk, és ő van fölül, a hátsó lábával nagyobbat rúg. Ezt az ütést nem is védtem, csak felfeszítettem.

Érdekes volt, hogy mi zajlott le a srác agyában! Először az öröm, amikor látta, hogy az ütését nem hárítom, aztán a fájdalommal vegyes csalódás, amikor csuklója megreccsent a nem várt keménységű hasfalon… Le a kalappal előtte, mert ép kezével rögtön indított egyet fejre, és ezt, ha megkapom, nagyon kemény lett volna! Ebben benne volt az iménti szégyene, a csuklójának fájdalma, a maradék tekintélyének védelme, a néhány másodperc alatt felgyűlt dühe és gyűlölete… Pontosan tudtam, hova érkezik az ökle. Pontosan tudtam, hogy ez nem egy edzéseken szokásos, kontrolált ütés. Pontosan éreztem azt a kétségbeesett dühöt, és azt, hogy itt már nem az én képességeim felméréséről van szó, hanem a legyőzésemről. És ott, ahol mostanában én harcolok — nincs pontozásos győzelem…

Csak néhány milliméterrel hajoltam mélyebbre, mint ahogy ökle jött felém. Ezzel egy időben behajlítottam térdemet, előredőltem, majd amikor kiegyenesedő gerincem torka irányába mutatott, előrerúgtam magam. Két kezem tarkójára csapódott, így fogaim nem téveszthették el a gégeporcot.

A döbbenet, és Maugli gyorsasága tette lehetővé, hogy kimeneküljünk a teremből. Előttem futott, és tisztította az utat. Jobbra-balra dőltek a fellökött, vagy megmart emberek. Kint szétváltunk, mire megkerültem a tömböt, Maugli már a kocsi jobboldali ajtaja előtt várta, hogy bentről kinyissam. Szerencsénkre a mobilok az öltözőben lehettek, így a karatésok elég későn tudtak telefonálni. Kilométerekre lehettünk, amikor az első szirénázó kocsival találkoztunk.

A híradóból megtudtam, hogy az edző nem halt meg, bár a hangját sose fogja visszakapni. Szerencséje volt, hogy a második, az ütőérnek szánt harapás elmaradt.

A körözésben legalább egy fejjel magasabbnak, és jóval izmosabbnak írtak le, mint amilyen vagyok. Jó ez így.

 

 

Tizenharmadik fejezet — Dzsekicsen

 

Dzsekicsenben egyre erősödött az a meggyőződés, hogy egy különös párról lehet szó, egy őrült férfiról, és vadászatra idomított kutyájáról. Felsorakoztatta érveit Apó előtt, aki az eddigi adatok, és az érvek alapján hajlott rá, hogy elfogadja Dzsekicsen elméletét.

Természetesen a többi szálat sem hanyagolhatta el, de az erőket ebbe az irányba koncentrálta.

A Rendőrség felhívására egyébként rengeteg bejelentés érkezett, és köztük sok hasznos is. Általában azokban az esetekben kaptak bejelentést, ha elkóborolt háziállatok tűntek el, hiszen az erdő szabad vadjai ugyan kinek hiányoznának? Talán, majd évek múlva, amikor már csak a patkányok és a verebek maradnak meg egy nagyváros körül…

Sok volt köztük a haragosok rosszindulatú feljelentése is, ezek sajnos komoly erőket kötöttek le. Más esetben, ha bizonyítani lehetett a Rendőrség szándékos félrevezetését, akkor a rosszhiszemű bejelentésekben „hatóság félrevezetése” miatt eljártak — javította a statisztikát! —, de most hagyták a csudába, nem akartak ezekre erőket lekötni. Igaz viszont, hogy a sikeres felderítések között számtalan esetben a haragosok bejelentése alapján kerül elő az elkövető, így hát nem lehet elzárkózni ezek alapos kivizsgálásától.

Dzsekicsen javaslatára az összes tetemet alapos szakértői vizsgálatnak vetették alá. Ahol sikerült rögzíteni a harapásnyomokat — a szőrrel borított részeken ez majdnem lehetetlen! — ott megerősítést nyert Dzsekicsen elmélete. Ezt alátámasztotta a két emberi áldozatról — Katiról és Nóriról — készült fényképsorozat is. Nóri bal vállán volt egy különösen jó nyom, itt gyakorlatilag egy be nem fejezett harapásról lehetett szó, viszont szinte tökéletes nyomatot adott egy ember majdnem hibátlan fogsoráról. Majdnem hibátlanról.

A bal felső egyes metszőfog széle elé fordult a kettes. És ez még beszéd közben is látszhat…

Dzsekicsen kijárta, hogy minden rendőri szervvel felvegyék a kapcsolatot. Kérték tőlük, hogyha ember és kutya szokatlan párosáról szereznek tudomást — még ha nem is merül fel bűncselekmény gyanúja —, eresszenek meg egy faxot vagy egy emailt!

Rengeteg információt kaptak, és ezek leellenőrzése során számos alkalommal valódi bűncselekményre sikerült fényt deríteni. Sajnos, egytől egyig kizárhatóak voltak az őket érdeklő ügyből, így ezeket az eseteket átadták a valóban illetékes hatóságoknak.

Dzsekicsen egyre több időt töltött a labor hűtőkamrájában, ahol szinte naponta szaporodtak az állati maradványok. Már külön öltözőszekrényt adtak neki, meg saját, fehér klumpát. Minden boncolásnál ott akart lenni. Ez eleinte zavarta a hivatásos szakértőket, de később, mikor látták, hogy nem akadékoskodik, hanem valóban segít ötleteivel, meglátásaival, egyre szívesebben látott vendég lett.

A fiú néha csak nézte a munkát, de gondolatai máshol jártak. Arra próbált rájönni, hogy milyen összefüggések lehetnek az ügyek között, kivéve a tettes vagy tettesek személyét? Próbált az elkövetési módszerekben is valamilyen rendszert felfedezni, azon kívül, hogy az állatokat — és két esetben embereket — állati kegyetlenséggel lemészárolták, és részben vagy egészben megették.

— Ezt nézze! — szólt Dzsekicsennek a boncolást végző orvos egy alkalommal, amikor egy öreg, szinte fogatlan kuvasz tetemét vizsgálta. — Ezt fokozatosan végezték ki!

Valóban, a kutyán a számtalan sérülések nem voltak halálosak, viszont rettentő szenvedést okozhattak. Gyakorlatilag minden végtagja eltört — még élő állapotban, legalábbis a keletkezett vérömlenyek tanúsága szerint —, és számtalan, élesre tört ág okozta szúrt seb és hámhiány volt rajta. A sebekben az ágról levált faszilánkok és földdarabok. Sok sérülés egymás mellett, az egymást követő szúrcsatornákban pedig egyre kevesebb szennyeződést találtak. Az utolsó két sérülés pedig az a két harapás lehetett, ahol az első a gégeporcot zúzta össze, a másik pedig a nyaki ütőeret szakította ki. Ezzel egy időben roppanhatott el az állat nyaka, valószínűleg akkor, amikor gyilkosa hátrafeszítette a fejét, hogy könnyebben haraphasson.

Játszott vele! — gondolta Dzsekicsen. — Kihasználta, hogy az állat már öreg, lehet, hogy már a puszta lét is fájt neki. Birkóztak, ütötte, rúgta, egyenként csavarta ki a lábait, egy letört ággal ugrált körülötte, és a hegyes végével szurkálta a szerencsétlen, szenvedő állatot! Csak amikor már nem volt ép tagja, akkor végezte ki. Nem evett belőle… — Már csak azt nem értette Dzsekicsen, hogy ezt a szadista őrültet mi vezette az utolsó mozzanatra, amivel véget vetett az agyonkínzott állat szenvedésének. — A harapás, az ölés! Ez tette fel a koronát!

Ezt az ember tette. A kutya vagy nem volt ott, vagy nem szólt bele az a harcba. Elképzelhető egy kutyáról, hogy tétlenül végignézi, amikor gazdája harcol egy hetvenkilós állattal? Még, ha az öreg és fogatlan is? Ez a kutya nem közönséges állat. Nem pusztán idomított. Dzsekicsennek két évig volt kutyája, ráadásul ilyen fajta is, mint ez. Ami írásban megjelent a kaukázusiról, azt elolvasta. Tudta, hogy meddig terjednek „ennél a típusnál” a határok.

Megint eszébe jutott Maugli. — Mi lehet vele? Él-e még egyáltalán? Biztosan elütötte valami, mert nem sok az esélye, hogy más gazdát elfogadott volna. Ahhoz már öreg volt! — Ilyenkor összeszorult a szíve. Nagyon szerette a kutyát, és talán csak azért nem foglalkozott a dologgal túl sokat, mert elvesztésekor sorozatban jöttek az egyéb csapások, kezdve a sérüléssel, folytatva Nórival, most meg ez a hajtás… Persze, azért a kutyamenhelyeket, sintértelepeket végigjárta, ahova meg nem jutott el,  a helyieket kérte meg erre telefonon. Az a valószínűbb, hogy Maugli már nem él.

— Dzsekicsen! Egy nyomozó keres a rendőrin! Megadjam a mobilod? — szólt le a portás. — Valami kutyás támadás történt valahol! Túlélőkkel!

— Naná, hogy megadhatod! — rikkantott Dzsekicsen. Alig hitte el, hogy ilyen szerencséje lehet! Talán végre fordulóponthoz érhettek, talán vége a sötétben tapogatózásnak!

A fiatal nyomozó azért hívta fel Dzsekicsent, mert olvasta a körlevelet a „furcsa pár”-ról. Beszámolt arról az esetről, amikor egy nagyon különös ember egy dozsóban elharapta az edző torkát, aztán a kutyájával együtt még számtalan könnyebb-súlyosabb sérülést okozva elmenekült. Elmondta még, hogy az edző a mai napig kórházban van, feltehetőleg már örökre megnémult.

Dzsekicsen bement a kórházba, ahol megkereste a lábadozó edzőt. Szegény azóta sem tette túl magát lelkileg az eseten, hiszen nagyon közel állt a halálhoz. A tanúk szerint, amikor már mindketten a földön voltak, a tettes másodszor is bele akart marni a torkába, de ekkor megállt fölöttük a kutya, és szinte lerángatta gazdáját a férfiról.

„Ilyen lehet az ördög, ha van!” — írta egy papírra a fiatalember. A kihallgatási jegyzőkönyv másolata már Dzsekicsen kezében volt, így csak azokra kérdezett rá, amik nem voltak leírva.

— Ez hogy jutott eszébe? — kérdezte.

„A szemében féktelen gyűlölet, valami tűz lobogott!”

— Maga hogy érzett akkor iránta?

„Hát, én se imádtam, leégetett a tanítványaim előtt! Azt mondta, hogy sose bunyózott, erre kétszer úgy vágott szájon, hogy a kezem se tudtam felemelni, amikor meg gyomron vágtam, eltört a balcsuklóm” — írta, és közben keserű mosollyal emelte föl könyékig begipszelt balkarját.

— Tehát hazudott, amikor azt mondta, hogy nem verekedett? — kérdezte Dzsekicsen.

„Sportszerűen lehet, hogy nem. De képzett harcos! És nem a közönségnek játszik! ”

— A kutya! Az érdekel még engem! — firtatta Dzsekicsen. — Volt rajta valami különleges?

„Igen. Először is, nagyon nagy volt. Vagy jugoszláv farkasölő, vagy kaukázusi juhász. Nem csinált semmit. Mint egy gép. Nem morgott, nem vicsorgott, nem csóválta a farkát. Azt mondják a fiúk, hogy amikor a gazdáját lehúzta rólam, akkor sem mutatott érzelmet. Felállt, odament, lehúzta. Utána elkezdett futni, lökött, harapott. Igaz, senki nem sérült meg valójában. Így utólag, nem is tudom, melyikük a főnök.”

Dzsekicsen elbúcsúzott a férfitől, és jobbulást kívánt neki. Megígérte, hogy gyorsan megfogják a tettest. De ebben már egyáltalán nem volt biztos.

 

 

Tizennegyedik fejezet — A Macska

 

Rájöttem, hogy nem szabad olyan helyre eljárnom, ahol fizikai erőmet összemérhetik másokéval, hacsak nem akarok lebukni! És nem szabad belemennem idegenek előtt semmilyen küzdelembe, hiszen úgy tűnik, hajlamos vagyok megfeledkezni magamról. Különben tanulhatnék én még bárkitől bármit is?!

Borotválkozás közben vettem észre. A pupillám már nem kerek, hanem ovális, a függőleges tengelye a hosszabb. Igaz, ha sötétben kitágul, akkor ismét kerek, viszont sokkal nagyobb, mint régen. Nem emlékszem igazán, hogy annakidején mekkora volt, de most biztosan nagyobb. Igaz, ennek fejében jobban látok sötétben! Az tény, hogy nappal, emberek közé már csak napszemüvegben mehetek!

Igaz, nem ez az egyetlen titkom. És nem is a legnagyobb…

Egyre ritkábban vállalok megbízást. A pénz egyáltalán nem fontos a számunkra. Elektromos áramot alig használunk, néha a híradót megnéztem, hátha megjelenik velem kapcsolatban valami, de gyakrabban már a rádiót hallgatom inkább. Lámpát, csillárt nem gyújtok. Fürdeni hidegvízben szoktam, és a lakást sem fűtöm. Ha alvás közben a rongyomon fáznék, hát összebújunk Mauglival, és magunkra is húzunk egy rongyot. Néha még beindítom a mosógépet, de ha nem véres valami, akkor inkább a tisztítóba adom be. Ennivalóra nem költünk, telefonon senkit nem hívok.

Havonta egyszer-kétszer, ha mégis bevállalok valamit, akkor általában rendelkezésemre bocsátanak valami irodát, telefonnal, mosdóval. Ilyenkor egy összecsukható ágyat is behozatok, az a fajta munka, amit én végzek, indokolják a tábori körülményeket. Persze, Mauglinak is ott a helye a tábori ágy alatt, és természetes, hogy neki is hoznak enni.

Többnyire ragaszkodni szoktam ahhoz, hogy egyedül dolgozzam. Ha mégis kapcsolatba kell kerülnünk valakivel, akkor Mauglinak arra kell vigyázni, hogy csóválja a farkát, ha megvakargatnák a füle tövét, vagy morognia, vicsorognia kell, ha olyan viselkedéssel találkozik, ami bosszantana egy hétköznapi kutyát. Én nem vehetem le a napszemüvegemet, és erőltetnem kell a beszédet, kérdeznem kell és válaszolnom, és nem tudhatok olyasmikről, amit senki nem mondott, csak gondolt.

Ezek az alkalmak azért arra mindenképpen jók, hogy nem engednek elszakadni az emberi társadalomtól, és annyi pénzt bőven biztosítanak, amennyire szükségünk van. Fontos még az is, hogy figyelemmel tudom kísérni az ügyeimben indított nyomozásokat! Remélem, időben megtudom, ha túl közel kerülnek hozzám, és lesz módom tenni ellene!

Kerülve az embereket, többet tartózkodtunk az erdőben, mint eddig. Ilyenkor végre levehettem a meggyűlölt szemüveget, és nem kellett „viselkednünk”. Ha éppen nem voltunk éhesek, sőt, túl egy faláson, leheveredtünk Mauglival a napra, lehunytuk szemünket, és tervezgettünk. Na, nem túl távoli jövőt, hanem mindig csak a holnapot. Egy ilyen alkalommal vetettem fel Mauglinak, hogy ki kellene próbálni egy medvét!

Maugli nem tudta, mi az a medve. Ezen kissé elképedtem, de mit tehettem, igaza volt. Sose járt állatkertben! Rögtön rendbe szedtük magunkat, és elindultunk az Állatkertbe. No, hát itt nem számított a BM- belépőm, Mauglit nem engedték be. A végén egy vidéki vadasparkba kellett elmennünk. Itt végre egyszer sikerült Mauglin igazi gesztusokat is észrevennem! Igencsak megilletődötten ült le, hegyezte a nincsmit füleit, billegtette a fejét jobbra-balra, aztán megkérdezte, hogy tényleg komolyan gondoltam-e a dolgot?!

Hát, így közelről a féltonnás medve tényleg olyan látványt nyújtott, hogy Mauglival úgy döntöttünk, nem ez lesz a legsürgősebb dolog életünkben…

Ha már ott voltunk, elhatároztuk, hogy hazautazás előtt leheveredünk egy kicsit valahol. Elindultunk, hogy keressünk a parkban egy félreeső helyet.

Semmiképpen nem akartuk, hogy bárki idegen meglepjen minket, ezért elkezdtünk figyelni a szagokra. Ahol túl sokat éreztünk, ott gyakran mászkálhattak emberek, oda nem mentünk. Végre találtunk egy minden szempontból kedvezőt. Ez tetszett mindkettőnknek, de ott már aludt valaki. Egy hajléktalan.

Ő lett az első vidéki áldozatunk.

Maugli élő embert soha nem harapott meg, csak, ha az illető megtámadta. Ez tulajdonképpen most tűnt fel először. Igazság szerint, amikor a karate-edzőt leiskoláztam, már észrevehettem volna, de akkor egyéb izgalmak kötötték le a figyelmemet. Rohantunk kifelé, jobbra-balra dőltek az emberek, de utólag már tényleg emlékszem, hogy azokat Maugli vagy fellökte, vagy a rémülettől maguk ugrottak hátra. Az újság sem írt harapásról, csak arról az egyről, amit én csináltam.

Most, amikor ezt a hajléktalant megtaláltuk, akkor is én haraptam át a torkát… Az első a gégeporcra, ezzel megváltom a jótékony csöndet, rögtön utána mehet a második a nyaki verőérre… Aztán már csak fogni kell a némán tátogó, vergődő testet, amíg elvérzik.

Maugli érdeklődve végignézte az egészet, és — bár biztos lehettem abban, hogy idegen nem üthet rajtam, amíg ő őrködik — nem szólt bele a csatába. Az más kérdés, hogy utána odajött enni, de akkor ez a szerencsétlen már élettelen volt.

— Jöhettél volna! Ennek olyan büdös a nyaka, hogy majdnem lehánytam, míg megharaptam! Téged nem zavarnak az ilyen szagok! Még most se tudom, hol kezdjem el enni, ahol nem annyira büdös! Vagy keressek én is vizet, és mossam le, mint valami mosómedve?!

— Már megint valami medve? Nem volt elég az a lóméretű — lovat már látott —, aminek te akartál nekimenni? — zsörtölődött a kutya. — És különben is, ember volt! Ezt máskor is te csináltad!

Igazat adtam neki. Eddig minden alkalommal én öltem, és Maugli csak akkor harapott bele bármelyikbe is, amikor már elpusztult. Nem is haragudhattam ezért rá, mert figyelve érzelmeit, teljesen őszintén, és a belenevelt gátlásoknak megfelelően cselekedett így, semmiféle mesterkéltség vagy sumákolás nem volt benne. Azt viszont biztosan tudhattam, hogy egy támadást ellene még én sem élnék túl.

Átértékeltük terveinket — ezért nem érdemes nekünk hosszabb távra gondolni! —, és hazaindultunk. Ismeretlen helyen nem érdemes túl sokáig a helyszín közelében maradni. Mindenesetre, a mai napon ismét megtudtam valamit Maugliról, ismét megtudtam valamit rólunk.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Zalán György
Szerző Zalán György 175 Írás
1952-ben születtem. Voltam tengerész és nyomozó, mérnök és lakatos, divatárukészítő és "telefonoskisasszony", rakodómunkás és ügynök... Most nyugdíjas vagyok, sőt, ingyen utashatnék, de mivel gyárilag ott lakom, ahova más drága pénzen nyaralni jár, így nem megyek sehova... A család: 72 óta vagyunk együtt nejemmel, fiam 75-ös, lányom 80-as. Itt is, ott is lányunokám született. Nagyon szeretjük egymást, de ritkán találkozunk, gyerekeim külföldön élnek. Örülök, hogy Válóczy Szilvi felhívta a figyelmemet a Héttoronyra! Remélem, nem bánja meg, és méltó leszek a társasághoz... :) Honlapjaim: http://zalangyorgy.hu és http://kertigrillem.hu