Lénárt Anna : A titok (tizenkettedik rész)

Előzmény: Laci elmondja Bánfinak, hogy Rékát tizenkét évesen megerőszakolja az apja. Heszliné orvosa felhívja a hadnagyot. Réka elutasítja a könyvet, amit Léna vitt neki, de a doktornő otthagyja nála az élet könyvét, a Bibliát. Laci be akar menni a kórházba a hadnaggyal. Szilvi szerint az önbíráskodással rend lenne. A rendőrnő aláírásra bevitte a jegyzőkönyvet a kórházba. Léna eltiltja Rékától.

   

 

— Mit képzel ez magáról? Miért kellett Laci előtt rendre utasítania? — zsörtölődött magában Szilvi. Ingerülten vette fel a telefont. — Igen… Elnézést kérek… Máris írom… Megmondom neki… Viszonthallásra…

Ámulva nézett a papírra.

— A volt felesége telefonált — tette le Bánfi elé a jegyzetlapot, amire a számlaszámot és egy szép kerek összeget írt fel. — Azt üzente, péntekig meg szeretné kapni.

A hadnagy csak egy pillantást vetett rá és becsúsztatta a fecnit az asztalon álló akták alá.

— Mindjárt tizenegy óra. Mikor szokott ebédelni? — fordult Laci felé.

— Édesanyám déli tizenkét órakor terít.

— Jó, akkor, délután kettőkor találkozunk — nyújtott kezet, amivel távozásra szólította a férfit.

— Rendben. A kórház előtt.

Kezet fogtak, és Laci elhagyta az irodát.

Bánfi a mobiljából előkereste volt felesége számát és megnyomta a zöld gombot. Sokáig csörgette, mire beleszólt a vonal túlsó végén egy álmos hang.

— Halló…

— Kivel beszélek? Magyar Klárát hívtam…

— Téged keresnek — az ismeretlen átadhatta a telefont, mert volt asszonya szólt bele.

— Ezek szerint megkaptad az üzenetem. Szükségem van arra a pénzre. Nálad maradt a ház, a…

— Na, ebbe ne menjünk bele! Nem tudok pénzt adni, ugyanis nincs. Fizetésből élek én is… Mit?… Asszonytartást?… Kérj a pasidtól!… Hogy neki sincs?… Vegyek fel hitelt?… Na ne nevettess!… Várom az ügyvéded!

Kinyomta a telefont.

A két iroda között ritkán csukták be az ajtót, most is összetalálkozott a tekintetük, ahogy az asztalra dobta a készüléket. Könyökével megtámasztotta fejét, figyelte a lányt. Dühös volt ex feleségére, de nevetve mondta: — Az ilyen nőknek persze senki nem töri ki a nyakát. — Szilvi elképedt arcát látva, már meg is bánta, hogy ilyesmivel viccelődik. Összegyűrte és a kukába dobta az üzenetet. — Hol szoktál ebédelni? — nézett órájára, ami fél tizenkettőt mutatott.

— Itt az irodában szoktam ebédelni. Vagy egy gyorslevest, vagy egy szendvicset. Bár most nem hoztam semmit…, majd az automatából veszek valami harapnivalót.

— Egy szendvicset hoznál nekem is? 

Cipője sarka kopogott a kövezeten. Figyelte hosszú formás combját, kecses járását. Sóhajtott. Gondolataiból Szilvi térítette vissza.

— Nem működik az automata — az asztalra tette a pénzt.

— Éhes vagyok. Korgó gyomorral nem tudok koncentrálni. Menjünk a szomszédos falatozóba és kapjunk be valamit.

— Én nem is vagyok éhes. Majd este vacsorázom.

— Rendőrnő, ez parancs!

Nagyot koldult a gyomra. Tudta, nincs értelme tiltakoznia.

— Rendben — mondta megadóan.

 

*

A doktornő becsukta maga mögött az ajtót, a jegyzőkönyvet az asztalra dobta. Megállt a tükör előtt.

Szomorúan nézte a tükörből visszatekintő meggyötört arcot.

A nyakáig zárt blúz ruhatárának elengedhetetlen darabja. Örök emléket takart a színes szövet. Óvatosan lehúzta a garbót és feltűnt a mára már begyógyult, szúrt seb vastag forradási nyoma. „Ha nem megyek vissza azért a könyvért” — sóhajtotta.

A mai napig kínozta annak a napnak az emléke. Szájában érezte a vér ízét, görcsben a gyomrát a pofonoktól és a rúgásoktól. Először sírva könyörgött, de támadóját nem hatották meg könnyei. A félelem erőt adott neki. Mart, harapott… küzdött… mire előkerült a kés…  Az a féreg a szájára tapasztotta mocskos kezét és megfenyegette, megöli, ha tovább tiltakozik. Teljes erejéből beleharapott az átkozott tenyerébe, mire az nyakába döfte a kést, négy centis sebet ejtve. Isteni szerencse, hogy az éles penge nem vágott át nyaki eret. Ha ezt szerencsének lehet nevezni.

Nem hagyták nyugodni az emlékek. Benne élt, ahogy a férfi vadul letépte bugyiját… Ma is hallotta vihogását. Nem tudta, meddig tartott, de ott meghalt a lelke. Amikor távozott csak annyit mondott: „Még ennyit sem értél” — és ezer forintot dobott mellé az ágyra. Észt veszejtve, testét takarva énekelt, addig, míg barátnője órák múlva rátalált saját vérébe fagyva.

… de túlélte… és most gyógyít… bajba jutott, szerencsétlen embereket. Nőket, akik nemi-, vagy családon belüli erőszak áldozatai. Férfiakat, akik nem tudják a tragédiákon túltenni magukat.

Megigazította magán a blúzt, eltakarva szégyenét, leült az íróasztalhoz, kezébe vette a jegyzőkönyvet, amikor kopogtattak.

— Igen…

— Bejöhetek? — kérdezte a zászlós.

Nem szólalt meg, csak kezével intett.

— Engedje meg, hogy bemutatkozzam! — állt meg az asztal előtt és várt. Várta, hogy a doktornő ránézzen. Percek teltek el…  Léna nem vett róla tudomást, olvasta a jegyzőkönyvet. Hirtelen az asztalra csapta.

— Ez egy szemét, nem jegyzőkönyv! Maga írta… mondja? Bűnbánón idejön… ezzel…? Mit képzelnek maguk?

A rendőrtiszt merev arccal nézett maga elé. Mit akar ez a doktornő? Ő csak a munkáját végzi.  

— Hogy hívják magát?

— Kócos Jolán zászlós — hangzott a válasz. — A jegyzőkönyvet az elhangzottak alapján írtam meg. Nincs benne semmilyen utalás, a tényekre alapszik.

— Értem. Tényekre. Maga szerint egy megerőszakolt nőnek oda lehet adni ezt aláírásra? — ujjaival megkopogtatta az asztalt. — Úgy írja le a nemi erőszakot, mintha szexuális előadást tartana. Elhangzott a kihallgatás során ez a mondat? Idézem: „A számba tette a nemi szervét, majd durván a vaginámba hatolt.” — Mielőtt a zászlós megszólalhatott volna, folytatta. — Ebben a formában nem engedélyezem az aláíratását.

Az ajtóhoz ment, kinyitotta, távozásra kényszerítve a jövevényt.

A rendőrnő egy pillanatra megállt az ajtóban. Míg Léna a kezébe nyomta a papírlapokat, pár másodpercig egymást figyelték. Kócos Jolán jegyzőkönyvvel a kezében elhagyta az irodát. Dühös volt magára. „Kétszer is elolvastam… Nem lehetek ekkora marha” — zsörtölődött magában. Igazán, nem tudott Lénára haragudni. A kihallgatáskor, mikor két kézzel ragadt a hajába látott valamit a szemében. Akkor ott nem tudta igazán mi az, de most tisztán látta a fájdalmat.

 

*

Tizenkét óra öt perckor csukták be az iroda ajtaját.

— Nagyon éhes vagyok. Nem is baj, hogy nem adott szendvicset az automata — mondta Bánfi nagy sóhaj kíséretében. — Már napok óta nem ettem főtt ételt.   

Mintha elfogyott volna a mondandója, Szilvi mellett csöndben lépegetett a hosszú folyosón. Agyában azonban tviszteltek a gondolatok. Hol a nyomozás, hol a volt felesége kínozták agytekervényeit.

A sok nyitott szál nem hagyta nyugodni. Mit nem vesz észre?… A felesége pedig pénzt kér tőle… Biztos megint olyan pasit fogott, akinek nincs munkahelye. Még hogy asszonytartás!   

— Jó napot, hadnagy úr, szia, Szilvi — köszöntötték őket a kollégák, akik szintén ebédelni indultak, vagy épp teli hassal most értek vissza.

Szilvi magában mindig sérelmezte, hogy ő „csak a Szilvi”, a jó pajtás. „Bezzeg Jolán!” — gondolta magában.

Jolánon és rajta kívül még egy lány szolgált az őrsön, az összekötő a parancsnoksággal. Vele igen ritkán találkozott, szinte mindig úton volt. Neki kínálták fel először ezt a kiemelkedő posztot, de ő nyomozó akart lenni… Évek óta dolgoznak együtt, de terepre még sosem jutott ki. Bánfinak inkább titkárnője, mint társa. Az eseménytelen kisváros nyugodt életét kellett feldúlni ahhoz, hogy mindez tudatosodjon benne. Ez dühítette. Ökölbe szorultak ujjai…

— Mit akarsz enni? — fordult felé a hadnagy. Szilvi vörös arcát látva, mindjárt megkérdezte: — Magas a vérnyomásod?

Már évek óta nem lehet szórakozóhelyeken dohányozni, de amikor belépett a helyiségbe, orrát megcsapta a nikotin kesernyés szaga.

— A vérnyomásommal minden rendben — mondta kimérten.

— Aha… te tudod! Sült kolbászt kérek, nagyon sok mustárral. Babgulyás? — mutatott egy jóízűen falatozó férfi felé.

— Igen — mosolyogta el magát a pincér.

Szilvi felé fordult.

— Nem, én nem — rázta tagadólag a fejét a lány. — Csak valami könnyű salátát kérek.

Leültek az egyik sarokban álló asztalhoz. Nem sokáig kellett várniuk az ételre, de mégis borzasztó hosszúnak tűnt. Szilvi törte meg előbb a csendet.

— Nem kellett volna elmondania Lacinak, hogy róla beszéltünk. — Bánfi csak nézte a lányt és fájt a felismerés, hogy nem tud róla semmit. — Most azt hiheti, hogy kibeszéltük.

— Te nem vagy idevalósi, hogy kerültél a városba? — kérdezte, látszólag elengedve füle mellett a megjegyzését.

Szilvit meglepte, de azért válaszolt.

— Tizennégy évesen kerültem a városba, gimnáziumba jártam ide. Megismertem a nagy őt, de hamarosan lekopott az ő betű egyik vesszőcskéje és maradt a nagy ó. A sors mégis úgy hozta, hogy itt maradtam.

 

*

Léna jó vastagon megkent két zsömlét vajjal és Réka szobája felé indult.

— Doktornő! — hallotta a hetes kórterem felöl.

Mosolyogva lépett be Margitka szobájába.

— Hogy van, drága? Tudott aludni ebben a nagy melegben?

— A hangok üzentek magának. Azt mondják, a gonosz itt van, de ők vigyáznak magára.

— Mondja meg nekik, hogy köszönöm — adott két puszit az arcára. — Ebédelt már? Tartson velem! — nyújtotta felé az egyik zsömlét.

Amíg ettek, egyikük sem szólalt meg. Léna a Rékával való találkozásra koncentrált, Margitka pedig a neki beszélő hangokkal volt elfoglalva.

— Doktornő! — Egy fényképet húzott elő a párnája alól. — Ő az én kicsi fiam. Ugye milyen helyes fiúcska? Elköltözött tőlem egy jobb világba… tudom… Fogunk még találkozni?

— Fognak, kedves. Nem ma, és lehet, hogy nem is a közeli jövőben, de biztosan, mert az Isten az Ő órájában összehozza azokat, akik szeretik egymást.

Felállt és az ajtó felé indult.

— Köszönöm — szólt utána alig hallhatóan az asszony.

Réka ajtajában megállt. Az a terve, hogy szendvicsekkel a kezében lép be hozzá, két kórteremmel arrébb megdőlt.

Halkan kopogtatott, de nem jött rá válasz. Ha ilyet tapasztalt, mindig összeszorult a szíve, mert fennállt a lehetősége annak, hogy betege öngyilkos lett.

Óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó nyikorgott, ahogy kinyitotta. Réka az ágy sarkában ült és kifelé bámult az ablakon. A lábait maga alá húzta, de már nem volt nyakig betakarózva.

— Holnap megolajoztatom.

Másodpercekig csend…

— Nem kell… jó így. — Nem fordult felé, úgy folytatta. — Szélcsend van.

Léna tudta, nem odázhatja tovább, el kell mondania, megvan a merénylője, és azt is meg kell tudnia, hogy az anyja majdnem megölte.

 

 

 

 

 

folytatása következik…

Legutóbb szerkesztette - Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 164 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.