Rózsa Zsuzsa : Hazamenni

Nyomtatás

Hajnalban, amikor a nap felébreszti a világot, minden olyan tiszta, csendes és fűszagú. Felébredtem, mint mindig és kiosontam a kertbe. Várt engem, ott várt a hajnal, hozta, mint télapó a teli zsákját a reménnyel telt, lelket melengető első napsugarat. A színekkel telt puha hajnal. Olyan, mint az ember nyíló öntudata fiatal kamaszkorban. Bármi lehetséges. Belefér bármilyen álom. Az ember addig boldog és addig él igazán amíg, ezt a hajnalérzést ismeri, az élettel teli hajnalérzést.

Ahogy ültem a fűben és a patak halkan dúdolt, mint mindig, eggyé váltam a fűvel, mert a kert mindig befogad. Nem vár, nem hív, nem akar semmit, de ha jössz, leülsz és tiszta a lelked, egyszerre csak átölel, és befogad. A fűben a milliárdnyi élet egyszer csak felnéz rád, megsimogatja a lábad, és csendre int. Hogy mit mond a fű? Nekem mindig ezt:

— Örülök, hogy jöttél, furcsa kis élőlénye ennek a világnak, futsz, rohansz, harcolsz, zaklatod a világot, értelmed kerget, mint szélvihar a lehullt faleveleket, de amikor elfáradsz és leülsz közénk, érzed és tudod, csak fűszál vagy te is.

— Hogyan lennék fűszál? Hiszen ember vagyok, gondolataim vannak, érzéseim, dolgom, értelmem, házam, kertem.

— Higgy nekem, fűszál vagy, semmi több. Csak ti emberek nem tudtok a hajnallal együtt kelni és az alkonyban elpihenni, a szélnek meghajolni, az esővel sírni, a napfényben fürdeni, és mindig, mindig összehajolni. Olyan kuszák vagytok. Összekuszálódva szaladgáltok.

Feküdtem a fűben, és hagytam, hogy átöleljen és beszélgessen velem. Hogy mit mesél a fű, amikor átölel. Nincsenek olyan szavak, amit a fű mesél, mert a fűben nincsenek szavak, és mégis van valami egészen megfoghatatlan, valami otthonérzés, ami olyan megnyugtató és biztonságos, amit talán akkor észlelünk először, amikor az anyaméhben meghalljuk a világot és anyánk szívverését, ami az életünket jelenti. Tudjuk a lelkünkkel, hogy biztonságban vagyunk.

Ilyen érzés hajnalban feküdni a fűben, ami befogadja a lelked bárhonnan is jöttél, harmat cseppjeivel itatja nyugalomra szomjazó lelked. Csöndre inti a benned folyton fortyogó, morgó örökké elégedetlen egódat. Eggyé válni a fűvel lélekben, kapcsolódni a természethez olyan mintha ismét lenne egy köldökzsinórod, ami összeköt téged a világgal — és talán Istennel.