Nagy Horváth Ilona : Végül is

 

Ne mozogj,
temetlek éppen,
hadd takarja szépen vállad a föld,
nyugton kell maradnod még egy
keveset.
Tudod, ahonnan én jöttem,
zsíros és fekete a hant,
ez meg szinte homok,
nyitott szemedre hangtalan pereg,
s egykedvűen ül meg homlokod redői közt:
errefelé a gyász is száraz,
tárgyilagos, mint az úriemberek
csendes eszmecseréje dekadens kávéik fölött.
Látod, könnyem sincsen,
bár kicsit ma fel vagyok dúlva,
kicsit eltörött ma a parfümös üveg,
hiszen játszani akartál.
…és ugyan ki érti meg, mi ez az egész,
körülötted ház-e ez vagy jászol…
Elbújnod kellett volna,
illemből, hogy kitakarjon a fal,
míg a ki kit akar játék olcsó csatái közül
leműanyaglott az egyik színes kis viadal,
na de a nagy gyerek néha csak úgy boldog,
szegény szíve úgy repes,
ha tépheti a bogár lábát, mellé helyezi
egytől egyig, s aztán nevetve mondja, huss…
Így meg csak néztelek, s tűrtem, hogy te less,
terepszínű gondolataim rendeztem logikus
glédákba megint, 
lelkemben néptelen holtterek,
sóhajtozhatnék,  mint az idősebb királylányok,
ha Hűha-herceg nőül a kicsit viszi,
s töprenghetnék, még  mit tegyek,
hogy tovább juss magadon,
beérhetném akár egy kevéssel,
de  nekem nem pálya ez a sztereotip fazon,
sört ittam, bezabáltam és mindjárt hányok,
de te csak ne mozogj,
pláne  meg ne szólalj, 
végül is mindegy,  szimpla kibaszás vagy
vagy netán egy  komoly, vaskos átok,
s hányadszor emelem így ezt a kurva lapátot,
nyugodt vagyok.
Te csak ne mozogj, mondom,
hadd takarja szépen vállad a föld.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 303 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.