Piciporta, az európai országok legkisebbjei közé tartozik, amihez képest Monaco óriásállam. De akár a nagyoknál, úgy Piciportán is megtalálunk minden furcsaságot, ami a vezetést illeti. A hárompilléres hatalommegosztásban egyszerre monarchia, anarchia és demokratikus népi diktatúra. A proletár diktatúra szó már kiment a divatból, csak ezért nem használják. Kormányzati berendezésük hasonló felépítésű, mint mondjuk a legnagyobb európai országé. Most nem jut eszembe ennek a nagy országnak a neve… Hát itt történnek ezek az események.
Nézzük Jusztina próbálkozásait! Mert Jusztina, Jusztinával kerül ellentmondásba, vagy kompromisszumos szövetségbe. Igaz, a második hölgyet valójában Juszticiának hívják, de ennek a módija is letűnt már.
A lány az ajtón kopogtat, az óriási íróasztal mögül, az összetéveszthetetlen főnök kimordul.
— Bújj be!
Jusztina az egyik lábáról a másikra álldogálva, ironkodik-pironkodik ahogy belépett.
— Igen, mit óhajt?
— Szervusz, Mikikém! A nagypapa küldött, azt mondta, már tudod, hogy jövök.
— Ne Mikikézz! A miniszter úr megszólítás jár nekem! Számtalan ellenőrzőponton át kellett settenkedned, ki engedett be?
— Miki drága, én végig csak a nagypapára hivatkoztam, meg rád…
— Már megmondtam volt, a Mikit felejtsd el! Szóval az öreg lépett? Rendben, mától kezdve az innovációs osztályt vezeted!
— Jaj, nagyon hálás vagyok neked, drága Miki, itt miniszter úr! Most akkor magázzam, vagy tegezzelek?
— Magázz, mint mindenki!!!
— Jól van, miniszter úr. Maga… Mit is csinálsz tulajdonképpen itt?
— Te szőke hajú lány, emberemlékezet óta ismerlek, mert az emberemlékezet akkor kezdődött, amikor én elkezdtem emlékezni. Sokkal értelmesebbnek véltelek. Na, figyelj ide, ez itt a társadalombiztosítási minisztérium!
— Jé, ez az a hely, ahol a nyugdíjakat írják jóvá és küldik a segélyeket a szegény rászorulóknak?
— Jusztina, idefigyelj! Ha itt még egyszer így beszélsz, kirepülsz! Csupán újításokkal jöhetsz, mert mint mondottam volt úgy egy bő perce, azzal bíztalak meg. Amúgy azt sem bánom, ha nem jársz be, a fizetésed… Hol is dolgoztál eddig?
— A Lajos bácsi bambuszültetvényét könyveltem.
— Bambuszültetvény? Miért kell az embert állandóan összezavarni, ki az a Lajos bácsi!?
— Az a te drága jó édesapád, önnek, uncsika főnököm…
— Az uncsikámat és a főnököt sürgősen töröld a szókincsedből! Nem emlékszem, mit fed az általad említett jelző, talán valami nyolcadági rokon lehet, ha jól elgondolom, mint te is.
— Na de te úr, az anyukádra csak emlékszel?
— Már mondtam, az ilyen oktondiságokat hagyd, azt sem tudom kicsodák ők, bár nem lehetnek túlságosan buta emberek, akik itt bambuszültetvénnyel próbálkoznak.
— Ugyan már, ha tudnák szegények, hogy csupán hobbiból csinálják… De nem tudják. Pecabotgyárban gondolkodnak, azt szeretnének a piacra dobni, hogy édes nagybátyámnak, a kedves apukádnak kiteljesedhessen a hobbija. Először a manióka ültetés ötlete lebegte be lakotokat, de valamiért egyik felmenőd sem kedveli, az egy idézetes Hó apó „ültessetek maniókát” szállóigéjét. El is szállt ez az ige, mert emberei maguktól is tudták, hogy talán nem feltétlenül ártalmas önmagukra nézve, ha azt a sosem látott, állítólag édes, krumplira hasonlító gyökeret, két-háromnaponta rágicsálják, ha nem akarnak éhen pusztulni.
— Kuzinka, abbahagyni! Először is afrikai országokról ne beszélgess nekem!
— Nem Afrika…
— Jó, jó, tudom, hogy Dél-Amerika. Másodszor, az Andok csúcsain rengeteg havas apó élhetett. Térjünk egy gondolatgyurmányit vissza, az úgynevezett, ha jól emlékszem nagyapa, vagy ehhez hasonló távoli rokonunkhoz. Ő és gyermekeik — azt hiszem voltak neki —, a világ selejtjei közé sorolhatták volna magukat, ha én nem csinálok nekik karriert.
— Na de drága jó édes, nem te, hanem maga! Legjobb tudomásom szerint nem küldözgeted haza a pénzt.
— Mi az, hogy haza? Ilyen szóval sem találkoztam korábban! Csak egy Lajosnak juthat az eszébe, de jól csinálja a bambuszosat. Ez egészen más, itt gondolkodni kell, még pedig azon, hogyan szúrd meg, mit beszélsz és mit nem. A fizetésed, gondolom nem haladta meg az ötszáz eurót.
— Háromszázat könyveltem…
— Kiegyezünk nyolcezer-hétszázban?
— No de Miki! Maga… Miniszter úr… Errefelé nem éves bérben fizetnek!
— Ez a havi fizetésed lesz! Hogy döntesz, bejársz, vagy otthonülő maradsz, esetleg csavarogsz és tekeregsz? Ha igen, majd elrendezzük, hogy minden hivatalos utadat és az addicionális költségeket fedezzük.
— Szegény szüleid, azt hazudtam nekik, hogy könyvelek, pedig a semmit nem lehet elkönyvelni, aztán megnyugtattam őket, hogy minden nullán van, így éldegélnek a nyugdíjukból.
— Holnap küldesd ide az aktáikat, szeretnék mindent rendesen átvizsgálni, lehet, hogy túlnyugdíjfizetik azokat a… mit tudom én milyen ismerős állampolgárokat.
— Nem értem! Az előbb még innoválnom kellett volna… Újítani szeretnék! Van egy kolosszális ötletem, már nagyon régről. Csak hát olyan jól titkolt a család téged… magát… önt, azt sem tudtam pontosan, milyen minisztériumban kell magát… téged keresnem. Bocsánat, valahogy rászokom a magázódásra, pedig tisztára abnormálisnak érzem. Együtt nőttünk fel, de ha ez kell, a szolgálat, az szolgálat. Mondhatom az ötletet, ami sarkából fordítja ki a szerencsétlenséget?
— Mondd! Úgy emlékszem, mindig jó gondolataid voltak, az eszed vágott. Hallgatlak Jusztina. Lépj előrébb, van ott egy félszobányi fotelke, süppedj bele, talán úgy könnyebben megy.
— Na, kérlek szépen, a viharfelhőket kell elűzni az égről és én kitaláltam hogyan. Tudod, mostanában az életszínvonal egészen alacsonyra merült, tehát a nyugdíjkorhatár felemelésével elértük, hogy már majdnem senki sem kap nyugdíjat. Ennek egyenes következménye, hogy az emberek fölöslegesen fizetnek be nyugdíjjárulékot, tehát mintegy meglopjuk őket.
Jusztina szinte bőrlégzéssel beszélt, a miniszter-unokafivér ellen-szájzárral krokodillihegésbe kezdett, de nem tudott megszólalni, még nem sejtette pontosan mi vár rá.
— Arra gondoltam tehát, hogy a továbbiakban a nyugdíjakat örökölhetővé kell tenni. Ha valaki negyvenöt, ötvenöt, vagy hatvannégy éves korában elhalálozik, természetes örökösei egész életükre örököljék a teljes nyugdíját. Amennyiben ők sem érnék meg a nyugdíjkorhatárt, akkor az ő természetes örököseik is. Ja igen, a lényeg az, hogy kellene egy méltányossági alapéletkort megszabni, mondjuk a negyvenhét évet. Csak azért dobálózok itt az elhalálozási lehetőségekkel, hogy aztán mindenkit megillessen a nyugdíj. Ugyanezt szeretném javasolni a társadalmi segélyek esetében is. Itt lejjebb szállítanám a korhatárt, valahol harmincöt és negyven év közé. Lúdbőr borzongat, azok a szegény ifjak éhkoppon élnek, s lám, nagy jóságodból lehetőségem volt igen szép havi bevételt kerekíteni. Nem tudom, talán ki is mennék az irodámba, ha megmondod, merre keressem. Nincs szükségem sem titkárnőre, sem könyvelőre, tökéletesen gyors- és gépírok, illetve mérlegképes könyvelő is vagyok. Nyolc perc múlva, hoznám is az aláírandót. Mondd, mi lett veled? Olyan a fejed, mint egy nagyra nyitott csípőfogó, a szád nem záródik, és egészen merevnek látszol… Azt hiszem, orvost kellene hívnom… Jé, ilyen vízszintesen remegő szemeket még soha nem láttam, és nem is pislogsz… Várj, elvégzem az elsősegély tanfolyamon tanultakat. Meg ne haragudj, de muszáj tennem, amit teszek.
Jusztina fogta az asztalon álldogáló vizeskancsót, és unokabátyja fejére ürítette.
Olyan hangot lehetett hallani, mint mikor az acél edzésekor lehűl a fém. A miniszter magához tért, felegyenesedett és lépett egyet, félre. Ezek a miniszterek már csak ilyenek. Megnyomott egy gombot, ettől a bejárati ajtó kintről rögzült, rohanás hallatszott, majd a falon át, egy rejtett ajtón, ami addig nem látszott, nyolc kommandós rohant be.
— Egy pillanat, telefonálnom kell a miniszterelnök úrnak. Máris kapom a faxot! Ezt a hölgyet villámgyorsan előléptetem észak-grönlandi nagykövetté, hívjanak a tetőre egy helikoptert és szállítsák a célállomásra! Az a feladata, hogy győzze meg a pingvineket, nem lehet frakkban és csokornyakkendővel beöltözve egészségesen élni. Olyan körülmények között legalább egy jegesmedve bunda szükséges. Ezért húszezer eurós havi jövedelem illeti. A megbízatás arra a húsz mandátumra szól, amíg én töltöm be ezt, vagy egyéb kormányzati, illetve állami tisztséget.
Jusztina nem egészen értette, mi történik, de nem állt tőle távol az állatvilág szeretete, s mert fűtött iglut és állandó védelmet ígértek, boldogan vágott neki az útnak, ami egy olyan irányába repítette, ahol szerinte lehetséges a fülek kidugaszolása. Szerette volna, ha több mint húsz mandátumon át végezheti pingvinmentő munkáját, de ahogy az unokatestvért ismerte, jó ha azt az egyet végigcsinálja. Szomorú, hogy a szomorú sorsú pingvineknek szomorúaknak kell maradniuk…
Legutóbbi módosítás: 2015.05.21. @ 11:44 :: Boér Péter Pál