A zebrán, a zöld jelzést kihasználva, mind a két oldalról elindulnak az emberek. Váratlanul, épp a középvonalon összetalálkozik két ismerősnek vélt szempár.
— Te vagy a Karcos Gyuszi?
— Én lennék. Ugye Fehér Szilárd vagy, a tizenhatodik padból?
— Hatodik, mert tizenhat nem is volt az osztályban…
— Aha… És hova-hova, cimbora? Hány éve is találkoztunk utoljára?
— Szerintem huszonnyolc.
— Szerintem is nagyjából annyi.
— Egy barátom szomorkodik, mert a dédszüleit kicsinálták Auswitzban. Megyek, megpróbálom felvidítani.
— Mi az, hogy kicsinálták? És hol is?
— Már mondtam hol… Talán hallottál a második világháborúról, a krematóriumokról és gázkamrákról. Ott haltak meg a srác dédszülei. Végül a szövetségesek szabadították fel a lágert. Sanyi, mert úgy hívják a barátomat, azt mondta, boldog lenne, ha két-három börtönbüntetéssel kiválthatták volna azt az egyszeri alkalmat, de nem sikerült.
— Te, izé, ha normális volnál, tudhatnád, hogy ez az egész nem létezett!
— Már micsoda, Auswitz?
— Az természetesen megvolt. Az emberek ettek, ittak, rendszeres mozgás és pihenés után szépen hazajöttek. Ma is vannak edzőtáborok!
— Ezt honnan tudod, Gyuszi? Nekem valahogy egészen más dolgokat meséltek!
— Tudod, ismerek tíz-tizenöt olyan személyt, akiknek nagyszüleik, nénikéik, bácsikáik, sőt unokatestvéreik sincsenek, csak a szülők.
— Na, ezt már végképp nem értem.
— Egyszerű. Ők túlélték, a többiek nem.
— Mit!?
— Hát a gázkamrát.
— Szilárd, jegyezd már meg, hogy olyanok nem voltak! Ez a tipikus hamukamu! Itt az utca közepén büdösebb van, mint ott volt. Már ne mozogj, mert elindult a forgalom, aztán a végén még minket vihetnek.
— Ezt honnan tudod? Mert képek, riportok, tehát vallomások vannak. Nem egy közülük, az ott szolgálatot teljesítő — vagy mit csináló — tisztektől.
— Én kérlek szépen, a Krumpli Edömértől informálódtam, de be kell vallanom, az életemben sohasem voltam vaskalapos, betokozódott, megvezethető. Tehát tudtam, hogy ez egy nagy átverés!
— Krumpli Edömér? Az ki?
— Eldobom magam! Nem ismered a Kemény utcai fogvájóárust?
— Most hogy mondod, megismertettél vele… Akkor mit csinálok? Mert ugye összeomlasztottál bennem valamit, amiről meg voltam győződve. Szólnom kell Sanyinak, hogy az ő dédszülei legfeljebb sportbalesetet szenvedhettek. Aztán Pistának, Ferkónak, Jutkának és még hánynak el kell mondanom, hogy az egész rokonságuk kiábrándult! Hogyan oldom én ezt meg egyedül?
— Te keverted össze magadban a téves információkat. Én krumplis zsákokkal tudlak segíteni, és Edömértől mindig kapok annyi fogvájót, amennyire ilyenkor szükség van. Mondanom sem kell, ez természetesen a fedőszakmája. Indulj már és huszonnyolc év múlva, mikor ismét találkozunk itt, az elválasztóvonalon, meséld majd el, hogy tisztáztad a tisztázást. A félremagyarázás nem kívánatos köreinkben, gyógyíthatatlan betegség is lehet! Megértettél!? Viszlát, jó munkát!
Szilárd még álldogált egy darabig, aztán megnézte magában a mérlegét, nem billent ki!
Legutóbbi módosítás: 2015.05.31. @ 11:45 :: Boér Péter Pál