Cudar világ – 1.

– Én azt hallottam… – vetette közbe Eszter, de Viktor azonnal a szavába vágott. – Mondtam már, nem szabad mindennek hitelt adni. Az emberek csak rémisztgetik egymást.

 

A gyerek előbb az oldalára fordult nyöszörögve, majd fázósan összehúzva magát a paplan védelmébe bújt. Anyja felsóhajtott, tudta, hogy szívtelenség, amit csinál, de nem volt más választása. Felemelte a paplant és gyengéden ismét megrázta a fiú vállát. Ébredj, suttogta közben, mire a gyerek felnyitotta a szemét. Álmos pillantása egyenesen a mennyezetről függő csillárra tévedt, a vakító fénytől hunyorogni kezdett, motyogott valamit félálmában.

Fogalma sem volt, mi történik körülötte. Apja az ajtóban állt, lehorgasztott fejjel, akár egy önálló mozgásra képtelen bábu. Drótkeretes szemüvege az orra hegyére csúszott, ám ahelyett, hogy megigazította volna, a keret fölött nézte a csillár alatt terpeszkedő termetes alakot, amint közömbösen piszkálja az orrát, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami a szobában zajlik.

Az anya végre kisegítette fiát az ágyból.

— Öltözz gyorsan! Sietnünk kell — sürgette a gyereket, aki csak most vette észre a szoba közepén álló szürke ruhás rendőrt. Ijedten tekintett az anyjára, de nem kapott magyarázatot, mire az ajtó felé fordult, apjától remélve, hogy közbelép, s talán visszabújhat az ágyba. Apja azonban se nem mozdult, se nem szólt, csak a rendőrt bámulta mereven, mint akit megbabonázott annak látványa.

A gyerek éppen végzett az öltözködéssel, amikor a másik szoba ajtajában megjelent egy kövér alak. Szürke egyenruhát viselt az is, ám társa közönyével ellentétben ingerült pillantással tekintett körül.

— Mi az istent csinálnak ennyi ideig? — dörgött a hangja. — Nem fogunk egész nap magukkal szarakodni. Gyerünk! Indulás!

A gyerek riadtan az anyjához bújt, aki védelmezően átkarolta, s elindult vele az előszoba felé. A kövér rendőr, megelőzve őket, a még mindig mozdulatlan apához lépett.

— Szedje a gönceit és lóduljon! Ne akarja, hogy én noszogassam, mert azt holtáig megemlegeti — üvöltötte magából kikelve.

Az apa összerezzent a durva hangra, megfordult, majd gépiesen lehajolt a lábai mellé állított bőröndökért. Meggörnyedve a bőröndök súlya alatt, elindult. Felesége és a gyerek követték, mögöttük a behemót rendőr. Az asszony megtorpant az ajtóban, hátranézett volna, de az eddig közömbösséget tanúsító rendőr durván megbökte, így nem maradt lehetősége búcsúpillantást vetni otthonára.

 

*** Garami Viktor a polcra helyezett tégelyeit rendezgette, amikor nyílt a patika ajtaja. Megfordult, s egy pillanatra megütközött azon, hogy a belépő egy fiatal hölgy, s nem pedig egy idős asszony, mint vevőkörének többsége. A nő is meghökkent, mintha valaki másra számított volna a pult mögött. Meg is kérdezte nyomban: maga az új patikussegéd? A férfi, le nem véve tekintetét a vevőről, arcán elnéző mosollyal válaszolt:

— Mondjuk inkább úgy, az új tulajdonos.

— Nocsak! — lepődött meg a nő.

— Ha nincs ellene kifogása — mondta a férfi. — Megnyugtathatom, ugyanolyan figyelmes kiszolgálásban fog részesülni, mint korábban bármikor. Megjegyzéséből ítélve úgy tűnik, nem először van itt.

A nő zavarba jött, elpirult, majd elnevette magát.

— Ami azt illeti, igaza van. Elég régóta járok ide, annak ellenére, hogy egy ideje már…

— Elkerülte ezt a boltot. Ami, ha őszinte akarok lenni, nem is olyan nagy baj, mert ez azt jelenti, semmiféle nyavalya nem kínozza és nincs szüksége gyógyszerekre.

— Nincs is, hál’istennek. Anyámat gyötri állandó fejfájás, marokszám szedi a kalmopyrint. Most is azért jöttem.

— Marokszám? — kérdezte Viktor, miközben kihúzta a pult egyik fiókját, s hirtelen támadt jókedvében tényleg egy jó maroknyi kalmopyrint helyezett a pultra.

— Ez elég is lesz — bólintott rá a nő komolyan.

— A mennyiségből ítélve — jegyezte meg a férfi csalódottan —, úgy tűnik egy darabig nem akar betérni hozzánk.

— Ha nem muszáj — felelte a nő hangjában enyhe kacérkodással.

— Muszájról szó sincs — vágta rá azonnal Viktor. — Ám bármikor betérhet, ha erre van dolga. Gyógyszert nem ajánlok, de egy teára szívesen látom.

Három nap múlva a nő fázósan, esőkabátba burkolózva ismét megjelent a patikában.

— Forró teát ígért, hát most szeretném a szaván fogni.

Viktor már indult volna a hátsó helyiségbe, elkészíteni a felajánlott teát, csakhogy ekkor két idősebb hölgy nyitotta rájuk a patika ajtaját. Viktort ez zavarba hozta, de egy szemvillanás alatt feltatalálta magát.

— Ne haragudjon, de… Ugye megérti — mutatott a jövevények felé. — Hanem, tudja mit? Egy óra múlva zárok. Utána átmegyek a Mazura vendéglőbe. Kérem, jöjjön oda maga is. Meghívom egy pohár fűszeres forralt borra. Ebben a cudar időben az még a gyógyteánál is jobban fog esni.

A nőnek nem volt ellenvetése, igaz jóváhagyását sem jelezte akár egy főbólintással, egyszerűen csak annyit mondott: viszontlátásra, és már sarkon is fordult.

A fehér abrosszal leterített asztalnál Viktorban felmerült, a nőnek esetleg fogalma sincs, hol találja a Mazura vendéglőt, s így valószínűleg hiába várja. Lemondva a remélt találkozóról, éppen a vacsoráját akarta megrendelni, amikor a nő megjelent.

— Örülök, hogy idetalált — üdvözölte a férfi. — Már nem is reméltem…

— Nem volt nehéz — mosolygott a nő. — Itt lakom a Phönix utcában, majdnem szemben ezzel a vendéglővel. De talán bemutatkozhatnánk, eddig ugyanis erre még nem adott alkalmat. Falkner Eszter.

— Bocsánat, ez tényleg az én hibám. Garami Viktor — ragadta meg a nő kezét, miközben már hellyel is kínálta. Így kezdődött a kapcsolatuk. Mindketten érezték, vonzalmuk kölcsönös, ami érthetővé tette, hogy rövid idő múltán már közös jövőt tervezgettek.

Az Európában több mint egy éve dúló háború másokat sem tartott vissza a szerelemtől, házasságkötéstől, vagy akár a gyerekszüléstől. Budapest lakossága egyelőre csak a hírekből ismerte a háborút, ami, sokak reménye szerint már nem tarthat sokáig. Angliát megroppantja a német hadigépezet, s ez talán Hitler étvágyát is kielégíti majd. Mitől kellett volna félni?

Eszter az ötödik találkozásuk alkalmával bevallotta Viktornak, hogy zsidó. Nem vallásos, mint mondotta, huszonegy éves korára nem látott még zsinagógát belülről, a Talmudot is csak hallomásból ismeri, de mégiscsak zsidó. Viktor egyszerűen vállat vont.

 — Na és — jegyezte meg könnyedén, mint aki sohasem hallott a németországi pogromokról, a hazai zsidótörvényekről; mint aki semmi jelentőséget nem tulajdonít annak, hogy kinek mi a származása. Emberek vagyunk. — Ha nem tévedek — mondta Viktor ezúttal is a Mazura vendéglő asztalánál —, apai nagyapám is zsidó volt. Számít ez valamit? Szerintem semmit. Teljesen mindegy, hogy valaki a Bibliát vagy a Talmudot forgatja kezében. Magánügye. Mondok más valamit. Az egyetemen volt egy évfolyamtársam, Mecskó Pali, akinek a szülei tótok voltak, alig beszéltek magyarul, a fiuk mégis magyar, de még mekkora, s ezt soha nem győzte hangoztatni, a kelleténél talán még jobban is. — Mazura úr házi vörösborát iszogatva hosszasan, s ami talán még fontosabb, meggyőzően fejtette ki véleményét a zsidókérdésről, amit szerinte csak a politikusok nagyítanak fel önös érdekből, saját, ki tudja milyen céljaik elérésére. — Erre Imrédy Béla szolgálhat a legjobb példával. A második zsidótörvényt ő nyújtotta be a parlamentnek, aztán kiderült, hogy neki is voltak zsidó ősei, bele is bukott. Nyilván — tette még hozzá Viktor —, a politika nagy befolyással van az egyszerű emberek életére, ugyanakkor azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy minden politikus olyan, mint a szélkakas. A széljárás pedig megfordulhat. Az ilyen Hitler-féle fanatikusokat vagy jobb belátásra bírják, vagy előbb-utóbb félreállítják őket.

Karácsony után már az esküvő is szóba került. Viktor ezzel kapcsolatos elképzeléseit a leendő anyós árnyékolta be. Eszter ugyanis kijelentette, nem akarja magára hagyni beteg édesanyját. Viktornak nem volt ínyére egy fedél alatt élni a valójában nem is olyan öreg asszonnyal, akit időközben természetesen megismert, mint zsémbes, a kákán is csomót kereső, meglehetősen összeférhetetlen nőszemélyt. Kialakult véleményének ugyan nem adott hangot, még csak célzást sem tett rá, ám ellenkezését mindamellett nyilvánvalóvá téve kifejtette, mi több, érvekkel is igyekezett alátámasztani, mennyivel jobb volna, ha külön háztartásban élnének. Ezt még az is megkönnyítené, hogy alig három utcasarokra laknak egymástól.

A probléma magától oldódott meg 1941 februárjában. A mamával egy erős szívinfarktus végzett. Viktornak, ha őszinte akart lenni magához, el kellett ismernie, ez a tragikus esemény soha jobbkor nem következhetett volna be. Ekkor azonban egy másfajta nézeteltérés támadt közöttük. Eszter el akarta halasztani a május elejére kitűzött esküvőt, mondván, nem illik vigasság a gyászhoz. Viktor ezt már nem tudta megállni nevetés nélkül.

— Nem lesz nagy ceremónia, nem lesznek meghívott vendégek, így aztán vigasság sem lesz — mondta. — Tiszteletben tartom az érzéseidet, de azzal, hogy halogatjuk a házasságot, nem változik semmi. Már ami a gyászt illeti.

Esztert, legalábbis Viktor hite szerint, végül egy racionális okfejtés győzte meg: pénzpazarlás volna két lakást fenntartani. Igazából mégsem ez hatott. Eszter az édesanyjával egy Phönix utcai garzonlakást bérelt, aminek költségeit gépírónői fizetéséből még tudta volna vállalni, tehát nem anyagi megfontolás miatt adta be derekát. Anyja halálát követően azonban az otthonosan berendezett garzonlakás egyszerre elviselhetetlenül rideg lett. Viktornak viszont tágas, háromszobás lakása volt a Sziget utca végén, Dunára néző ablakokkal. Szülei nem sokkal azután költöztek ide, hogy az újlipótvárosi Duna-parton felépültek a Palatinus házak. Életét el sem tudta volna képzelni máshol, s éppen ezért a lakáshoz — bár az egy személy számára óriásinak bizonyult — még apja halála után is ragaszkodott. Az idősebb Garami, alig élve túl felesége halálát, három éve hunyt el és szinte az utolsó pillanatig dolgozott a közeli Erzsébet-malom vezető beosztású tisztviselőjeként. Magas fizetése volt, amit körültekintően, rosszmájúak szerint kicsinyesen osztott be éveken keresztül.

Apai hagyatékának köszönhetően Viktor az előző év nyarán megvette tulajdonosának özvegyétől a közeli patikát. Egyetemi tanulmányának befejezése, 1936 óta saját gyógyszertárról álmodott, s bár vidéken erre már régen lehetett volna lehetősége, esze ágában sem volt elköltözni a fővárosból. Sőt, még szűkebb pátriájának tekintett Újlipótvárosból sem. Bízott magában, tudta, az ember minden reális elképzelését előbb-utóbb valóra válthatja, ha van elég türelme és kitartása hozzá. Akkor még a szerencse is melléje szegődhet.

Eszter végül a költözés kérdésében is engedett. Ez, noha magának sem vallotta be, egyáltalán nem esett nehezére, hiszen megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor utoljára zárta be maga mögött a garzonlakás ajtaját, és két hónappal a kitűzött esküvő előtt birtokba vette új otthonát. Már az első nap hozzáfogott a lakás átrendezéséhez, amibe — a bejárónő legnagyobb csodálkozására — Viktor egyszer sem szólt bele. Ő csak ahhoz ragaszkodott, hogy apjától rámaradt dolgozószobájában ne változzon semmi.

Viktort meglepte, hogy mennyivel barátságosabbá, otthonosabbá vált a hatalmas lakás Eszter keze nyomán. Nem mintha a bejárónő addig végzett munkája bármikor is kívánni valót hagyott volna maga után, ámde ő csak takarított, port törölt, mosott, s meg sem fordult a fejében bármit is eltolni a helyéről, míg Eszter alaposan felforgatott mindent.

Polgári esküvőjük, miként eltervezték, egyszerű, minden felhajtást nélkülöző körülmények között zajlott le. Ezt már csak azért is ildomosnak tekintették, mert az ország az öngyilkosságot elkövető Teleki Pál miniszterelnököt gyászolta. Mátrában töltött rövid nászútjukon teljes elszigeteltségben egymásnak szentelhették minden percüket. Így csak hazatérésük után értesültek arról, hogy a magyar honvédség bevonult a Délvidékre. A hír sokkhatással volt Eszterre.

— Ez már háború — mondta, nem titkolva a várható jövő kiváltotta félelmét.

Viktor, aki korábban lelkesen fogadta Kárpátalja és Észak-Erdély visszacsatolását az anyaországhoz, igyekezett megnyugtatni feleségét. Természetesen neki is voltak balsejtelmei, s noha következetesen távol tartotta magát a politikától, hallott híreket, olvasott újságokat, szót váltott tájékozódottabb vevőivel, de optimista természetének köszönhetően bízott abban, hogy a háború, bármeddig folytatódik is, közvetlenül nem fogja érinteni Magyarországot. S miként szülei a világháború okozta nehézségeket, úgy ők is átvészelik majd a vészterhes időket. Eszter egyáltalán nem volt ennyire optimista, és az elkövetkezendő események őt igazolták.

Június 22-én, miként annyi más embert, őket is váratlanul érte a Szovjetunió megtámadásának híre. Alig néhány nappal később, amikor Magyarország is hadat üzent a kassai bombatámadásra hivatkozva, Eszter sírva fakadt.

— Ugye megjósoltam, hogy mi sem kerüljük el a háborút. Mi lesz velünk? — kérdezte kétségbeesetten, és ezúttal egy biztató válasz reménye nélkül.

Ekkor már Viktornak is szertefoszlottak az illúziói, de eltökélte magát, nem hagyja, hogy félelem uralkodjon felettük. Hiszen a legveszélyesebb, a legbizonytalanabb helyzetekben sem szabad feladni a reményt. Ő, a patikus, nagyon jól tudta, hogy mindenre van gyógyír, ami enyhítheti a fájdalmat, ami segíthet legyűrni a kórokozókat és meghosszabbíthatja az életet. Ebből a tudatból merített erőt. Amire nem sokkal később ugyancsak nagy szüksége volt.

Augusztus elején Eszter már a házasságukat is veszélyeztetve látta. E hónap nyolcadik napján ugyanis hatályba lépett a harmadik zsidótörvény, amely megtiltotta a vegyes házasságokat, s ő attól tartott, ez a törvény a házasságuk felbontására kötelezheti őket. Másnap délben Viktor a segédjére bízta a patikát, és felkereste ügyvéd ismerősét a Légrády Károly utcában. Telegdi úrról tudta, hogy zsidó, így feltételezte róla, éppen ezért közismert ügyvédként az új törvénynek is alapos ismerője. Egy pillanatra meghökkent, amikor az idős úriember lehajtott fejjel, zavartan törölgetve szemüvegét, nekiszegezte a kérdést:

— Maga, Garami úr, ugye nem zsidó?

— Talán igen, talán nem — adta meg Viktor a választ némi töprengést követően. — Úgy tűnik, manapság az ember nem maga határozza meg, zsidó-e vagy sem. Ezt a szívességet megteszik mások helyette. Az egyik nagyapám zsidó volt, engem megkereszteltek, de ettől még nem hiszem, hogy színtiszta árja volnék.

— Nyilván nem az, jelen pillanatban mégsincs mitől félniük. Az új zsidótörvény magukra nem vonatkozik, mert maguk már összeházasodtak. Attól meg nem kell tartaniuk, hogy a házasságukat esetleg megsemmisítik, vagy hogy válásra kényszerítenék magukat. Egyelőre.

— Mit akar ezzel mondani? — kérdezte Viktor felhúzott szemöldökkel.

Telegdi úr széttárta karjait.

— Csak figyelmeztetni szeretném. Ez már a harmadik, zsidók lehetőségeit korlátozó törvény. Nincs kizárva, hogy ezt hamarosan követi majd egy negyedik, egy ötödik vagy akár egy hatodik törvényrendelet, amelyik már nem csak korlátozza bizonyos emberek életlehetőségeit, de még az életüknek is határt szabhat. Ahogy mondtam, maguknak egyelőre még nem kell félniük. Ennek ellenére legyenek óvatosak, maga pedig vigyázzon a feleségére. És tartalékoljon elég nyugtatót, idegcsillapítót és altatót. Ha így folytatódnak tovább a dolgok, én is gyakrabban térek be a patikájába…

Életükben — az országtól egyelőre még távoli háború, s a mindinkább lesújtó hírek ellenére — egy viszonylag nyugodt időszak következett. Egyetlen komolyabb vitájuk abból fakadt, hogy Viktor nagyon szeretett volna gyereket, ám Eszter határozottan kijelentette, egyetlen porontyot sem hajlandó a világra hozni mindaddig, amíg béke nem lesz Európában. Viktor, ha nem is egykönnyen, de beletörődött.

Eszter megtartotta gépírónői állását a Vilmos császár körúti biztosítónál, ahol számtalan emberrel találkozott, akik a valós hírek mellett egyre ijesztőbb rémhírekről is suttogtak.

— Egy zsidó kollegánkat munkaszolgálatra vitték — fogadta egyik nap a hazatérő férjét. — Ágyútölteléknek.

A munkaszolgálat, amelynek alapjait az 1939-ben hozott honvédelmi törvény teremtette meg, ekkorra már széles körben ismertté vált, sokan mégsem voltak tisztában funkciójával. Viktor, aki maga is hallott erről éppen eleget, egy percig sem ámította magát, mégis enyhíteni akarta a valóságot.

— Nem szabad mindent elhinni, amit beszélnek — mondta. — Háború van, ami sajnos nagyon sok ember életét követeli, teljesen mindegy, hogy valakit fegyveres vagy egyszerűen csak munkaszolgálatra hívnak be.

— Én azt hallottam… — vetette közbe Eszter, de Viktor azonnal a szavába vágott.

— Mondtam már, nem szabad mindennek hitelt adni. Az emberek csak rémisztgetik egymást.

— Téged…

— Engem egyikre sem fognak behívni. Mentességet élvezek, ettől tehát ne tarts.

Sokáig úgy tűnt, még Eszter szemében is, hogy közvetlenül valóban nincs mitől félni. 1944 tavaszán azonban minden megváltozott. Március 19-én német csapatok szállták meg az országot, s noha a kormányzó a helyén maradt, mindenki tudta, hogy ezek után a németek fognak dirigálni. A döbbenettől még fel sem ocsúdtak, amikor másnap, alig néhány perccel az iroda nyitása után Esztert félrehívta a főnöke, s közölte vele, bár végtelenül sajnálja, nem alkalmazhatják tovább. Szótlanul vette tudomásul a döntést, és méltóságát megőrizve hagyta el a biztosító irodáját. A körúti villamoson is igyekezett uralkodni magán, de már a patika előtt kitört belőle a keserves zokogás, ami egyaránt megrémítette Viktort és a segédjét is. Putz Imre, a patikussegéd tapintatosan félrehúzódott, s egy szótlan fejbólintással vette tudomásul, hogy a tulaj magára hagyja, mert hazakíséri feleségét. Másnap, még mielőtt kinyitották a patikát, Putz Imre odaállt a főnöke elé.

— Mondanék valamit. Ha akarja, hallgat rám, ha akarja nem. Hozza ide a feleségét, a vevőket ő is ki tudja szolgálni, s legalább nem emészti magát az otthoni semmittevésben. A gyógyszerész feladatait magam is el tudom látni, mialatt maga beszerez mindent, amihez csak hozzájuthat, s amire csak futja a pénzéből. Higgye el nekem, néhány hónap és még vattából is hiány lesz. Ha időben lép, nem fog rosszul járni.

Viktor némi töprengés után megfogadta a tanácsot. Feleségét nem kellett győzködnie, örült, hogy hasznossá teheti magát. Kihasználva felszabaduló idejét, elsőként régi ismerősét, Tóth Sándort kereste fel a Váci úti Rico kötszergyárban. A gyár udvarába lépve meghökkent a két katonai teherautó látványától. Tóth Sándor, amint meglátta őt, ellépett a tehereautók mellől és félrevonta az épület sarkához.

— Ne kérdezd, mi folyik itt, hiszen te magad is láthatod. Szinte mindent a tábori kórházaknak visznek el — magyarázta.

— Remélem, azért még nekem is jut valami — reménykedett Viktor. — Éppen ezért jöttem.

Tóth Sándor gondterhelten ráncolta homlokát az igényelt mennyiség hallatán.

— Semmit sem ígérek, de megteszek minden tőlem telhetőt.

A szállítmány két nap múlva érkezett a patikába, és Imre, a segéd elámult a rakomány láttán.

— Ha így folytatja beszerző körútjait, hamarosan mi látjuk el a város minden apotékáját — jegyezte meg.

Néhány nappal később, Vikor nagy meglepetésére, egykori évfolyamtársa, Mecskó Pali állított be a patikába. Meglátva a hátsó helységben felhalmozott kötszer csomagokat, elismerően csettintett.

— Így boldogul az, aki közel van a tűzhöz. Segíthetnél nekem is. Éppen azért ugrottam be hozzád, hogy elújságoljam, patikához jutottam én is — mondta Mecskó egy mozdulattal leintve Viktor gratulációját —, de kis híján üreshez.

Viktor elborzadva hallgatta barátja rémregénybe illő beszámolóját, miszerint Mecskó Pali az egyetemi tanulmányok befejezése után visszatért Mátészalkára, ahol Bauer Miksa gyógyszerész segédje lett. A kissé összefüggéstelen előadásból kiderült, hogy a környékbeli zsidókat a németek és a velük együttműködő csendőrök összefogdosták, majd marhavagonokba préselve elszállították őket. Köztük volt a patikus is, akinek gyógyszertárát nem csak tulajdonosától, de készleteitől is megfosztották. A bolt így maradt Mecskó Palira.

— Tudod — mondta végezetül a volt évfolyamtárs —, mindig szerettem volna önálló lenni, de nem ilyen áron. Ismersz már, tudod, hogy egyetértettem a zsidótörvényekkel, meg azzal, hogy a magyaroknak kell biztosítani nagyobb lehetőségeket. Azt azonban sohasem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok. Ami most zajlik… az… egyszerűen barbarizmus. Embertelenség még akkor is, ha a háború áldozatokat követel. Mert amiket hallottam… jobb nem is beszélni róla. Nem akarom elhinni. Mindegy, a patikát működtetnem kell tovább, szükség van rá. Nekem pedig mindenre szükségem van. Annál is inkább, mert Artner doktort is elhurcolták és sok betege hozzám fordul segítségért. Hiába magyarázom nekik, patikus vagyok és nem orvos. Hanem ajánlanék neked valamit.

Az ajánlat a következőképpen hangzott. Viktor beszerez számára minden gyógyszert, kötszert, amit csak lehet, tartósan tárolható élelemért cserébe. Mint mondotta, akár két évre is elegendő zsírral, kolbásszal, sonkával, szalonnával tudná ellátni volt évfolyamtársát.

— Hidd el — tette még hozzá —, az élelmiszernek hamarosan arany értéke lesz.

Viktor csak annyit mondott erre, gondolkodik az ajánlaton. Döntésében Mazura úr, a vendéglős segített egy elejtett megjegyzésével.

Eszterrel, mint rendszerint majdnem minden nap, vacsorázni tértek be a Pozsonyi úti vendéglőbe.

— Úgy egyék ám — adta Mazura úr szóbeli körítését a rántott borjúmájhoz —, hogy ha így mennek tovább a dolgok, hamarosan még grízestésztát sem tudok majd az asztalukra tenni.

— Ugyan már! — nevetett Viktor. — Ha kell valami, menjen a szomszédba a Meinl-hez, ott mindent megkap.

— Nem adok sok időt, és az is ki fog ürülni. Majd meglátja — mondta Mazura úr.

Ez hatott. Másnap Katona József utcai otthonában kereste fel a gyógyszergyáros Richter Gedeont. Egy-két futó találkozástól eltekintve nem ismerték egymást, Viktor mégis úgy határozott, megkerüli a hivatalos utat. A gyógyszergyáros szívélyesen fogadta annak ellenére, hogy megviselt arca nyomasztó gondokról árulkodott. Viktor beszámolt barátja helyzetéről, elhallgatva természetesen az árucserére vonatkozó megállapodást.

— Csak a mi termékeinket tudom garantálni — mondta némi töprengés után Richter Gedeon. — Hyperolt, Kalmopyrint, Adrenalint, alapanyagokat helyi keveréshez, de ezekből is csak korlátozott mennyiséget.

Richter Gedeon állta a szavát, s néhány nap múlva a patikába megérkezett a szállítmány. Több, mint amennyit Viktor remélt. Két nappal később Mecskó Pali egy honvédtiszt társaságában leponyvázott Opel Blitz teherautón érkezett.

— Tévedsz, ha azt hiszed, egy kocsirakomány árut szereztem neked.

Mecskó Pali legyintett.

— Így gyorsabb és egyszerűbb volt, ráadásul még katonai kíséretem is van. Régi barátom, Horváth Ádám főhadnagy — mutatta be kísérőjét a volt évfolyamtárs. Az autó felé intett: — Úgy vélem, a kóstolót célszerűbb volna a lakásodra vinni. Valaki még azt hihetné, hentesüzletre akarod cserélni a patikát.

Krajcsák Béla, az idős házmester, aki a kétszer igénybe vett lift kezelése mellett a felhordásban is segédkezet nyújtott, nem titkolta ámulatát, de a Viktortól kapott két pengő fuvardíj megtette hatását. Nem kérdezősködött. A hozott árumennyiség meglepte Viktort. Két bödön disznózsír, négy tábla szalonna, három hatalmas füstölt sonka és vagy tizenöt kiló füstölt kolbász. Némi iróniával meg is jegyezte magában, szerencse, hogy Eszter nem ortodox zsidó. A főhadnagy egy öt meg egy húszliteres demizsont is le akart emelni a teherautóról, Mecskó Pali azonban megállította.

— A kicsi jöhet, abban szatmári szilvapálinka van házi használatra. A két nagyobbik tartalma tiszta szesz, azok a patikába valók. Ott nagyobb hasznát veszik.

Aznap este Viktor büszkén nyitotta ki Eszter előtt a kamraajtót. Tartott ugyan attól, hogy felesége elhibázott, rossz befektetésnek tekinti a csereüzletet.

— Lehet, hogy nem éljük túl ezt a háborút, de hogy éhen nem fogunk halni, az szent. — Ennyi volt Eszter hozzáfűznivalója.

A megpróbáltatások júniusban köszöntöttek rájuk. Kivételesen otthon vacsoráztak hideg ételt, ha már volt miből, s közben a Telefunken világvevő rádiót hallgatták. A beolvasott közlemény a budapesti gettó felállításáról, valamint a sárga csillag zsidók számára kötelező viseléséről értesítette a hallgatókat. Eszter kezébe temette arcát, majd váratlanul felpattant az ebédlőasztal mellől, s fel-alá járkálva a szobában hisztérikusan ismételgette:

— Ezt nem tehetik meg! Ezt nem tehetik meg!

Viktor jobbnak látta hallgatni, igaz, nem is tudott volna mit mondani. Ha kiejti száján, amit gondol, csak olaj a tűzre. Hiszen tudta jól, hogy megtehetik. Mindent megtehetnek, amióta a németek megszállták az országot. Mecskó Pali beszámolója óta azt is tudta, Magyarországon is akadnak szép számmal, akik ellenkezés nélkül, sőt örömmel hajtják végre a németek utasításait.

Eszter sirógörcsöt kapott. Az ebédlőasztal szélébe kapaszkodva eszelősen kiabálta:

— Bélyeget nem akarnak a testemre égetni, mint a vágómarháknak? Azt nem akarják, hogy fennhangon hirdessem az utcán, zsidó vagyok, kerüljetek emberek, mint a leprást, mert megfertőzök mindenkit, aki a közelembe kerül. Dögvészt hozok rátok. Elhallgatott. Levegő után kapkodva roskadt le a székre. Szembefordult férjével, farkasszemet néztek. Halkabban, ugyanakkor szemlátomást elszántan mondta: — Hát nem! Én nem fogok sárga csillagot kitűzni a mellemre!

Viktor lesütötte szemét, homlokát ráncolva gondolkodott. A hallottak alapján tudta, ha bárhol az utcán igazoltatják a feleségét és kiderül róla, hogy zsidó, az nagyobb katasztrófát zúdíthat rájuk, mint a sárga csillag viselése. A rendeletet ő is égbekiáltóan felháborítónak, az emberi méltóság sárba tiprásának tartotta, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy semmit sem tehetnek ellene. Azaz… Csak hosszas hallgatás után merte kimondani, ami eszébe jutott.

— Egyvalamit tehetünk csak. Ezentúl ki sem mozdulsz a lakásból. A patikába se jársz be.

— Tehát a börtön. — Eszter tiltakozólag emelte fel kezét. — Ne szólj! Ne kezdj el magyarázkodni. Éppen te akarsz szobafogságra ítélni? És meddig? Életem végéig?

— Nem — mondta Viktor. A tehetetlenség szánalmas ráncokat gyűrt az arcára. — Hidd el, nem tart már sokáig. A németek kimerültek. Én ugyan nem értek hozzá, de józan ésszel megítélve, képtelenség megnyerni egy földrészre kiterjedő kétfrontos háborút. Az angolszászok már partra szálltak Franciaországban, Rómát is elfoglalták. Ha így haladnak, a nem távoli jövőben az oroszok is elérik a határainkat. Nem, nem — győzködte saját magát is Viktor —, már nem tarthat sokáig. Egy év maximum. Talán még annyi sem.

— És én egy éven keresztül itt raboskodjak négy fal között?

Viktor lehajtotta fejét, mint akit bűntudat gyötör. Alig hallhatóan jegyezte meg:

— Nem tudok jobbat. Felállt, odalépett Eszterhez és szorosan magához ölelte. — Szeretlek, édesem, és semmilyen körülmények között nem hagylak magadra — suttogta. — Ha kell, itt maradok veled, bezárkózom én is a lakásba.

Eszter a férje vállára hajtotta fejét, csendesen sírt. — És ezek a falak meddig nyújtanak védelmet? — kérdezte.

— Ameddig én veled vagyok. Örökké.

Eszter végül egy álmatlan éjszakát követő győzködés után belátta, ha valóban nem akar a mellén sárga csillaggal utcára menni, akkor nem tehet mást, mint elfogadja a javaslatot. Természetesen megszűntek a Mazura vendéglőben elköltött vacsorák, s Viktor a patikát is mind gyakrabban bízta segédje gondjaira. Előfordult, hogy napközben négyszer is hazaszaladt, s ezt végül már ő maga is kínosnak érezte, hiszen úgy tűnt, feleségét ellenőrzi, mintha nem bízna benne, s attól fél, hogy vállalva a kockázatot, kimerészkedik az utcára. Mert kísértése volt rá.

Három ablakuk nyílt a Margit-szigetre, azon túl a Rózsadombra, pompázó nyári zöldre. A Dunát ellepték az evezősök, a szigeti átkelőhajóról vidám gyerekzsivaj szűrődött be a nyitott ablakokon keresztül. A rakpartról felhallatszó zajok, a sarki Colibri bár zenéje, a Pozsonyi úton elhaladó 15-ös villamos csörömpölése, csilingelése, mint a zavartalan békés élet szirénhangjai csábították a szabadba.

Hogy hazaruccanásainak elfogadható magyarázatát adja, Viktor részletekre osztotta az immár ráháruló napi bevásárlást. Délelőtt a Glázner péknél vett kenyeret vagy a Lehel téri piac kofáitól vásárolt gyümölcsöt, délután a Meinl üzlet csemegéit vitte haza. Minden esetben, szinte bocsánatkérően jegyezte meg, a patikába mégsem viheti az élelmiszereket, este pedig már semmit sem lehet beszerezni. Eszter ugyan átlátott a fortélyoskodáson, mégsem tette szóvá. Zokszó nélkül vállalta magára a háziasszony szerepét (elküldte a bejárónőt, akinek segítségét immár nem igényelte). Reggelente kitakarított, délben ebéddel várta Viktort, délután pedig, jobb híján, terítőket horgolt. Felületes szemlélő joggal hihette volna, tökéletesen elégedett a helyzetével. Viktor azonban tudta, hogy nem így van. Felesége egyre zárkózottabb lett, magába roskadt, hosszú percekig ült maga elé meredve, s valahányszor lépteket hallott a gangról vagy a lépcsőházból, ijedten összerezzent, rémülten kapta fel fejét.

Így köszöntött rájuk az az őszi vasárnap, amely sok emberben ébresztett reményt. A rádióból hallották a kormányzó proklamációját, s mint oly sokan az országban, hitték, hogy Magyarország számára véget ér a háború. Az öröm korainak bizonyult. A házba nap mint nap új lakók érkeztek, furcsa mód bútorok, háztartási kellékek nélkül, kofferekkel, vállra vetett batyukkal mindössze.

 

5 Komment

Hagyj üzenetet