Sonkoly Éva : Az elmondhatatlanról

Hosszú utcán lépegetünk. Nagymamám a szokottnál lassabban jár, kicsit erősebben fogja a kezemet, mint máskor. Általában sötét ruhát hord, de most minden olyan különösen újnak, fényesen feketének látszik rajta. Édesanyám nem akart elengedi erre az útra, de én mindenképpen jönni akartam, kísérni Nagymamát a nővéréhez, Etelka nénihez.

 

Szerettem hozzá járni.

A nagy udvaruk végében gémeskút, mellette istállók. Egyikben tehenek, a másikban lovak laktak. Az udvar végében a kis kapu könnyen nyílt, ott volt a kert. Keskeny kis utak mellett konyhakerti növények, mögöttük nagy területen mákvirágok nyíltak, felettük mindig színes pillangók röpködtek. Itt nézelődtem nyáron, amíg Nagymamámék beszélgettek.

Etelka néninek mindig volt valamilyen finom süteménye. Most ahogyan rá gondolok különleges régi ízek gyűlnek a számban, formájukat látom a tányéron, azon az aranyszegélyes, kék virágos kis tányéron. Milyen jó volt egy játékos, kerti futás után leülni a hűvös szobában, a süteményhez limonádét kortyolva figyelni a felnőttek beszélgetését, felcsipegetni a szómorzsákat, mi történt a szomszédban, mire gondolnak ők.

Gyakran eljött Kati néni is, az emlékeim szerint magas, kreolbőrű, fekete hajú, szép asszony. Egyedül élt, s mint később megértettem, Etelka néni fiának kedvéért járt ide. Az hiszem, Sándor bácsi sohasem vette őt komolyan, agglegényként élte az életét, bár fél füllel hallottam róla, hogy voltak esték, amelyeket szívesen töltött Kati néninél.

 

Térjünk vissza a hosszú utcára!

Útközben igen kellemetlenül éreztem magam, mert ahogy közeledtünk a ház felé, Nagymamám egyre lassabban lépegetett. A keze pedig, mintha rám támaszkodna, úgy éreztem, olyan nehéz az én kicsi kezemben. Hány éves lehettem? Nem tudom, tíz még nem voltam, bizonyosan.

Az utca végén jobbra kellett fordulni és ott az a harmadik ház, szép barna, fából készült kerítésével.

Szokatlan csend ült már mindenen, a saroktól addig a házig. A kapu is olyan lassan, nehezen nyílt.

Sándor bácsi sem várt, ahogyan szokott. Máskor elénk jött, most abból a szobából lépett ki a kicsi előszobába, ahova én sohasem mehettem be. Az volt Etelka néni szobája. Résnyire nyitva hagyta az ajtót. Betekintettem.

Az ágyat láttam meg elsőnek és a magasra tornyozott párnákat. Finom, halk, síró hang szűrődött ki a szobából és két szomszédasszony távozott sietve. Fehér szegélyes zsebkendőjük mögül alig érthetően köszöntek. Egyikük megsimogatta a fejemet, olyan különös szeretettel. Hiszen nem is ismer, gondoltam, de jól esett a simogatása ebben a komor csendben.

Nagymamám után lépegetve bementem én is oda, ahol még sohasem jártam.

A sejtelmes félhomályt alig oldotta, a behúzott sötétítő függönyökön át beszivárgó délutáni napfény.

Etelka néni az ágyban feküdt. Beteg, gondoltam és megkérdeztem, leülhetek-e az ágya szélére. Olyan szép hófehér volt ott minden, nem akartam, hogy a ruhám… szóval, valahogy úgy éreztem, meg kell kérdeznem.

— Gyere! — sóhajtotta és megsimogatta a hajamat. Éreztem, hogy erőtlen, remegő a keze, és olyan pici lett a teste a nagy, csipkés párnák között.

Nagymamám széket hozott, mellénk ült. Etelka néni sírni kezdett:

— Látod — nézett a Nagymamámra —, el kell mennem, olyan gyenge vagyok. Úgy szeretnék még élni, de nem lehet.

Döbbenten néztem. Ha élni szeretne, fel kellene kelnie az ágyból. Talán adhatna enni a tyúkoknak. Láttam, olyan csendben ültek a baromfiudvarban, biztosan éhesek. Süthetne süteményt is.

Elszégyelltem magam. Hiszen egészen biztosan beteg, én is akkor fekszem, ha lázas vagyok, de akkor hová akar utazni? Azt mondta, el kell mennie…

Megtörölte a szemét, alig hallhatóan mondta:

— El akartam köszönni tőled, Marim — Nagymamámra nézett —, olyan nehéz meghalni, olyan sokáig tart…

Megijedtem. Hallottam már a halálról, hogy elviszi az embereket, de itt nem volt senki más rajtunk kívül. Biztosan később jön, gondoltam, és lecsúsztam az ágy széléről. Nagymamám mellé álltam szorosan és az ajtót néztem. Jaj, nehogy bejöjjön, nem viheti el Etelka nénit, azt mondta, még élni szeretne.

Szívem a torkomban dobogott, amikor puszit váltottunk, elköszöntünk. Úgy éreztem örökre elveszítettem Etelka nénit, vele ezt a különös, szép környezetet, de ez csak egy érzés volt…

 

Kint sütött a nap, mélyet lélegeztem a langyos, tavaszi levegőből és nem értettem azt, ami ott maradt mögöttünk, abban a besötétített szobában.

 

Sose mondd azt: “el-

veszítettem”, semmiről;

mondd: “visszaadtam”.

 

Fodor Ákos

Legutóbbi módosítás: 2015.03.01. @ 12:11 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 576 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"