I
Testemben kihajtott hajnalod,
S legott a nappal kergetőz,
S övéből táplálja harmatod,
Mint öntudatlan,kerge őz.
II
Szemem hamarabb kel mint a nap,
Sötétben rólad képzeleg,
Színültig töltött csók-poharad
Vörösebb mint a képzelet.
III
Vésővel írtam szívtáblámba
Minden hús-szavadnak titkát,
Míg ajkad labirintusában
Megleltem zárjának nyitját.
IV
Lelkem rokon a puszta földdel,
Ragaszkodásom fölkutat,
Mellkasom mögött már zölddel
Létezésed,az öntudat.
———————————
Kiss képzavaros, eleve nem jól eltalált kép a kihajtott hajnal (mint egy kis kibúvó növény), azután még kergetőzik is, belátható, hogy ez képszerűségében nem áll össze. Nem tudom, továbbá, léteznek-e öntudatlan, kerge őzek a természetben vagy ez, amihet te hasonlítasz a itt, a versben, egy speciális, valami buliban beszívott darab…
A következő probléma az ajak labirintusa. A szabak labirintusát el tudom képzelni, az ajakét, ha nem nyergelünk át a sci-fik világába, nem.
Ezen túlmenően már csak a kohézió hiányzik, ami ezt a négy szeletet verssé fogná össze.
Az ember eleinte még ír, leír mindent. De meg kell tanulni félretenni is, hogy megérlelődjön. Ezekből nyilván vers lesz, és jó vers. Egyszer. Dolgozni kell rajta. Jó munkát hozzá. NHI
Legutóbbi módosítás: 2015.02.10. @ 14:08 :: Bálint Szilárd
