Ki szavam nem érti,
hogy értené a hallgatásom,
a számra hűlt átlagos szavak
el nem hangzásának helyes sorrendjét.
Ajkamra hogy gyűlik a csend,
csak a télmarta cserép
surrogása hallik,
ha összeszorítom,
mert ez a néhány szó,
ha hallgat is,
ne hagyjon el,
ne még.
Ki ölelésem nem,
hogy értené leeresztett
karom,
hogy amikor így állok,
épp megadom magam,
s engedem, hogy a világ
tovább menjen nélkülem,
s míg lépsz vele,
én ott maradok,
ahol utoljára voltam
téged várva,
előtted állok a semmiben.
Én azt hiszem,
megértettem a világot.
Láttam hajladozni fákat,
s hogy a letépett virágokból
koszorút sodor a szél.
Ma már nem hiszem magam
se virágnak, se szélnek.
A hiány vagyok,
a szirmok közti tér,
illatoktól nehezült űr,
az a nincs, ami nélkül a van
nehezen értelmezhető,
s ha ezt elfogadom,
megtanultam mindent.
Tegnap
kimentem a parkba,
és a padok közti fagyott földre
szórtam az életem.
Istenem,
hát ide figyelj,
jól van ez így?
Ez volnék valóban,
amit a szemében láttam?
A tér?
S ha imádkozom érte,
én, a semmi,
hagyni fogsz békében
elmenni végre?
Nem igazi ima ez, tudom,
csak a lelkem csikorog,
hisz az utcán,
a tévében, plakátokon
őt láttam minden szerelemben.
Ő volt minden mozdulat,
minden vágy, minden csók,
és én voltam minden lány,
dáma és egyszerű asszony.
Most nem tudom értelmezni
magam,
ajtót nyitott és itt hagyott
szirmok közti űrnek.
Sálamba szűkölni nevét,
és teljes nemléttel lüktetni
felfelé,
itt vagyok, itt vagyok,
ne hagyj el, én Uram,
ne még.
