Kidörzsölöm szemeimből a hit szürke hályogát,
nem láttam jól a sokadjára ismétlődő hazugságok sorát,
a név más, a történet sem ugyanaz,
mégis ugyanazok a részletek,
ma ne keress, nem akarok azonosulni a valósággal,
inkább elnyomom magamban a csalódottság ricsaját.
Ma ne vágj át,
mondanám,
hisz megteszem én helyetted,
de már nem.
Csak pirosra harapdálom ajkaim,
s majd azt hazudom, rúzs,
húsom tépi az öklendező öntudat,
hogy buta vagyok, ha bízom.
Legyen neked igazad,
kérlek, rázd az öklöd és magyarázkodj,
próbálkozz még bármivel hatni rám,
de már nem fáj,
épp csak bánt egy kicsit
ez a semmiből született, haszontalan hiány.
Legutóbbi módosítás: 2014.12.26. @ 17:48 :: Tóth Zita Emese