Nagy Horváth Ilona : Csillagcsóró

 

Kevés voltam,

nincs ebben semmi új,

üres terek győztek:

gondolat és érzésvázak közé szorult

konvencionális szerepek,

sem elvárt, sem várt nem vagyok,

s míg a Duna-parton ültem fölöslegesen

és roppant részletgazdagon

 – szenteste szent napján –

végiggondoltam,

miként rángatott fényességes

selyemmadzagon

a hit,

elég, ha szeretek.  

Néhány kilométerrel odébb leves főtt

finom gőzzel.

 

Magamnak meg kár a gőzért.

Hogy is jöttem volna ahhoz,

hogy legyek.

Netán egyéb, mint zavaró időtényező,

retardált  tolvaj,

ki ült, de nem lopott.

 

Ő még csak úgy se tett, hogy

elviszi, az asztalon hasalt minden szavam.

Hát visszaléptem értem,

és sietve

kidobtam magam,

várt a part,

a napfény és a kavicsok.

 

Hiszen öt perce sincs,

sőt, kettőt se szánt,

és ő most húst eszik hússal,

arcát ismerős idomokba fúrja,

én meg épp erős vagyok,

ahogy mindig,

és belakom otthonom újra,

így van ez jól,

biztonságos határaim között

lakájos allegóriák,

nem baj, ha én sem értem.  

Csak ülök, és nézem a fát.

Háromezerkétszáztizenhét perc

távolából.

Cukrospapír, gömbök,

tűlevél,

fönt néhány secundum,

lentebb egyre több,

ha tovább megyek, harminc, negyven,

s legalul a maradék húsz lóg vidáman az ágon.

Megvolt hát ez az ünnep is,  

egyperces karácsony.

Háromezerkétszáztizennyolc perc

távolából.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.12.26. @ 19:30 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 314 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.