Pulai Éva : Novemberi mese

Nyomtatás

Gyönyörködik az ősz színeiben, ezer árnyalatban: sárgák, barnák, vörösek a hegyek, az erdők. Mégsem szereti, mert hamar sötétedik. Sokkal inkább, mint egy kis gyík, a nap melegére vágyik, de tűző sugarai elől elbújik egy kő alá.

Kocsijának gyorsabb tempót diktál, így világosban a nyaralóhoz érhet.

Ismerős utcák, házak, fák és bokrok. Zoltánnal minden nyáron itt töltenek legalább egy hetet, függetlenül attól, hogy kánikula vagy pulóveres, sírós idő van.

A város szélén, a dombra érve még zötykölődni kell a földúton.

— Építkeztek a szomszéd telken, mióta itt voltam — néz mosolyogva egy szép, nagy házat a dombtetőn. Megérkezik… A telekhatárt bokrok jelölik, kapu nincs, a kocsi sűrű fűben gurul a bejárati ajtó elé.

A fűtött kocsiból kiszállva, csípős, késő-őszi szél fogadja:

— Miért nem nyáron jöttél? — sivítja fájón a fülébe.

— Ne légy gonosz.

A kunság sík, homokos vidékén a szél is megszelídül, elfárad a hosszas nyargalászásban, itt, végigzúg hegyen, völgyön új és új erőre kapva. Érezni a Balaton felől érkező levegő illatát, pedig a tó már eltűnt a völgyben, a sűrű alkonyatban.

A lejtős kertben, szőlősor és lombtalan gyümölcsfák mellett lesétál a pincebejárathoz. Kulcs a szokott helyen, a vastag tölgyfagerendán. Barátságosan üdvözölve öleli át a nappali. A nagy, mohazöld fotelba ülve érzi, mennyire elfáradt. Csend van és sötét, az ismerős tárgyak kontúrjait csak sejti szeme. Fázik.

Tüzet rak.

Forró, régi június… Nevetve vitték bőröndjeiket a padlástéri szobába. A pici erkély ajtajából gyönyörködtek a távolban csillogó vízben, a zöld óriásokként magasodó hegyekben. Nézték táncukat viharban, esőben.

Zoltán átölelte, csókolta tarkóját, keze végigsimított vállán, érezte, a legapróbb piheszál is meredten áll testén, ujjai megálltak pár pillanatig játszani mellén, majd csípőjét szorosan öléhez vonta. Most is érzi a vágyat, gerince ívbe feszülését. Az első szeretkezés minden pillanatát újra éli. Becéző csókok kényeztették simogatva.

Fázik.

Felkapcsolja a kanapé melletti lámpát, pár úti-holmiját a cseresznyefa komód tetejére teszi. Jó most a csend, kimegy a teraszra, távoli házak ablakaiból a fények neki köszönnek, és látni véli a kedves utat, ami az erdőbe vezet. Szél cibálja haját. Pedig nyáron kellemesen hűsítette őket a forróságban, fonott gyékényfotelokban ülve beszélgettek, teát kortyolva, míg a nap el nem tűnt a hegy mögött.

Nem megy fel az emeleti hálószobába, a kanapén ágyaz meg magának. Gyorsan letusol, s mintha Zoltán is itt lenne, a citrusos tusfürdőt használja, utána csak egy csepp parfüm a fülcimpái mögé… Levendulateát főz, majd a fürdőköpenyébe burkolózva, az ágy sarkába húzódik. A tüzet nézi, most tőle vár mesét.

— Miről meséljek, kedves? — duruzsolja melegen, halkan.

— Mesélj, kérlek, hogy mi lesz holnap és holnapután meg azután?

— Hidd, hogy mindig úgy lesz, ahogy szeretnéd… — mintha a férfit hallaná, aki a párnájánál ül törökülésben, és a haját simogatja.

Az óra kismutatója már az ötösön áll…

Párnáját a feje alá gyűri, mint mindig, s térdét felhúzva figyeli a lángok béjart-i balettjét.

Meglepődve ébredt a nap meleg sugaraira. Szinte vakította a fény, és riadtan vette észre, hogy mindjárt dél van. Miután Zoltán reggel lement a partra, visszabújt az ágyba olvasni, de elaludt.

Gyorsan felkelt, a zsalugáteres teraszajtót kinyitotta a hegyről bekéredzkedő szellőnek, csak futó pillantást vetett most a kertre. A hűtőszekrényből kivett egy ásványvizet – buborékosat, amilyet Zoltán szeretett -, s vékony hálóingében, mezítláb kisietett a házból. Itt soha nem félt, hogy valamelyik szomszéd a szájára veszi ledérségéért. Iparkodott, hiszen nemsokára feljön a partról Zoltán. A fű puhán, hűsen cirógatta, ahogy lépdelt az ösvényen az utat kémlelve. Amikor a harangok delet kondultak, az útkanyarulatban felbukkant a férfi, fürdőnadrágban battyogott a dombon felfelé.

Már szaladt is elé, boldogan ugrott a férfi nyakába, és nevetve kérdezte, miközben homlokát, ajkát csókolta:

— Mondd kedvesem, te valóban úszni voltál, vagy csak a szemedet legeltetted?

— Ne szemtelenkedj, mert megharaplak — mosolygott a férfi. — Miért nem jöttél le te is a partra?

— Tudod, kedves, hogy a nagyon meleg reggeleken inkább olvasni szeretek a hűvös szobában, és jó ilyenkor a kertben is elidőzni, megnézni, van-e még elbújt eper vagy málna… De most elaludtam. Látod, még a hálóing van rajtam, úgy siettem eléd.

— De nem sokáig lesz az sem — mondta bajusza alatt huncutul a férfi.

Percek múlva már úszott az egész fürdőszoba, ők nevetve fröcskölték egymást, a hűvös lepedő helyett vízcseppek takarták be ölelkező testüket.

— Mondd csak, hogy fogsz te velem ebéd után szunyókálni, ha egész délelőtt aludtál?

— Majd olvasok, és közben nézem, miről álmodsz.

— Gyere csak, hadd nézzem, megvan-e minden pici piheszálad?

Fázik.

Sötét van, a kályhában már csak egy diónyi parázs vágyik hajnali étek után.

Alig egy-két órát aludt…

Fát tesz a tűzre, guggolva nézi, hallja, valaki kulccsal babrál a bejárati ajtó zárján.

— Zoltán! — szorítja a férfit magához.

— Ne sírj életem — öleli át óvón.

— Féltem. — suttogja. — Féltem, hogy soha többé nem látlak.

— Igen, az is megtörténhetett volna… De itt, az álmodban mindig együtt leszünk. Most ébredj Kedves, nézd, a párnád csupa könny… Őrizd — szeretném —, minél több emlékünket.