Léggömböt dob a távolság,
lélekteát főz az idő belőlem,
belőled, nem marad semmi,
csak ez az örökké kis menni.
lélekteát főz az idő belőlem,
belőled, nem marad semmi,
csak ez az örökké kis menni.
Buszra teszem magam,
érzelmi netovább-ok púpjain
csontot kacag a bábfilmfigura,
otthon maradt az érzelem.
Fel nem foghatja senki már,
hogy semmi nem tartja homlokom,
mögöttem is van a Csókolom.
Mint elhagyott utcákban a köszönés,
kopogássiető örvendés,
int a kéz, a fej halad.
Lefelé forduló biccentés alatt.
Most? Tarkón nyom az éj,
nehézsúlyú az álmodás,
le is győz – hagyom. Hagynám!
Ha volna, nem csalás.
Elkelne némi álmodás.
2014. szeptember 19.
(a rajz szénnel készült, a3-as méretben)
