Avi Ben Giora. : Válás tolvaj módra

 

 

Lassan esteledett. A Nap csodálatos színekbe varázsolta az őszi tájat. Körbe nézett, mintha éppen keresne valamit, de visszahanyatlott a kényelmes karosszékébe és rágyújtott egy újabb cigarettára. Kémlelte a semmit, és mormogni kezdett előbb magában, majd hangosan. Az előtte hasaló kutya értelmes szemmel bámult gazdájára és hegyezte a füleit.

— Már szerintem kívülről ismered a sirámaimat, hiszen nem először beszélek bele a világba. Kár, hogy te csak egy eb vagy, nem tudsz visszabeszélni. Nagyot csalódtam a világban, de leginkább abban, akit a legjobban szerettem.

Hubay Bálint megszívta a cigarettát, majd tovább sorolta gondolatait.

— Egyedüli gyerek voltam. Nem igazán tudtak kényeztetni a szüleim, de igyekeztek nekem mindent megadni, amire szükségem volt. Apám is meg anyám is a téeszben találtak munkát, elvették tőlük azt a kis földet és gazdaságot, amiből meg tudtak volna élni továbbra is gondtalanul. Én még alig voltam két éves, amikor mindezek történtek. Anyám mesélte el nekem, amikor már az értelmi szintem lehetővé tette, hogy meg is értsem. Apám italozásra adta a fejét. Még azt a keveset is a kocsmába vitte, amit megkeresett. Anyám éppen eleget kárált vele, de eredménytelenül. Lehettem vagy tizenkét éves, amikor egyik este megállt a kapuban. Kapatos volt, mint általában ilyentájt mindig, amikor elfogyott a pénze és kénytelen volt haza venni az irányt. Hirtelen a szívéhez kapott és összeesett. A mentők már nem tudtak rajta segíteni. Otthon ravatalozták fel, onnét vitték ki a temetőbe.

Anyám nyakába szakadt minden. Én jó tanuló voltam, ezért dacára az anyagi nehézségeknek, ő úgy döntött, tovább kell tanulnom. Gimnáziumba íratott és nyaranként dolgozgattam, ami éppen akadt, hogy ezzel is könnyítsek anyám helyzetén. Mindig is érdekelt a technika és az építészet. Felkerültem Pestre, a fővárosba, ott elvégeztem a műszaki egyetem építészmérnöki karát. Egy tervező intézetben jeles diplomámmal rögtön kaptam munkát. Ingáztam a falum és Budapest közt. Amikor anyám nyugdíjba ment, a spórolt pénzemből szép környezetben vettem telket, rajta egy kis házzal. Anyám nem akart oda végleg feljönni, de sikerült rávennem, hogy a falusi házat adja ki valakinek és költözzön hozzám. Találtunk a faluban egy fiatal házaspárt, akik örömmel belementek abba, hogy beköltözzenek és vállalják a ház teljes felújítását és csinosítását, aminek a költségeit később lelakhatják. Telt-múlt az idő. Nem jártam társaságokba, noha mindig hívtak. Elhárítottam minden ilyent, arra hivatkozva, hogy anyámat kell ápolnom. Volt egy kis műszaki-rajzoló lány, aki megtetszett nekem. Valószínű, kölcsönös lehetett a vonzalom, mert hamarosan meglátogatott minket. Anyám egészen odavolt tőle. Pláne, hogy egyre gyakoribb vendégünk lett hétvégeken. Már lassan egy éve „járogattunk”, pontosabban ő járt hozzánk. Anyám nem nyugodott, hogy ez egy rendes lány, miért nem akarom feleségnek. Elmegy az idő, és se család, se semmi.

„Meddig akarsz várni még?” — kérdezte egy nap. „Lassan harmincöt éves leszel. Másnak már ebben a korban két gyereke is van!” „Nem olyan egyszerű ez” — feleltem. „Sok minden gondolkozóba ejt. Biztosan tudsz róla, hogy elvált asszony. A férje képtelen volt leszokni az italról, ezért otthagyta. Ez még nem is zavarna annyira, de van a házasságából két gyereke.”

Eldobta a csikket, amely az ujjára kezdett már égni, és megsimogatta a kutyája fejét. Az állat hálásan megnyalta a kezét, és olyan képet vágott, mint aki értette az elhangzottakat, várja a folytatást. Kis idő múlva folytatta.

— Anyámat nem lepték meg a tőlem hallottak. Úgy látszik, elmondhatta neki is mindezeket. „Rendes asszony, higgyed el nekem. Apád is a kocsmába vitte a pénzt. Igaz én nem hagytam el, elment magától.”

Nem akartam belemerülni felesleges vitába. „Akkor azt mondod, vegyem el feleségül? És mi lesz a két gyerekével?” — „Mi lenne? Majd felnevelitek őket együtt a tiéddel.” — „Micsoda?” — kaptam fel hirtelen a fejemet. — „Tudtommal nekem még nincs gyerekem!” — „Már útban van. Pár hónap és megszületik.”

Álltam lesújtva, hogy ezt miért csak anyámmal közölte. Attól tartott talán, hogy nem veszem el, és cserbenhagyom? Már ekkor gyanút kellett volna fognom, de naiv módon nem tettem. Mikor ismét eljött a hétvége, akkor megkértem a kezét. A gyerekügyet nem említettem, de ő is mélyen hallgatott erről. Majd fog szólni, gondoltam.

Nem akartam nagy hűhót csapni, mert minek. De anyám már elrendezte vele, hogy lakodalom lesz. Persze összekürtölték az ismerősöket, rokonokat. Megismerhettem az apósomat, anyósomat és a sógort. Rendes embereknek tűntek számomra. Nekik is ez lehetett a benyomásuk, mert szorongatták nagyon a kezemet, és nem győzték elégszer elmondani, mennyire hálásak a sorsnak, hogy a lányuk végre egy becsületes embert talált magának. A két lurkó is hamar megbarátkozott velem. Az egyik fiú tíz éves volt, a másik meg nyolc. Elég vásott kölkök voltak, ez a lagziban derült ki igazából. Az est vége felé kerültek elő holt részegen. Titokban elvonultak valahova egy üveg házi pálinkával, és alaposan felöntöttek a garatra. Az anyjuk magából kikelve tépte, cibálta őket.

„Miért vered ezt a két szerencsétlent?” — tettem fel neki a nagy kérdést. — „Nem látod, hogy segítségre szorulnak, nem verésre? Azonnal be kell vitetni őket a kórházba, gyomormosásra.”

„Az apjuk vérét örökölték, de kiverem belőlük. Ekkora szégyent hozni a fejemre!”

A két gyereket másnap már ki is engedték a kórházból. A lakodalom költségeinek nagy részét anyám fizette. Természetesen én is beleadtam a magamét. Aztán mondtam anyámnak, amolyan „szemrehányás” képen, a kuporgatott pénzecskéjét miért költötte rám?

„Kire költöttem volna, ha nem rád? Van nekem másom rajtad kívül? Igaz, most már lesz. Majd azokra hagyom”. — „De mama hova gondolsz? Szükséged lesz még arra a pénzre. Éld fel, költsd magadra. Mi majd gondoskodunk magunkról. És azt a pénzt, amit most ránk költöttél, vissza fogjuk fizetni”.

Az asszony egyre jobban kigömbölyödött. Mikor elérkezett az ideje, egészséges fiúgyereknek adott életet. Anyám oda volt az örömtől, hogy végre van saját unokája. A keresztelő alkalmából persze megint kiköltekezett. Hiába mondtuk, nem kell ekkora ünnepséget rendezni. Én még akkor nem is sejtettem, mi lesz majd ennek a vége. Mikor a gyerek cseperedett, szűknek bizonyult a hely. Válaszút elé kerültem, hogy most ugyan mit tegyek? Építsek rá egy szintet a már meglevő házra, vagy keressek nagyobbat? Végül is a ráépítés mellett döntöttünk. Olcsóbb is így, na meg nagyon megszoktam már azt a környezetet. A pénz egy részét kölcsönbe kaptuk, a többit meg mi tettük hozzá. Anyám, mint mindig, most is ki akarta venni részét a költségek terhéből.

— Mama! Majd ha kell, akkor szólunk. Egyelőre nincs szükség segítségre.

Két év alatt befejeztük az egész építkezést. Így már túlságosan is nagy lett a ház. Mindenkinek külön szobája, alul is és felül is egy-egy fürdőszoba. Csodájára is jártak a szomszédok, meg mindenki. Aztán lassan elkezdődött, amire legrémesebb álmaimban sem gondoltam volna. Anyám a hetven éves születésnapja után egyre többet betegeskedett. Az orvosok azt mondták, nincs semmi komolyabb baja, csupán az öregség. Pedig nagyobb baj volt. A szíve és a veséje is rakoncátlankodott, míg egy reggel hiába próbáltuk ébreszteni. Ha lehet kívánni szép halált, ilyent kívánok magamnak is. Elaludt.

A temetést követő hónapban került sor a hagyatéki tárgyalásra. Ekkor ért a meglepetés. Még életében eltartási szerződést kötött a feleségemmel. Nem velem, a tulajdon fiával, hanem a menyével. Nem értettem a dolgot. Elkövettem még életében valamit, hogy így végrendelkezett? A vidéki ház, a bankbetétje, mind az asszonyra és a közös gyerekünkre szállt. Nem tettem szóvá, gondoltam, mindegy, ő tudta, mit csinál. De fúrta az oldalamat a kíváncsiság, mégis miért döntött így. Eleve miért volt szüksége eltartási szerződést kötni bárkivel, amikor volt nyugdíja, ha nem is sok, és félretett pénze, nem is kevés. Miután miden lerendeződött, nem hagyott békén a dolog. Egy napon megkérdeztem az asszonyt:

„Te erőszakoltad ki anyámból az eltartási szerződést? — „Én? Már miért? Hiszen nem volt rá szükségem. Magától rendezte így.” — „Miért nem szólt nekem erről? Valamivel megbántottam?” — „Már későn akarod ezt megkérdezni szegénytől. Ez van és kész. Elviekben minden maradt, ahogy volt, hiszen egyben rád is szállt a vagyon. A feleséged vagyok”.

Alig telt el pár év, egy nap minden előzmény nélkül idézést kaptam a bíróságra. Válóperes tárgyalásra idéztek. De hiszen egy szóval sem mondta a feleségem, hogy válni akar! Semmi jelét nem mutatta, hogy megromlott a kapcsolatunk, és valamilyen indoka lenne, hogy válókeresettel álljon elő. Még csak ügyvédet sem fogadtam, mert azt gondoltam, hogy pusztán egy rossz vicc az egész. Aztán este értésemre adta, elege volt. Nem akar tovább élni velem. Amíg tart az „ügy”, addig is hazaköltözik a három gyerekkel.

Kérdeztem, mit unt meg, miért nem beszéljük meg az egészet normális ember módjára.

„Nincs ezen mit megbeszélni! Te egy kapzsi, önző ember vagy. Nemhiába hagyta rám a házát, pénzét anyád. Tudta, milyen vagy.

Csak álltam, és egy szó nem jött ki a torkomon. A tárgyaláson mindent neki ítéltek. Még a közös házban sem maradhattam. Adott némi „lelépési” pénzt, mégse az utcára kelljen mennem, abból tudtam venni ezt a kicsi hajlékot.

A közös gyereket is magával vitte. Vajon mi lett belőle? Azóta sem láttam. A láthatási jogot is megtagadta tőlem. Kifosztott, kisemmizett, szinte teljesen. Évekkel később, hogy elváltunk, hallottam valakitől, hogy hozzáment egy gazdag vállalkozóhoz. Nem sokáig tartott a frigy. Öt év házasság után sírba tette, úgy, hogy természetesen mindent ő örökölt…

A Nap már lebukott, szürkeségbe borult minden, Hubay Bálint megborzongott.

— Na, gyere — szólt oda hűséges hallgatóságának, az ebnek. — Hűvös kezd lenni, ideje bemenni a meleg szobába.

 

Legutóbbi módosítás: 2014.10.10. @ 16:00 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.