Rezdülő fa. Bárhol érsz hozzá,
az egész beleremeg. Akár az ember is.
Nem termése-önsúlya húzza,
elég, ha él, beleveszik.
Mér’ nyúlott ennyire, határait
miért akarta kitölteni –
ó, a mag, miből bármi előhívatik,
csak féreg ne bántsa rothadását,
a nedvek és a Nap keresztjén hadd éljen.
Tudom a fák mérhetetlen bölcsességét,
a nyár vattaszárnyú, apró üzenetét:
minek futosni? fontosabb a gyökér,
a gyermekek úgyis szerteszét,
mert tér kell nekik, idegen tápanyag;
bálványfa szárnyas magja
apró résekből falat bont,
betont kikezd és aszfaltot –
szelíd erőszak a fáké, mert lassú,
belátásra tanít vagy vagdalkozásra –
láncfűrész is lehet a világ lényege,
de értelme sosem,
csak a rezdülő fa, sorserezet,
megülés a kertben, föltekintés,
világfa mindegyik, Nap, Hold, csillag
befogó; és ott a hangya is.
Testvérem mind a DNS-ben –
ki gyorsabb, ki lassúbb, elmerengünk
a fákon, kik csillagból vagyunk.
Legutóbbi módosítás: 2014.09.08. @ 20:09 :: Petz György
