Vandra Attila : Fekete hegyek közt 6/6. Ne srbska!

A raftingos Tara-kanyoni kalandot és a Plitvicei vízeséseket nehéz túllicitálni, de…

6. Ne srbska!

 

Másnap hajókirándulásra megyünk. Indulás Budvába. Ivan jóvoltából Ceedyt egy ingyen parkolóban hagyjuk, a rendőrség mellett. Ha jól összeszámolom, Ivannak köszönhetően több tíz eurót spóroltunk meg. Sajnos a levegő ködös, nem tudok jó tájképeket készíteni.

A Sveti Mihal (Szent Mihály) szigeten kiszállunk fürödni. A part Cape Kidnappersre emlékeztet. Égnek eredő sziklák, amelyek a tengerből nőnek ki. A sziget tenger felőli oldalán akkorák a hullámok, amelyekhez mérhetőt csak a Csendes-óceánban láttam. Eddig hiányoltuk őket. A víz hamar mélyül. Hmmm… Nem épp veszélytelen mulatság. Kiderül, nem a bennlét probléma, hanem a kijövés veszélyes. A part köves, s a hullámok csak úgy dobálják a köveket. Amikor az egyik napozópadon meglátok egy focilabda nagyságú követ, mely frissen került oda, úgy döntök, biztonságosabb helyet keresek a fürdésre a sziget másik oldalán. Pihenésünket a „légkondik” fülsiketítő zaja zavarja, ám hiába kísérletezgetek legalább egynek a felfedezésével. Pedig a Nikonom elég közelre hozza a búvóhelyüket. Képtelenség meglátni őket, bár koncerteznek.

Eső zavarja meg a fürdőzést, szerencsére a hajó, amin a szárazföldre juthatunk, fedett. Az idő is sírva búcsúztat bennünket. Másnap indulunk haza, de még vár a Tara felső canyonja, a Biogradska Gora és a Đurđevica Tara, a Tara völgyet áthidaló híres viadukt. A Montenegro nevét adó Fekete tó és Durmitor nemzeti park a Tara Canyon középső részével is felkerül az elszalasztott látványosságok listájára. A Crna Jezera, a Fekete-tó, a magas hegyekről nézve az őt övező fenyőerdőkkel együtt feketének tűnik, mivel egy mély völgyben fekszik. Innen az ország neve is, a Fekete hegyek országa.

Az úton még minden üres lyukat telitömünk fügeborral, szörppel, likőrrel, és lekvárral töltött üvegekkel, melyeket az út mellett árulnak. Biogradska Gorában, ebben a fejszét soha nem látott szűz erdőben, első látásra csalódunk. Ilyen fák nálunk is akadnak. Az ötvennégy négyzetkilométeres terület elenyésző részét járjuk be, a Biogradska tavat járjuk körül egy tanösvényen. Egy idő után aztán kezdenek feltűnni az évszázados fák, melyeket három ember alig ér körül, s melyeket égbe érő tetejükig betakar a moha. No, nem az északi oldalt, hanem körben… Tájékozódj, ha tudsz! A madarak elég szégyellősek, egyet se sikerül lencsevégre kapni, de meglátom életem legnagyobb békáját. Lelógna a tenyeremről… A tó melletti mocsárban a lapulevelek átmérője meghaladja a métert. Ennek hangulata jelzi, nem mindennapi erdőről van szó. A tó ezüstös-aranyos színben fénylik a napsugarak fényében. Gyönyörű.

A Tara Canyon felső része nem annyira látványos, mint az alsó, ahol raftingoztunk, nem övezik akkora sziklák/hegyek, de így is lenyűgöző látványt nyújt. A Đurđevica Tara, a Tara hídja, mely a második világháború alatt Európa legnagyobb viaduktja volt, s melynek felrobbantása megakadályozta Mussolini hadseregének előretörését a Balkánon (1946-ban építették újra) szerintem ma már nem a leglátványosabb viadukt a környéken. A balesetet szenvedett román busz, ha máshol esik le, több száz métert is zuhanhatott volna. Akkor senki sem éli túl. Láttuk a helyet, ahol a baleset történt, román zászló és kereszt állít emléket az áldozatoknak. Montenegróban nem érdemes nyolcvannal hajtani, ahol negyven a sebességhatár, főleg ha esik is az eső, és nedves az aszfalt.

Đurđevica Tara is kínálja a kalandokat az extrém sportokat kedvelőknek. A bungee jumping lehetősége még a rafting élménye után sem tűnik vonzó lehetőségnek, de Ákos szívesen átcsúszna a canyon felett egy kötélen csüngve. Sajnos erre nem számítottunk, s a Nap már vészesen közelít a látóhatárhoz, s Zlatibor még szinte száz kilométer. Szállásunk utáni nyomozás lehetősége is extrém sportnak tűnik szememben, főleg a cirill betűk világában, hiszen Eszter, a GPS még a helység nevét sem ismeri. Aggályaim akkor igazolódnak be, amikor már-már a cél előtt egy zsákutcába kerülünk. Eszter pedig azt állítja, a kukoricásban vagyunk. Nem ismeri az utat… Telefonon kérjünk segítséget? Csak szerbül tudnak, még Brassóból próbáltam.

Már rég besötétedett, így elég reményvesztetten szállok ki, hátha pislákol egy reményt adó fény. Szerencsém van. Az egyik ház kapuja megnyílik, hárman búcsúzkodnak. Szorongva kérdem:

— Do you speak English?

— Ne, ne… — rázzák meg mindhárman a fejüket.

— House Danijela? — mondom a panzió nevét. Hátha ismerik. Ezzel már szerencsénk volt Montenegróban.

— Ne, ne…

— Brace Srgilovica, Zlatibor? — próbálkozom az utca nevével.

— Brace Srgilovica — néznek össze. — Ne, ne… — Szemmel láthatóan senkinek se ismerős. — Zlatibor — mutatnak abba az irányba, ahonnan jöttünk a főúton. Annyit azért tudtunk, hogy a szállásunk valahol a helység végén van. Hajam az égnek áll. Kétségbeesetten mutatom a telefonszámot.

— Ne Srbska… — jelzem, nem tudok szerbül. Közben kétségbeesetten keresem a telefonomat, mely nem akar előkerülni, kissé sok a zsebem, és létezik Murphy törvénye is. Eközben az egyik nő már telefonál valakinek, és Brace Srgilovica felől érdeklődik. Nem sok sikerrel. Meglátja a számot a kezemben szorongatott lapon, s nem veszi el a közben előkerült telefonomat, hanem a sajátjáról hívja fel, bizonyságát adva még egyszer ama balkanizmus pozitív oldalainak, amelyről már meséltem. Kiderül, a párhuzamos útra kellett volna behajtani, amely mellett nincsenek házak. Elindulunk, reménykedve. Nemsokára erdőben haladunk tovább. Ákos felfedezi, hogy távolodunk a GPS-koordináták által megadott ponttól. Megyünk még egy fél kilométert, s visszakanyarodunk. Végül kiderül, a GPS koordináta jó volt. A házigazdánk az úton vár. Huh!

Egy hatalmas „udvaron” több faházikót látunk meg, a miénk az utolsó. Az aszfaltról nem merünk behajtani a meredek gödrös útra a sötétben. Az autót jó százötven méterre hagyjuk magára az úton. Jelbeszéddel értésünkre adják, nem probléma. A házacska fából van, de kész palota ebben a kategóriában. Ragyogó tisztaság, ízléses berendezés, öt csillagos. Az asztalon egy üveg slivovica, vendégköszöntőként. (slivo = szilva, a szilva szláv eredetű szó. A sligovica az elmagyarosítás, érdekességként a románok slibovicának keresztelték át). Egy baj van csak, a két „szoba” (értsd emelet) egyetlen légtérben van, így az általam szolgáltatott „altató” áthallatszik. Ákos pedig inkább a „légkondik” idegesítő zenéjét hallgatja. Meglesz az is, némi madárcsicsergéssel fűszerezve, arra ébredek. Első dolgom kinézni, Ceedy megvan, ép, ahogy garantálták.

Hazafele az utunk erdős vidéken vezet. Hazai, erdélyi feelinget áraszt. Az útburkolat lehet, egy finnyás dajcsot fintorgásra késztetne, nekünk jó. A kanyarok nem annyira hajtű jellegűek, mint Montenegróban, de elég ahhoz, hogy előzni ne lehessen. Itt is kifogunk egy max hússzal vánszorgó teherautót. Egy dajcs követi, feltehetően körmeit rágva. Mivel épp egy forráshoz érkezünk, megállunk, s szomjunkat oltjuk. Hátha vége lesz a szerpentineknek. Úgy tíz perc múlva indulunk tovább. Nemsokára utolérjük ismét a teherautót, a mögötte haját tépő dajccsal együtt. A folytonos vonalon át nem mer előzni. Regeln sind Regeln… (A szabály az szabály, be kell tartani). Mi nem sokat vacakolunk, egy viszonylag egyenesebb részen, ahol valamennyit látni lehet, megelőzzük mindkettőt. Alig húszassal haladnak. A „jó” példát látva a dajcs is hamarosan követi példánkat. Ha már itt ez a szokás… Tanulékony.

Boldogan látjuk meg a Belgrád-Újvidék-Szeged autópályát. Meglepetésünkre Eszter elkanyarít mellőle. Hamar visszafordulunk, s érdeklődünk, hol lehet itt Újvidék felé felhajtani. A válasz meghökkentő: a közelben csak Belgrád irányába lehet. Itt minden út a fővárosba vezet. El kell mennünk Újvidékig… Ott hatalmas dugóba kerülünk, Eszter megváltja bűnei felét, és talál egy alternatív hidat.

Nemsokára már az autópályán vagyunk. Hurrá! Ereszd el a hajamat! Estefelé érünk Budapestre. Kiszállunk a kabócás, akarom mondani légkondis kocsiból. Egy ideje kissé kavarom e két fogalmat.

Mellbe vág a tipikusan budapesti hőség. Jaj neee… Menjünk vissza…

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.08.26. @ 09:25 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.