Vandra Attila : Balaton, a hat tyúk tava

Nos, félreértés ne essék, bár a magyar tengeren elég sok a hattyú, sőt túl sok, nem róluk lesz szó. Hat h. tyúkról van szó, akikkel szabadságunk alatt találkoztam, s akiknek hála, van miről mesélnem. (Úgy szép a szabadság, ha zajlik).

 

 

Nos, félreértés ne essék, bár a magyar tengeren elég sok a hattyú, sőt túl sok, nem róluk lesz szó. Hat h. tyúkról van szó, akikkel szabadságunk alatt találkoztam, s akiknek hála, van miről mesélnem. (Úgy szép a szabadság, ha zajlik.) A „h” betű pedig nem nyomdahiba, hanem egy jelző első betűje, amelyet a helyesírás—javító állandóan aláhúz, mert szerinte illetlen szó. Igaz, így is bocsánatot kell kérnem a baromfiudvar lakóitól a sértő összehasonlításért.

 

Az első tyúk

 

Az idén csak úgy jutottam el a Héttorony találkozóra, hogy Balatonra szerveztem nyári szabadságomat. Útba tudtuk ejteni a Verő-kertet. Nos, a beszámolóval elkéstem, fürdés (értsd tusolás) közben nem szoktam számítógépezni. Az első potenciális tyúk, akivel elfelejtettem egyeztetni, ugyanis Medárd. Igaz, ő kappan, így nem részletezem a köztünk keletkezett félreértést egy balatoni nyaraláshoz illő időjárással kapcsolatban. Amint hallottam, akadt más 7tornyos, aki hazamenekült ez idő tájt a magyar tengerről. Mi előre kifizettük, így fejenként három pokrócba burkolózva fogyasztottuk el egyik este a haltálat a strandon, miután még napsütésben fizettük ki a belépti díjat. Nejem ugyan kijelentette még Brassóban, az idén henyélni akar a napon, meg fürödni, nem autózni, járni és hegyet mászni. Ehhez képest akadt nap, amikor négy hegy csúcsát is meghódítottuk. (Ennyi erővel a Királykőre is felmehettünk volna.) Csorgó esőben kirándulni lehet, ha már van esőköpenyed, de tizenöt fokban enyhén ellenjavallt az úszás, ha kényes a veséd. Ne hazudjak: ha a Balatonban nem is, de Hévízen és Kehidakustányon is fürödtünk, csorgó esőben. Termálvízben nem jajgat a vesém.

Medárd és Szent-Péter négy nap után feladták a „még akkor is jól érezzük magunkat” fanatikusaival való harcot, és szombat reggel belefáradtak az öntözésbe. A borús idő épp megfelelő a Kis-Balaton meghódítására, nem válunk agyalágyulttá a melegtől. Rossz nyelvek szerint engem ez a veszély nem fenyeget, mert már az vagyok.

Sok érdekeset megtudunk vezetőnktől az itteni állatvilágról, Fekete Istvánról, a Kis-Balaton és Balaton történetéről, ám amikor a hattyúkra terelődik a szó, mély bűntudatunk támad. Egy nappal azelőtt még mi is etettük ezeket az agresszív madarakat, szórakozásból. Ők pedig kezdenek hasonló veszélyt jelenteni a balatoni biodiverzitásra, mint Aotearoa-Új-Zélandon a posszumok és Ausztráliában a nyulak. Az emberek etetik őket, ezért egyre gyorsabb ritmusban szaporodnak, s mivel semmilyen más madarat nem tűrnek meg fészkük körül, a többi őshonos madár élettere rohamosan csökken miattuk. Kis túlzással több kárt okoznak, mint maga az ember.

Ezen ismeretekkel felvértezve ünnepélyes esküt teszünk, mi „soha többé”. S nehogy kételyem támadjon az ökológiai katasztrófa tényleges veszélyeiről, délután, amikor a strandparton megjelennek a hattyúk, az árnyékban addig békésen szunyókálgató vízi mentő hirtelen izgatottan felpattan, s riadókészültségben áll a parton, amíg a három „rút kiskacsa” szüleivel együtt átevez a fürdőzők közt.

— Volt már eset, amikor embert is megtámadtak — magyarázkodik. — A Bodeni-tónál helikopterrel keresték és szedték össze őket. Ha látná, mi van itt hajnalban! Tele van szarva a strandpart, s ürülékük fertőzésveszélyt is jelent, fokozottabban, mint más madaraké. Ezért kell a belépti díj, legyen, aki feltakarítsa…

Nem sokkal később már én magyarázom a „Kérjük, ne etessék a hattyúkat!” tábla mellett kekszet dobáló tyúknak, miért a tiltás. Válasza lehengerlő:

— Én szeretem etetni őket…

— A gémeket, kócsagokat, s a többi gyönyörű madarat nem szereti? — próbálom meg a lehetetlent, de a falra hányt borsó feltehetően hatásosabb tevékenység, mint e tyúk győzködése, még akkor is, amikor a fürdőmester is megjelenik erősítésnek. S hogy a jelző csak a majorságra sértő, akkor derül ki, amikor némi kolbász és több sör elfogyasztása után kifekszik a felhők mögül kikacsintó napra. A fürdőmester még tesz egy elkeseredett kísérletet és felébreszti, nem idézem, mit kap köszönet helyett. A tyúk szerencséjére Medárd észbe kapott, hogy aznapi kötelességét még nem teljesítette, s lelkiismeret-furdalástól dúlva-fúlva-mennydörögve jelenik meg.

 

A második és harmadik tyúk

 

Másnap úgy döntöttünk, hogy a tapolcai tavas-barlang is jobb fedél a fejünk fölött, mint semmi. Mivel ismét találtunk alternatív programot, Medárd duzzogva elvonult, így eléggé megizzadtunk Hegyestű megmászásakor, alaposan megéheztünk és meg is szomjaztunk. Irány az első csárda! Itt találkoztunk a második és a harmadik tyúkkal.

Először akkor akadt fel a szemem, amikor az étlapok kezünkbe nyomása után az egyik imént említett tyúk toporzékolni kezdett, rendeljünk már italt. Némi könyörgés után, hogy adjon időt az étlap áttanulmányozására, duzzogva faképnél hagyott. Mivel Balatonon voltunk, s az utóbbi napokban a levesfélét kissé kihagytuk az étrendből, egyhangúlag megszavaztuk a halászlevet, négyen három, pontosabban két egész és két fél adagot. Az már nem aratott a tyúknál osztatlan elismerést, amikor felhívtuk a figyelmét, jobb házaknál nemcsak szalvétát dukál adni a vendégnek, hanem az asztalt is illik szárazra törölni, ha már a szél befújta előzőleg az esőt. Elég epés hangulatban hozott törlőt, de már a szomszéd asztalra figyelme nem terjedt ki. Erre már nem hívtuk fel figyelmét, csak magunk közt jegyeztük meg, hogy a gyenesdiási strandon, ha rossz idő jött, felkérés nélkül hoztak pokrócot, fogyasztónak és eső elől bemenekülő nem fogyasztónak egyaránt. Ez a különbség tulaj és alkalmazott között…

A tyúknak viszont kezdett elege lenni belőlünk, így a halászlevek maradékait már egy másik tyúk szedte össze, az iránt érdeklődve, miért nem ízlett. Ugyanis társaságunk nőtagjai nem kockáztatták, kétszer csípős-e, vagy egyszerivel megússzák, pedig a hozzá felszolgált Erős Pistával nem is ízesítették. Mi férfiak machoságunk cáfolatát nem kockáztathattuk, hősiesen elfogyasztottuk. Férfisors…

— Kicsit csípősen finom…

— Máshol hagyták, én döntsem el, miként szeretem… — akadékoskodtam, miközben az el nem fogyasztott halászlé egyikünk ölében kötött ki, biztos büntetésül, miért nem ette meg… A tyúk egy „Bocsánat”-tal elintézettnek tartotta az ügyet, s távozott. Némi mosószerért is nekünk kellett a konyhára mennünk, hogy elkeseredett kísérletezésbe foghassunk a zsíros-paprikás foltok eltávolítására. Nem tudom, kárpótlásnak szánta-e, de a kért rántott camembert helyett camembert-el töltött csirkemellet hozott a sértettnek.

— S most ezzel én mit tegyek? — nehezményezte, amikor követeltük, azt hozzon, amit rendeltünk. — Az még egy fél óra! — figyelmeztetett, amikor dühösen visszavitte a meg nem rendelt fogást. Ahhoz, hogy a megrendelt kávét is megkapjuk, már hangos szóval kellett magunkra vonni nemcsak a tyúkok, hanem az egész vendéglő figyelmét, ugyanis ránk sem néztek többet. Lehet, egy fizetés nélküli távozási kísérlet jobban feltűnt volna. Azt már tapasztaltam, a személyzet ébersége ilyen esetben hirtelen megnő.

Csak a vendéglőből való kilépésünk után néztük meg a számlát alaposabban. Nemcsak a visszautasított camembert-el töltött csirkemellet fizettették meg velünk a fogyasztáson felül, hanem egy halászlevet is pluszba, borravalóként. Amikor visszamentünk, még ők álltak az erdő felől, fennhangon nehezményezve, mióta megérkeztünk, egyebet sem tettünk, mint akadékoskodtunk, és ne csodálkozzunk, ha a stressz miatt véletlenül… Felháborodásuk akkor nőtt tovább, amikor közöltem, jobb helyeken, ha ölünkbe öntenék a halászlevet, minimum felajánlják, hogy a vendégeik vagyunk, ha nem, legalább megkérdezték volna, mivel kártalanítsanak.

— Mosással kijön… — kaptuk meg a cinikus választ.

Azóta is látszik a pecsét, bár háromszor is kimostuk. Ecetes ollóval nem próbálkoztunk. Legalább a túlszámlázás árát visszaadták, így nem kértem el a panaszkönyvet. Most már bánom.

 

A negyedik, az ötödik és a hatodik tyúk

 

Némi csúsztatás akad a dologban, ugyanis kettővel az utóbbiak közül nem a magyar tengeren találkoztunk, hanem Budapesten, de mindhárman a balatoni nyaralásunk maradandó élményeit gazdagítják. Az ember azért indul nyaralni saját autóval, hogy élvezhesse a tömegközlekedéstől kivívott függetlenségének örömeit. Nos, erre van egy jó román szólás-mondás: „Az otthoni számítások sohasem egyeznek a piaciakkal”. Én meg nem vettem figyelembe, hogy van egy fiam. Ő pedig úgy gondolta, soha vissza nem térő alkalom kölcsönkérni az autót egy horvátországi nyaralás erejéig. Közben mi vonatozzunk, nem kerül többe, mint a benzin, én cipeljem csak a csomagokat. Ez azért az én kizárólagos feladatom, mert nejem műtött térdének orvosilag ellenjavallt, főleg fel, a negyedik emeletre, Pesten. Ugyanis fiamék ott laknak, és kegyesen megengedték, hogy náluk aludjunk, amíg ők Horvátországban nyaralnak, ha nem csinálunk túl nagy rendetlenséget, és megöntözzük a virágokat. Én a csomagokat induláskor úgy terveztem, autóval szállítom, így nem akadékoskodtam a nejem „erre is szükség lehet” megállapításaival. Sérvet mégsem kaptam, de idegrohamot igen, három újabb tyúk miatt. Mindhárman a MÁV alkalmazottai, első a Keletiben, a második Keszthelyen, a harmadik Kelenföldön.

A Keleti pályaudvar információs irodájába gyanútlanul léptem be, s megkértem az egyébként nagyon kedves és szolgálatkész hölgyet, segítsen kiválasztani azt a három vonatot, amellyel majd Gyenesdiásról kétnapos budapesti megszakítással Miskolcig utazom, és melyek a megszakítás feltételei.

— A magyarországi vasúti menetrendet ugyanis nem hülye külföldieknek találták ki, szerintem azon még a MÁV alkalmazottai sem igazodnak el — fűztem hozzá a magyarázatot. Ezt akkor még öniróniának szántam. Sajnos a számat be kellene aranyozni. Olvasztott arannyal…

Készségesen leírt egy papírra minden szükséges információt a jegyek megvásárlásához, így nyugodtan indultunk a jegyirodához. Átadtuk a papírt, kifizettük, átvettük a jegyeket, még rákérdeztünk, akkor minden, amire az utazáshoz szükségünk lesz, kezünkben van-e, kell-e még érvényesíteni, lepecsételni valamelyiket, amikor utazásunkat Budapesten megszakítjuk, biztos érvényes-e, stb.

— Mivel Budapesten vásárolták a jegyet, nem kell lepecsételni, és a jegyük érvényes, mert kevesebb, mint negyvennyolc órára szakítják meg az utazást. De nehogy egy előbbi vonattal elutazzanak Keszthelyről — például a tizenhárom órás gyorssal —, mert érvényét vesztené. Kifutnak a negyvennyolc órából.

— Keszthelyen csak három percünk van az átszállásra? — hökkentem meg még ott a jegypénztárnál.

— Általában bevárja…

Örök gyanakvásom azzal kapcsolatban, hogy nem vagyunk Japánban, akkor tért nyugovóra végleg, amikor a házigazdáink felajánlották, kivisznek a keszthelyi állomásra. Csak három kilométer… Aggodalmam akkor bizonyul jogosnak, amikor elutazásunk napján kivételesen a Gyenesdiásról érkező vonatot nem várta be a Keszthelyről induló gyors…

Feleségem éber szemeinek köszönhetően nem fizettünk pótdíjat. Ugyanis neki az tűnt fel, miért számozzák meg a vagonokat, ha nem kell helyjegy, nekünk ugyanis csak gyorsvonati pótjegyet adtak a Keletiben, helyjegyet nem. Irány a jegypénztár! Igaza lett. Kiderült, a már említett tyúk Budapesten egy előbbi vonatra — a tizenhárom órás (szerencsés szám) gyorsra — adta a pótjegyet, nem a tizenöt órásra, amivel utaznunk kellett. S még ő hívta fel a figyelmünket, nehogy azzal utazzunk. Ám a jegyen nem írták a vonat számát.

— Nem lehet akkor becserélni a pótjegyet helyjegyre? Hiszen egy MÁV-alkalmazott tévedett.

— Budapesten vásárolták… — kaptuk meg a keszthelyi tyúktól a választ. — Ott kérjék vissza az árát. Ne feledjék leszálláskor lepecsételni a jegyeket, a kelenföldi pályaudvaron — hívja fel a figyelmünket.

— De nekünk a Keletiben egy hülye tyúk azt mondta, nem kell!

Ekkor már némi adrenalin-kiválasztás után így fogalmaztam.

— Jegyük anélkül érvényét vesztené a megszakításkor.

Az ellenőr — egy kedves csinos szőke hölgyemény — felvilágosít, helyjegy híján kegyetlenül beváltotta volna rajtunk a pótjegyet, mert törvény szerint neki ez a kötelessége. A fölösleges pótjegyet nem láttamozza, hiszen egy használt jegy árát Kelenföldön majd nem igényelhetem vissza.

Nekem csak az a kérdésem, ha egy MÁV-alkalmazott hibázik, miért nekem kell megfizetnem az árát?

— Sajnos a törvény szerint önnek a kötelessége megnézni, mit vesz át!

— És nekem, idióta külföldi turistának kell felülbírálnom egy MÁV-szakember munkáját? Nekem kell jobban tudnom, milyen pót-, hely- stb. jegy kell minden vonatra? — dohogok tovább, de csak egy beismerő vállvonogatás a válasz, némi igazam talán van…

Kelenföldön az információ zárva, egyik pénztárhoz irányítanak, ahol a hatodik tyúk közli velem, mivel már leutaztam, nem adhatja vissza az árát. Keszthelyen kellett volna visszaigényelnem.

— De hát én azt a pótjegyet nem használtam fel, én a helyjeggyel utaztam, nézze meg, nincs láttamozva. Keszthelyen azt mondták, csak Budapesten lehet visszaigényelni. Szeretnék egy reklamációt…

— Nincs mire, az utazás után a jegy már érvényét vesztette. Keszthelyen kellett volna. Egyébként sem adhatnám vissza a pénzt, mert bankkártyával fizetett…

Nem kérdek rá, ez miért akadály, hiszen a MÁV számlájára futott be az összeg.

— Ott azt mondták, mivel Budapesten vásároltam…

— Rosszul mondták…

— Engem két MÁV-alkalmazott vezetett félre, és emiatt… — vágunk sorra egymás szavába. Tyúk dixit, esélyem sincs. A hátam mögött már lincshangulat alakult ki, mert a jegyet vásárolni szándékozók féltek, nehogy lekéssék a vonatjukat. Így még egy utolsó kérésem maradt.

— Legyen szíves, a megszakítás miatt pecsételje le a jegyemet.

— Fölösleges.

— De Keszthelyen azt mondták, le kell…

— Ott vidéken sok mindent nem tudnak jól, ha ott vette volna, valóban le kellene, de mivel Budapesten vásárolta…

— A hibás jegyet is Budapesten vásároltam… — dühöngök, de elmenekülök a már-már őrjöngő, mögöttem várakozók haragja elől.

Két nap múltán a Keletiben irány az információ, megkérdezni, érvényes-e a vonatjegyem, ha már megszakítottam az utazást. Ami biztos, az biztos. A hölgy, akinek előadom panaszaimat, tágra meredt szemmel néz rám és felvilágosít, Keszthelyen is, Kelenföldön is visszaigényelhettem volna, majd elmeséli milyen űrlapokat kellett volna kitöltenem a visszaigényléshez.

— S nekem idióta külföldi turistának kellene ezt tudnom, vagy a MÁV alkalmazottainak? — fakadok ki.

— Sajnos a törvény nem ismerete nem mentesíti a felelősség alól, önnek kötelessége ellenőrizni, mit vesz át, és…

— És a MÁV mi a francért vállal felelősséget, ha már a saját alkalmazottainak hibájáért is én felelek? — toldom meg egy szaftos káromkodással, amelyet már nem idézek. — Nem is arról az istenverte hatszáz forintról van itt szó, hanem egy elvről.

Elismeri, van némi alapja kifakadásomnak, de törvény szerint… Azért kezembe nyom egy űrlapot, töltsem ki, majd harminc napon belül megkapom a választ, miért nem teljesíthetik visszaigénylésemet, mert kétli, hogy igazat adnak nekem. Érzem a szavai mögött, esélyem sincs.

— Bip… bip… bip…(szóval nem idézhető).

 

UI. Miután eljöttünk a Balatonról, lejárt Medárd negyven napja… Azóta fövünk az alföldi melegben. Bip… bip… bip… Azért is jól éreztük magunkat Balatonon. Cikk-cikk-cikk!

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.08.01. @ 10:22 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.