Éle vész

Zengő

 

Lomhán bólint az idő, mint a ködfehérbe bomló kócos loncok
értenek egyet mindig az ősszel,
mikor madárcsend szöszmötöl a fákon,
a közelgő est zaja ólmos tagokkal megpihen minden ágon,
s a ritkuló levelek árnyai ölén fáradtan ring a félhomály.

Hol járok is, éle vész a napnak,
parány pettyei a tócsák tetejéről még rajongva elébem szaladnak,
haza megyünk,
s a teáscsésze biztos melegébe bújva,
gondolom gömbölyűre újra a letűnt órák meg-meglóduló lágy melódiáit.

Loppal kiszökött, marokra szorított érintések, lélegzettel illanó,
torokra fojtott szavak,
mik haragom elől úgy rebbennek odébb érzékenyen,
percről a percre, ahogy a gyöngyszemű veréb
cikkan ereszről ereszre,
s nem szól senki: eresszelek.

Hiszen csak gondollak, gondolatban sétálok veled,
míg vásott köpenyében álmot hoz az alkony,
szele pókhálót ajz a nyirkos ágközön,
utolsó fénye ahogy a hang tölti a termet
hull elénk, mint rőt puha permet,
tünékeny tüll terül a tájra,
s ahogy a párnagyűrte arc a mosolygós lopott csókot várja,
úgy reszket félszegen a pír a balkonon.
A nap még utánad fordul, s míg aludni térsz,
észrevétlen megül,
majd bőröd simítva
elvackol békén a válladon.

 

 

 

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

Szerző Nagy Horváth Ilona 301 írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.