dr Bige Szabolcs- : Fekete madarak…

„Az aggodalom része az életnek, de soha ne hagyd, hogy elhatalmasodjon rajtad és uralkodjon fölötted.”
– Paulo Coelho

A frissen szántott földet ellepték a varjak. Mondják, vetési varjak. Nekem gyászmadarak…

A lemenő nap fénye megcsillant a zsíros fekete rögök ekevágta felületén. A varjak meg ott tülekedtek felette. Férgeket kerestek, meg kifordított gyökérdarabokat.

Fekete varjak… — mondják, vetési varjak. Látványuk aggodalommal töltött el. Beteg, nagyon beteg testvéremhez igyekeztem látogatóba. „Gyere gyorsan, ha még látni akarod” — szólt a távirat.

A hivatal is jóváhagyta az utazást, bár formai hibák javítását kérte, de végül a kezembe adták az úti okmányokat. A hatalom képviselője, a hivatal vezetője megértőnek mutatkozott, mégis csak egynapos késéssel indulhattam.

Most meg itt ez a tömeg „gyászhuszár”, fekete madár. Röpdösnek, mint a felhő a szántó felett. Élő felhő — fekete!

Mire beesteledett, az ég is fekete lett, még a csillagok sem világítottak, csak a távoli országúton villant fel egy-egy jármű lámpája. A fekete madaraknak még csak az árnyéka sem látszott már a szántóföldek felett. Mint fekete lepel terültek el egészen a láthatárig, s azzal egybeolvadva a rögök is belemerültek a feketeségbe. Aztán minden elmerült az estében.

Jó idő múltán furcsa jelenségre figyeltem fel — nyugaton kivilágosodott az ég alja, mintha a nap kelne fel éppen.

Nyugaton!

Mi történt, megfordult a föld forgása? Vagy a vonatunk futása? Semmit sem értettem, minden összezavarodott bennem.

— Csak a nagyváros fényei — jegyezte meg egyik utastársam válaszul a fel sem tett kérdésre.

Mi az, már a gondolataimat is hallják az emberek, vagy hangosan gondolkodom? Nem válaszoltam semmit, csak a kalapomat húztam be a szemembe, s tetettem, hogy aluszom.

Mennyi lehet még a városig? Egy óra? Kettő?

Mi van veled drága Elemér bátyám? Korházban fekszel, tudom. Nem írtak a táviratban semmit, hogy mi is történt valójában, csak, hogy nagy beteg vagy. Emlékszel, két napig virrasztottál az ágyam mellett, mikor tüdőgyulladással feküdtem? Nem volt gyógyszer az egész városban a háború után, s a doktor mást nem tehetett, mint priznicet és mustártapaszt írt elő. Két nap, két éjjel lebegtem ájultan az élet határán. Te meg ott ültél az ágyam mellet és fogtad a kezem. Pedig még te sem voltál több tizenkét évesnél.

Milyen lassan halad ez a vonat! Mintha csöppet sem közelednénk az előttünk levő városhoz. A fénye éppen olyan alig látható, derengő, mint félórával ezelőtt. Vagy csak nekem telik ilyen lassan? Így tágul és szűkül körülöttem a tér és az idő. Rettegés zár körül, mint egy burok, a rettegés, hogy mire megérkezem testvéremhez, vajon milyen állapotban találom. Minden irreálissá válik körülöttem. Irreálissá és bizarrá. Állunk egy helyben, vagy haladunk valamerre? És merre? Előre? Hátra?

Megrázom a fejem, tisztuljon ki az agyam.

— Valami baj van? — kérdezi az előbbi útitárs.

— Semmi, csak megrohant az aggodalom — magyarázgatom a helyzetet.

Lehet, közben elszunnyadtam, mert úgy láttam, mintha a vidámparkban lennék és a körhinta kezelője kiabálna valamit, de a nagy zaj elnyomja. Talán azt kiabálja, hogy „kiszállás”. Tisztán hallom most már a szavait.

— Kiszállás! Megérkeztünk! — kiáltja vidáman útitársam, miközben szedegeti össze a holmiját.

A síneken kattogó vonat egyre lassul, kintről behallatszik az állomás zsivaja, a kiabálások, a hangosbemondó hangja.

Átvergődve a tolakodó tömegen a pályaudvar előtt elfogtam egy taxit, bemondom a címet, s lehunyt szemmel várom, hogy megnyugodjam, s az érkezés izgalma kiűzze belőlem az aggodalmat.

Lehunyt szemeim előtt megjelent férfias arcod, amikor megjöttél a katonai szolgálatból. Kamaszlelkesedésem hősnek látott, te pedig a kötelességtudásról magyaráztál, meg az adott szó, a helytállás fontosságáról. Olyan felnőttes dolgokról, aminek alig láttam értelmét akkori eszemmel.

— Vedd komolyan ezeket a dolgokat, öcsikém! — figyelmeztetett.

Én azonban alig hallgattam oda, léháskodtam, tekeregtem, bosszantottam a szüleimet, s őt is — mint a többi lökött kamasz. A következmények nem foglalkoztattak, s ezért keveredtem bele egy korombeli fiúkból álló bandába, akikkel éjszakánként ricsajoztunk az utcákon, szemetes vedreket borogattunk, s ököllel vertük az üzletek redőnyeit, hogy végül bekísértek a rendőrségre, és reggelig ott tartottak. Te jöttél értem, drága testvérem, s fizetted a büntetést, amit csendháborításért kiróttak. És nem szóltál, nem szidtál, hagytad, magamban emésszem meg a történteket, fogjam fel előző szavaidat.

— Itt a cím! — riaszt fel a gépkocsivezető.

Fizetek, kiszállok, majd rátenyerelek a kapucsengőre.

— Jövök már! — kiabál ki a konyhaablakból Blanka, a sógornőm. 

— Blanka, mi van Elemérrel? — kérdeztem köszönés helyett.

— Gyere be, mindjárt bemegyünk hozzá! — válaszolta. — Még korán van, ilyenkor nem engednek be. Készítek neked reggelit, meg kávét. Biztosan éhes vagy és fáradt…

Így beszélt, beszélt folyamatosan, mint ahogy csorog az eresz hóolvadáskor. Csak éppen a bátyámról nem ejtett egyetlen szót sem. Máskor is idegesített, de most nagyon!

— Mondjad már Elemért! — szóltam rá türelmetlenül.

— Mondom, mondom!

A tőle megszokott bőbeszédűséggel aztán elmesélte, mi történt. Aznap sokat autózott, messze dolgozott, egy távoli városban, és hazafelé jövet rosszul lett, „lement a cukra”. Tudta, hogy valami gond van a vércukra körül, de nem törődött vele, s most, hogy reggel óta nem evett, csak a kávét vedelte — keserűen, megtörtént a baj. Lehúzott az út szélére és meghívta a mentőket, de éppen, amikor jelentkezett a 104, egy hátulról jövő kocsi elütötte. Lerepült az árokba, s arra tért magához, hogy autója ajtaját feszegeti két piros dzsekis férfi. 

Ameddig felszolgálta a kávét és a reggelit, Blanka végig mondta a magáét, de lényege ez volt, amit leírtam. Alig pár falatot ettem, annyira nyugtalanított Elemér állapota.

— Menjünk már! — türelmetlenkedtem.

— Még nem lehet bemenni. Mondtam már, csak nyolc után enged be a kapus. Itt van a ház előtt a taxiállomás, és tíz perc alatt odavisznek. Minden reggel velük vitetem magam, nem olyan drága és kényelmesen, hamar…

Tovább nem hallottam, mert a sok izgalom, aggódás és a fáradtság miatt kikapcsolt az agyam, de azt azért meghallottam, amikor az órát megnézve kijelentette, hogy indulhatunk.

A kórterem nem egy vidám hely, de Elemér mégis vigyorogva fogadott. Mozdulni sem tudott, úgy kikötözték, csigákkal húzatták a lábát, egyik karja vállig gipszbe, másikba csepeg az infúzió, s ő mégis vidoran tekint ránk.

— Mi van, öcskös? — szólt évelődő hangon. — Temetésre jöttél, s közben bár összetörve, de egy darabban találsz?

— Látom, már megmaradsz, mert viccelődni tudsz. Az igazat megvallva, majd megölt az aggodalom, de örökösen vigyorgó képedet látva, mehetek máris haza.

— Még egy kávét sem iszol? — idézte a régi anyósviccet.

A fekete madarak pedig más vidékre költöztek…

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.08.27. @ 14:22 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 608 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.